Stegmayer Máté – Móser Tamás
A tatai Kuny Domonkos Múzeum néprajzi gyűjteménye a rendszerváltástól napjainkig
1989–2020
A Kuny Domokos Múzeum megyei hatókörű városi múzeumként, a múzeumi törvény vonatkozó előírásainak megfelelően legalább öt gyűjtőkörrel rendelkezik. Ezen szakágak, a régészeti és a történeti anyag, a természettudományi-, képzőművészeti- és ipartörténeti gyűjtemény mellett foglal helyet a néprajzi gyűjtemény, ami magyar, kisebb részben szlovák és nemzetközi néprajzi vonatkozású tárgyakból tevődik össze. A Kuny Domokos Múzeum tagintézménye a tatai Német Nemzetiségi Múzeum – tulajdonképpeni kiállítóhely –, amely a magyarországi németek szellemi és tárgyi kultúrájának megőrzésével és interpretálásával foglalkozik. Gyűjteményi anyagát már az 1970-es évek közepén elkülönítették a Kuny múzeum anyagától, és a gyűjteményt jelenleg is önálló néprajzos muzeológus kezeli, Schmidtmayer-Busa Mónika személyében.
A Kuny Domokos Múzeum magyar és szlovák néprajzi anyagot felölelő gyűjteménye is az 1970-es években jött létre a múzeum egyetemes történeti gyűjteményének felbontásával, a gyűjteményi szakágak szétválasztásával és külön leltárazásával. A magyar néprajzi gyűjteményben a Tatához köthető gyűjteményi anyag dominál, de Komárom-Esztergom megye számos más, távolabbi településéből is került néprajzi anyag a gyűjteménybe. Az esztergomi Balassa Bálint Múzeummal kötött megállapodás során Komárom-Esztergom megyének Esztergomhoz közelebb eső feléről kevesebb tárgy került be.
Jellegzetes, megyei múzeumoktól nem elvárható az etnológiai vagy más néven nemzetközi néprajzi gyűjtemény megléte. Műtárgyai főként a Tatához kötődő gyűjtőktől származnak. A nemzetközi néprajzi gyűjteménynek nyilvántartásba vétele az 1960-as évek végén kezdődött meg.
A Kuny Domokos Múzeum eddigi története során nem rendelkezett önálló néprajzi kiállítóhellyel, az 1970–1980-as évek terveiben szereplő – és időről időre felbukkanó – tatai központú megyei nemzetiségi múzeum létrehozása végül nem valósult meg. Dr. Bíró Endre, majd dr. B. Szatmári Sarolta – megyei és egyben tatai – múzeumigazgatók elképzelései szerint a tervezett múzeum a tatai Miklós-malomban létesült volna. A kiállítások első forgatókönyvét még 1982-ben Antoni Judit, a Kuny múzeum néprajzos muzeológusa készítette el, legnagyobb számban magyar, részben szlovák néprajzi anyag került volna bemutatásra. Egy külön szinten csak az etnológiai gyűjtemény tárgyait tárták volna a látogatók elé. Az 1980-as évek kényszerű raktározási nehézségei és egyéb financiális problémák okán a malomépületet mindinkább raktárként kezdte el használni a múzeumi szervezet. A múzeum rendelkezésére bocsájtott raktárak mérete és minőségi körülményei miatt került sor 1987-ben a szlovák néprajzi anyag jelentős részének az oroszlányi tájházba való átszállítására és kiállítására.
A Kuny Domokos Múzeum igazgatója 1989-ben Fatuska János, néprajzos muzeológus, a Német Nemzetiségi Bázismúzeum vezetője lett. A múzeumvezetés idejét jelentős mértékben a raktározási nehézségek felszámolása vonta el. Fatuska 1990-ben írt jelentésében számolt be róla, hogy a magyar és a szlovák anyag ekkor 7 különböző raktárban volt elhelyezve. Igazgatóságának az idején sikerült megvalósítani, hogy a Kuny Domokos Múzeumhoz tartozó gyűjteményeket csak tatai raktárakban tárolják, és ne a megye más településein legyenek elhelyezve. 1993-tól a Kuny múzeum néprajzi és etnológiai gyűjteményeinek kezelésére néprajzos-muzeológusként Kemecsi Lajost alkalmazták. Ő végezte el a korábbi évek hiánypótlásait és általa indult meg újra a néprajzi vonatkozású tárgyak gyűjtése.
Közben Fatuska Jánost 1995-ben dr. Fülöp Éva Mária, történész váltotta a múzeumigazgatói székben. 10 év Tatán eltöltött idő után 2003-ban Kemecsi Lajos távozott a tatai múzeumból, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum osztályvezetője lett, majd ismét 10 évvel később a Magyar Néprajzi Múzeum főigazgatói állását pályázta meg sikeresen. Fülöp Éva visszatért korábbi munkahelyére, a Magyar Mezőgazdasági Múzeumba. 2004 nyarán a Budapestről érkező dr. Holló Szilvia Andrea, történész vette át a megyei múzeumi szervezet és egyben a Kuny Domokos Múzeum vezetését. Tervei között újfent felbukkant a korábbi elképzelés egy önálló, magyar vonatkozású néprajzi kiállítás létrehozásáról, azonban azzal a különbséggel, hogy mindezt a Német Nemzetiségi Múzeumnak otthont adó Nepomucenus-malom épületében, a német nemzetiségi kiállítás megszüntetésével képzelte el. Az elgondolás azonban csak a tervek szintjén valósult meg, Holló Szilvia távozását követően a megyei szervezet vezetését 2007 decemberétől újra Fülöp Éva vette át.
Basics Beatrix a megyei múzeumi rendszer megszüntetéséről írt cikkében, az országos helyzet általános bemutatásakor rendkívül szűkszavúan foglalkozott csak a tatai Kuny Domokos Múzeummal: „Komárom-Esztergom megyében Tatán, az ország egyik legszebb, ám nem éppen legjobb állapotú várépületében a nehézségekhez képest feltűnően értékes kiállításokkal várják a látogatókat. Igazgatóváltás itt is történt, ennek oka az igazgató nyugdíjba vonulása volt.”[1]2013-ban az intézmény életében jelentős változások következtek be. Tata Város Önkormányzata vált a Kuny Domokos Múzeum fenntartójává, ami megyei hatókörű városi múzeumként – Szentendréhez hasonlóan – nem az adott megye központjában került felállításra. Fülöp Éva időközben nyugdíjba vonult, az intézmény vezetésével a város önkormányzata átmenetileg Schmidtmayer Richárd, régész-történészt bízta meg. 2013 augusztusa és a 2017. január közötti időszakban Perger Gyula néprajzkutató lett a múzeum vezetője. Igazgatósága – elődeihez hasonlóan – a néprajzi gyűjtemény helyzetében nem hozott változást. Távozását követően a múzeum új igazgatója hamarosan ismét Dr. Schmidtmayer Richárd lett.
A néprajzi gyűjtemény erőforrásai
Bíró Endre, Szatmári Sarolta és részben Fatuska János igazgatóságának idején Antoni Judit 1979 és 1991 között, hosszú, külföldi megszakítások mellett dolgozott a Kuny Domokos Múzeumban, néprajzos muzeológusként. Antoni – kutatásaival összefüggésben – a nemzetközi néprajzi gyűjtemény gyarapításával és feldolgozásával foglalkozott jelentős mértékben. A magyar néprajzi anyag felé ekkor sokkalta kevesebb figyelem fordult, jelentős gyűjtésekre nem került sor és a gyűjtemény feldolgozása sem haladt kielégítően. A szlovák néprajzi anyagnak, mint arra korábban utaltunk, a jelentős részét az 1987-ben megnyílt oroszlányi tájházba vitték át és állították ki.
A magyar néprajzi anyag gyarapodása 1993 után indult meg újra, miután Kemecsi Lajos lett a gyűjteményt kezelő muzeológus. A szórványos gyarapodás mellett elsősorban a már meglévő tárgyak elhelyezésének és a raktárak rendezésekor előkerült anyagnak a nyilvántartása vált elsődleges feladattá. Hosszú évek hiánypótlását elvégezve ez a folyamat a 1990-es években zajlott le. Tovább folytatódott a kézműves műhelyek anyagának gyarapítása. A tatai fazekas hagyományokat átörökítő Csiszár családtól sikerült ajándékként egy hagyományos fazekasműhely anyagát megszerezni, amely a múzeum új állandó kiállításának lett mértékadó tárgyegyüttese. A múzeum gyűjteményeinek – köztük a néprajzi, majd az etnográfiai anyagnak – publikálására is Fatuska János igazgató, ill. Kemecsi Lajos, a gyűjteményeket kezelő muzeológus idején került sor. Kemecsi 2003-tól a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumba vállalt állást.
Ezt követően Holló Szilvia, a megyei szervezet új igazgatója félállásban alkalmazta Horváth Istvánt és Panyik Katát. Utóbbi tragikus halálát követően Horváth István lett a néprajzi gyűjtemény muzeológusa, kutatásai főként történeti- és társadalomtörténeti területen zajlottak. Ő vezényelte le 2004–2005 között a néprajzi gyűjtemény átköltöztetését a Miklós-malomból a ma is használatban lévő Deák Ferenc utcai raktárépületbe. A magyar néprajzi gyűjteményt jelentős számú kékfestőként leltározott tárgyi anyaggal gazdagította, végül 2010-ben az esztergomi Duna Múzeumba ment történészként, ahol jelenleg a múzeum vezetője.
Horváth István helyére, a néprajzi gyűjtemény kezelésére 2010-ben Csapucha Árpád néprajzkutatót alkalmazta a múzeumi szervezet, rövidesen a Kuny Domokos Múzeum osztályvezetőjeként. A magyar néprajzi gyűjteményt kisebb kortársgyűjtésekkel, míg a nemzetközit egy nagyobb számú etnológiai anyag megvásárlásával gyarapította. Működése során sajátos rendezési elvek mentén indult meg a néprajzi anyag raktározásának átalakítása. Ebben az időszakban szűnt meg a várépületben létrehozott önálló, néprajzi vonatkozású fazekas kiállítás is.
Csapucha 2016-os távozásával Dr. Schmidtmayer Richárd igazgató 2017 márciusától a néprajzi vonatkozású gyűjtemények új muzeológusaként Móser Tamást alkalmazta. Munkájával elkezdődött a néprajzi anyagnak a gyűjteményi elvek és rendezési normák szerinti kialakítása, és egy fazekas kiállítás tervével a kerámiaanyag revíziója. Móser látta el a megye területén létesült kiállítóhelyek állományvédelmi szaktanácsadását, ötleteivel rövid ideig a múzeumpedagógiai foglalkozások kidolgozásában vett részt. 2020-ban a Magyar Néprajzi Múzeumba távozott, félbeszakítva ezzel a néprajzi anyag raktárrendezését és a revízió folyamatát.
A múzeum infrastrukturális helyzete
A néprajzi gyűjtemények egy raktárban történő koncentrált elhelyezése csak az 1990-es években kezdődött el. A vegyes raktárakból ki kellett válogatni a néprajzi vonatkozású vagy néprajzi gyűjtemény részét képező tárgyakat. A sok költöztetés és szállítás negatív hatással volt a tárgyak állapotára. Magánházaknál is voltak bérelt helyiségek múzeumi raktár céljával.
Fatuska János múzeumigazgató 1990-ben tett jelentést a raktárhelyzetről. A magyar és a szlovák anyag 7 különböző raktárban volt ekkor elhelyezve. Komáromban és Oroszlányban is őriztek tárgyakat.[2] A feldolgozás és a kezelés során nagyarányú problémát jelentett a gyűjtemények szétszórtsága, több esetben a tárgyegyüttesek különböző darabjai is eltérő helyeken voltak fellelhetők. A kézműves műhelyek összetartozó anyagát sem sikerült ekkor még egy helyen tárolni.
A rossz raktárhelyzet indokolta a szlovák anyag Oroszlányban való elhelyezését is. A helyi önkormányzattal a múzeum folyamatosan együttműködött, nehézségek árán is. A részleges revízió hosszas egyeztetéseket követően 1991-ben valósulhatott meg.
Új helyiség vagy épület nem állt rendelkezésre raktár kialakításának céljával, így a koncentrált elhelyezés jelenthetett egyedüli megoldást. A különböző raktárakban szétszórt néprajzi anyagot igyekeztek a Miklós-malom használható helyiségeibe szállítani. 1990-ben a malomban alakítottak ki egyetemes néprajzi, képzőművészeti, magyar és szlovák néprajzi anyagot befogadó raktárhelyiségeket. A malomépület helyiségei azonban csak részben voltak hasznosíthatóak, mivel az 1970-es években megkezdett felújítás egy új néprajzi múzeum kialakítására félbeszakadtak. Az emeleten és a padlástérben fűtetlen és világítás nélküli helyiségekbe kerültek a műtárgyak. Ez nem használt a megőrzésnek, és a gyűjteményi alaptevékenységeknek sem. Kemecsi mindezt így foglalta össze: „gyakorlatilag hozzáférhetetlen és kezelhetetlen halomban hevernek a tárgyak. A gyűjtemény jövője érdekében a legfontosabb feladat a raktározási helyzet gyors és megnyugtató rendezése.”[3]
1993-tól Kemecsi Lajos elsődleges feladatává vált a gyűjtemény és raktárak rendezése és a rendezés során előkerülő leltározatlan, törzsgyűjteményi anyag beleltározása. A német néprajzi tárgyak raktárába, a Nepomucenus-malom egykori magtárába az 1980-as évek elején zajló átköltöztetéssel számos magyar, szlovák és etnológiai tárgy került át a Miklós-malomból, ennek szétválasztása is az 1990-es években történt meg. 1995-re a múzeum teljes kerámiaanyagának kiválogatása lezajlott, ezt a Miklós-malom földszintjén létesített kerámiaraktárban koncentrálták.
Az etnológiai gyűjteményt a néprajzi gyűjteménnyel együtt tárolták, hasonló körülmények között, vegyes raktárakban. 1990-ben 4 raktárban volt fellelhető. A Miklós-malom két emeleti helyiségében került elhelyezésre. Antoni Judit 1991-es távozásával Kisné Cseh Julianna régész vezetése mellett megkezdődött a gyűjtemény revíziója, ami ebben az évben el is készült. A hiányzó tárgyak felkutatása már több időt emésztett fel. 1997-ben a Miklós-malmi raktárhelyiségeken belül költöztették az anyagot, további rendezés céljával. Mindennek következtében Kemecsi részleges revíziót kezdett el, azonban a raktár hosszútávon alkalmatlannak bizonyult a tárgyak tárolásához. A gyűjtemény igényelte a mihamarabbi restaurálást, azonban mind a néprajzi, mind az etnológiai tárgyak közül csak azt restaurálták, ami időszaki kiállításra került.
A megyei múzeumigazgatóság épületében, a tatai angolkertben álló kiskastélyban is tároltak néprajzi vonatkozású műtárgyakat. A kiskastélyba 2001-ben betörtek, az etnológiai gyűjteményből 2 fegyver eltűnt. A Miklós-malom raktárába is többször betörtek, nem kedvezett a raktár helyzetének az épületben – ugyan a raktártértől teljesen elszeparáltan – működő borozó, mely hasznosítási lehetőséget a megyei múzeumigazgatóság engedélyezte még 1989-ben.
A Miklós-malomban kialakított raktárbázis felszámolására már nem sokkal Kemecsi Lajos távozása után került sor. A 2000-es évek közepén az épületet a Komárom-Esztergom Megyei Közgyűlés eladta. A néprajzi gyűjtemény átköltöztetését Horváth István vezényelte le 2004–2005-ben a Deák Ferenc utcai új raktárépületbe. Itt került kialakításra restaurátorműhely, a néprajzi, képzőművészeti, történeti és egy vegyes raktár a néprajzi nagytárgyak és további régészeti anyag tárolására.
A múzeum néprajzi és etnológiai gyűjteménye jelenleg is a Deák Ferenc utcában található restaurátor- és raktárbázisban fennálló raktárban van, annak állapota elfogadható. A műtárgyak időnként zsúfoltan, nagyrészt salgó polcrendszeren, illetve a földön vannak elhelyezve. Az intézmény néprajzi gyűjteményeinek néhány nagyobb műtárgya egy szükségraktárban került elhelyezésre az egykori piarista rendházban.
Gyűjteményi adatok
A Kuny Domokos Múzeum magyar néprajzi és az etnológiai gyűjtemény heterogén műtárgyegyütteseket tartalmaz. A Tatához köthető gyűjteményi anyag dominál, de a megye számos más, távolabbi településéből is került néprajzi anyag a gyűjteménybe. A Tatai járás, szűkebben Tata paraszti lakosságának 19. század végi, 20. század eleji életmódját, tárgykultúráját reprezentálja. Nagy hangsúlyt kap benne a kisipar, kiemelt témaköre pedig a tatai kerámia. Jellegzetes, megyei múzeumoktól nem elvárható az etnológiai vagy más néven nemzetközi néprajzi gyűjtemény. Anyaga főként Tatához köthető gyűjtőktől származik.
A néprajzi gyűjtemény gyarapítása a kézművesség hagyományainak összegyűjtését és műhelyfelvásárlásokat jelentett. Antoni Judit idején a néprajzi anyag jelentős mértékben nem bővült. A gyűjtemény Kemecsi Lajos 1993-as kinevezésétől gyarapodott újra. Az elsődleges faladat azonban a gyűjtemény és raktárak rendezése volt, így kezdetben a rendezés során előkerülő leltározatlan, törzsgyűjteményi anyag beleltározására került sor. Hosszú évek hiánypótlását elvégezve ez a folyamat az 1990-es években zajlott le. A kézműves műhelyek tárgyi anyaga gyarapodott jelentősen. A tatai Csiszár családtól egy hagyományos fazekasműhely anyaga került a múzeum gyűjteményébe. Ez egyben az új állandó kiállításba is bekerült, amit a tatai vár tornyában építettek fel. 1995-ben asztalos szerszámok, majd 1998-ban bognárszerszámok kerültek a néprajzi gyűjteménybe. A Kuny múzeum néprajzi gyűjteményében hat műhely tárgyegyüttese lelhető fel, Tatáról csutorás-, szíjgyártó-, kádár- és fazekasműhely, míg Nagytagyosról kovácsműhely, Tarjánból pedig egy kádárműhely tárgyai kerültek a múzeumba. 1989 és 1999 között a néprajzi gyűjtemény összesen 448 műtárggyal gyarapodott. 2005-ben Horváth István a Tata melletti Szomód községben gyűjtött néprajzi tárgyakat – 12 tételt –, ezt követően 2008-ban gyarapodott utoljára jelentős mértékben a néprajzi anyag, mintegy 321 tételt számláló kékfestő nyomódúccal bővítette Horváth a gyűjteményt.
Mint korábban, a tárgygyarapítás jelenleg is ajándékozás, feltárás, illetőleg vásárlás útján történik. Utóbbihoz a fenntartó Önkormányzat vagy pályázati alkalmak biztosítanak lehetőséget. Busa Mónika, a német néprajzi gyűjtemény muzeológusa 2017-ben, majd 2018-ban már Móser Tamás néprajzos-muzeológus és a múzeum igazgatójának közös gyűjtésén nagyobb számban történeti, részben néprajzi vonatkozású anyaggal bővült a magyar néprajzi gyűjtemény. Ez azonban csak egy-egy kisebb jelentőségű tételt eredményezett. Végezetül 2019-ben Móser Tamás egy lakodalmas fazékkal bővítette a gyűjteményt.
A néprajzi adattár kezdetben néprajzi pályamunkák, szakcikkek, tanulmányok, gyűjtések dokumentációit őrizte. Szétválasztására a Német Nemzetiségi Múzeum adattárától csak 1997-ben került sor, ezt követően a várban raktározták a magyar- és etnológiai anyagra vonatkozó adattári gyűjteményt. 1998-ban kezdődött el az adattár bővítése, először a korábban bekerült, de addig elmulasztott anyag nyilvántartásba vételével. Utána rövid ideig folyamatossá vált a gyarapítása, 1999-ben az adattárba került a korábban magántulajdonban őrzött fazekascéh történeti irategyüttese. 1998–1999-ben 78 új tétellel bővült. 2007-ben a néprajzi adattár 2 dokumentummal, majd 2009-ben ismét 2-vel gyarapodott.
A nemzetközi néprajzi – etnológiai – gyűjteményt a néprajzi anyag muzeológusai kezelték. Jelentős mértékben az 1980-as évek közepéig gyarapodott, ebben Antoni Juditnak és külföldi kutatóútjainak volt fontos szerepe. A gyűjtemény egy része Juszkó Béla két háború közötti világkörüli, kisázsiai, balkáni és távol-keleti utazásából származik, az 1960-as években került a múzeumba. Ez teremtette meg a gyűjtemény alapját is. Kiemelkedő darabja az a japán szamuráj páncél, amely jelenleg éppen restaurálás alatt van. Ausztráliához köthető tárgyak Pintér László ajándékaként kerültek a múzeumba az 1970-es években. Antoni tovább fejlesztette a gyűjteményt, Boglár Lajostól dél-amerikai indián tárgyak kerültek be, majd Pápua Új-Guinea gyűjtésre is sor került. 1987-ben nagyarányú gyarapodás történt, ismét Pintér László ajándékozott a múzeumnak jelentős vietnámi tárgyakat. Az 1980-as években utoljára 1989-ben gyarapodott a gyűjtemény, így érte el a 654 tételt.
Horváth István 2008-ban, majd 2009-ben egy-egy etnológiai vonatkozású tárggyal, egy japán kimonóval és tartozékaival bővítette a gyűjteményt. 2011-ben Csapucha Árpád özv. Boglár Lajosnétól vásárolt brazíliai, venezuelai, ill. Amazonas környéki egyetemes néprajzi tárgyakat, mintegy 44 db-ot. A következő évben 45 néprajzi vonatkozású tárggyal gyarapította a múzeum néprajzi gyűjteményét, 2013-ban azonban csak 2 új tárgy került be. Ezt követően bővülés nem történt, de nem lezárt a gyűjtemény.
1990 | 2000 | 2010 | 2020 | |
darabszám | 3695 | 4422 | 4827 | 4879 |
A magyar néprajzi anyagnak jelenleg nincs önálló kiállítás szánva az állandó kiállítások koncepciójában. Néhány tárgy az állandó kiállítás még le nem bontott termeiben, főként a céhes életet bemutató teremben van elhelyezve, ezeknek száma azonban elenyésző.
A tárgyak restaurálása nem élvezett prioritást. A régészeti leletek tisztítása és konzerválása leköti a restaurátorok figyelmét. Szükség szerint egy-egy tárgy restaurálására kerül csak sor. Az állandó kiállításra készüléskor a kiállításra kerülő fazekas anyag restaurálására sor került. Azóta kis arányban, de folyamatos az anyag restaurálása.
Nyilvántartási és digitalizálási helyzet
A magyar néprajzi gyűjtemény Kemecsi Lajos néprajzos muzeológus munkájának eredményeként került rendezett állapotba. A raktározás koncentrálásával az 1990-es évek meghatározó feladata a törzsgyűjteményben szereplő, ám ez ideig leltározatlan tárgyak nyilvántartásba vételét jelentette. A gyűjteményhez már ebben az időben is rendelkezésre álltak földrajzi- és tárgymutató kartonok. A teljes gyűjtemény nyilvántartó kartonjai azonban nem készültek el, ezt a munkát utólagosan Kemecsi végezte el. 1993-tól az újonnan bekerült tárgyak kartonjai a bekerülést követően rövidesen elkészültek. Az utolsó revízióra az 1970-es évek közepén került sor. Az 1990-es években a tárgyköltöztetések és az új állandó kiállítás előkészületeivel elkészült a kerámiaanyag és a szlovák anyag revíziója. A magyar néprajzi gyűjteményen belül utoljára leltározás 2008-ban történt.
A szlovák vonatkozású, rendezetlen státuszú néprajzi anyag különválasztott darabjait 1991-ben leltározták be, mintegy 265 tárgyat. Ezzel részben megkezdődött a tárgyak szétválasztása is, ám elkülönített szlovák néprajzi gyűjtemény nem jött létre.
Az etnológiai gyűjtemény külön leltárkönyvvel rendelkezik a néprajzi gyűjteményen belül. 1992-ben zárták le először, a revízió befejezését követően. Ekkor az ausztráliai anyag egy része leltározatlan volt. Kiterjedt kutatómunkával Kemecsei ezt csökkentette. 1997-ben a Magyar Néprajzi Múzeumból kerültek vissza etnológiai tárgyak Tatára. 1998-ban Antoni Judit szolgáltatott vissza feldolgozásra kölcsönvett tárgyakat. Leírókartonok nem voltak. Kemecsi a gyűjtemény jelentős részéről elkészítette a kartonokat, 2001-ben már 604 állt rendelkezésre. 2011-ben az új néprajzos, Csapucha Árpád Boglár Lajos özvegyétől vásárolt az etnológiai gyűjtemény számára újabb tárgyegyüttest, amelyet 2011-ben nyilvántartásba is vett. Az etnológiai gyűjtemény ekkor bővült utoljára.
A Kuny Domokos Múzeum az auditálás előtt álló EMIR rendszert használja a műtárgyak digitális nyilvántartására. Folyamatos a leltárkönyvek adatainak retrospektív feltöltése, az adatok javítása, illetve a digitális anyag feltöltése és a műtárgyrekordokhoz való kapcsolása. A digitalizált anyag jelenleg jóval nagyobb a rendszerbe felvitt anyagnál, ugyanakkor ennek rendszerbe való felvitele, rekordokhoz kapcsolása és revíziója még jó pár évig eltart. A múzeum néprajzi gyűjteményében, belefoglalva a szlovák és nemzetközi anyagot is, jelenleg 1434 leltározott tétel található, ebből 1285 került eddig rögzítésre az EMIR digitális nyilvántartó rendszerében. A digitalizálásra került műtárgyak száma 235, jelenleg a Közgyűjteményi Digitalizálási Stratégia pályázatának részeként, jelentős mértékben az etnológiai gyűjteményre támaszkodva 200 műtárgy digitalizálását végzik el.
Legfontosabb kiadványok
1989-ben jelent meg a Selmeczi Kovács Attila és Szabó László által szerkesztett „Néprajz a magyar múzeumokban” című kötet,[4] ami a Komárom-Esztergom megyei néprajzi gyűjteményeket, az ott folyó néprajzi kutatásokat és ezek történetét, helyzetét dolgozta fel. Akkor a megyéről készített összefoglalást Körmendi Géza és Tisovszki Zsuzsanna írták.[5] A megye néprajzáról néhány év elteltével Körmendi Géza négy kötetes tanulmánygyűjteményt szerkesztett „Paraszti élet a Duna két partján” címmel.[6] Ezt követően a tatai Kuny Domokos Múzeumban folyó néprajzi munkát, a múzeum gyűjteménytörténetét Kemecsi Lajos foglalta össze.[7]
A múzeum gyűjteményi katalógusainak publikálása 1991-ben, Fatuska János igazgatósága idején indult meg „A Kuny Domokos Múzeum gyűjteményei” sorozatcímmel. Az első kötet, a tatai céhek gyűjteményi anyagát foglalta össze, a néprajzi és történeti gyűjtemény tárgyainak publikálásával.[8] Fatuska kezdeményezésére a kerámiagyűjtemény gyűjteményi katalógusa 1995-ben készült el „A Kuny Domokos Múzeum Gyűjteményei” sorozat negyedik köteteként a kiadvány kétnyelvű, magyar és német. Elején bevezető tanulmány olvasható a tatai fazekasságról. A tárgyak tárgycsoportonként, a leltári számok sorrendjében kerülnek felvezetésre. Közlésre került a tárgyak megnevezése, díszítettség jelzése, készítő és készítés helye, használat és a gyűjtés helye. A feliratos tárgyaknál a feliratot is közölték, fotók is szerepelnek benne.
A fazekas gyűjtemény anyagának egy részét a megye néprajzi kutatásaival párhuzamosan Körmendi Géza dolgozta fel.[9] Ő tekinthető a tatai fazekasság történetének első kutatójának. Később Kemecsi Lajos publikált a gyűjteményi darabokat megismertető szakcikkeket. Egy-egy tárgyról önálló tanulmányok készültek.[10]
Állandó kiállítások, jelentősebb időszaki tárlatok
A múzeum hosszú évtizedeken keresztül nem rendelkezett önálló néprajzi kiállítással. Még az 1970-es években születtek meg a tervek egy megyei néprajzi múzeum létrehozásáról a Miklós-malomban, ezek azonban nem valósultak meg.
Végül Kemecsi Lajos gyűjtő- és feldolgozó munkájának eredményeként 2000-ben nyílt meg a tatai fazekasságot bemutató, komplex állandó néprajzi kiállítás a múzeum egyik legimpozánsabb helyiségében, a vár tornyában. Ezen bemutatásra került a tatai fazekas céh története, a munkafolyamatok és a késztermékek nagy száma is. A kiállítás a gyűjteményből és magánszemélyektől kölcsönzött anyagokkal valósulhatott meg, katalógus, kiállítás vezető is készült hozzá. A kiállítás ebben a formájában 10 év után lebontásra került, a vár toronyszobájába a 2010-ben kiürített kiskastélyból, a korábbi múzeumi igazgatóság épületéből a múzeumi könyvtár került át. A fazekas életet bemutató tárlat néhány évre az időszaki kiállítótérbe került, majd 2015-ben végleg elbontották. Az állandó kiállítások sorában a céhes kiállítás tartalmaz kisebb számban a néprajzi gyűjteménybe tartozó tárgyakat.
Az időszaki kiállítások sorában kiemelkedőnek tekinthető az 1990-es évek elején létrehozott 18–19. századi szakrális emlékeket bemutató kiállítás a tatai vár kápolnájában. 1991–1992-ben Csiszár József és Végh Ákos fazekasok időszaki kiállítása volt látható, majd 1995-ben az állandó kiállítás előkészítéseként ismét Csiszár József és Végh Ákos kerámiáiból nyílt időszaki kiállítás.
1998-ban hosszú évtizedek után első ízben nyílt kiállítás az etnológiai gyűjtemény anyagából Kemecsi Lajos és Kövesdi Mónika művészettörténész rendezésében. A „Kultúrák jelzései” tárlat volt a Kuny Domokos Múzeum történetében az első jelentős kiállítás, ami az etnológiai gyűjteményre épült. Ehhez katalógus is készült, „A Kuny Domokos Múzeum gyűjteményei” ötödik köteteként. Az időszaki kiállítás és a katalógus hatására érdeklődés mutatkozott a gyűjtemény után, 2001-ben a paksi Városi Múzeum, 2002-ben a nyíregyháza-sóstói Falumúzeum kért az ausztráliai anyagból kölcsöntárgyakat időszaki kiállításokhoz. Kemecsi megítélése szerint Antoni távozását követően a gyűjtemény nem gyarapodott, a nyilvántartás hiányosságainak pótlásával, az anyag rendezésével, az időszaki kiállításokkal és katalógus elkészítésével a cél az volt, hogy ismertté tegyék a gyűjteményt és felhívják a figyelmet jelentőségére és állapotára, ami sürgős restaurálást igényelt.
2009–2010-ban „Nap fiai egykor és ma – Az inkák tündöklése és bukása” címmel készült vándorkiállítás. Az inka civilizáció örökségével foglalkozó kiállítás a nagykanizsai Thúry György Múzeum és a tatai Kuny Domokos Múzeum anyagának felhasználásával valósult meg Varga András – a szegedi Móra Ferenc Múzeum kulturális antropológusának rendezésében. Tatai részről Boglár László anyagának egy része került kiállításra. Többek között a marcali Városi Helytörténeti Múzeumba és a zalaegerszegi Göcseji Múzeumba jutott el a tárlat.
2011-ben „Ím, én magam hozzád vettem” címmel nyílt időszaki kiállítás a vallásosság személyes tárgyait bemutatva. Kövesdi Mónika és Schmidtmayer Csaba gyűjteménykezelő rendezte, a tárlatot Kemecsi Lajos nyitotta meg. Ezzel párhuzamosan Végh Ákos és Csiszár József tatai fazekasok alkotásait lehetett megtekinteni a múzeum falai között.
Általánosságban elmondható, hogy valamennyi helytörténeti időszaki kiállítás során felhasználtak a muzeológusok a néprajzi gyűjteménybe tartozó műtárgyakat is.
További jelentős, néprajzi témájú időszaki kiállítások voltak:
- 2003: Szakrális emlékek fotókiállítása Szlovákiában.
- 2007: Végh Ákos és Csiszár József fazekas kiállítása.
- 2007: Barokk a népművészetben. Kövesdi Mónika rendezte időszaki kiállítás a VIII. Barokk Fesztivál alkalmával valósult meg a magyar paraszt barokk tárgyi értékeinek és emlékeinek bemutatásával.
- 2012: Palóc-magyar tájház berendezésében vett részt a Felvidéken Csapucha Árpád.
- 2016: Ipartestületi kiállítás. Busa Mónika, a német múzeum muzeológusának rendezésében valósult meg, részben a magyar néprajzi és céhes gyűjteményre építve.
Intézményi küldetés, koncepció változásai, jelentős tudományos projektek
Utóbbi években, a 2010-es évek második felében bekövetkező koncepcióváltás során a néprajzi gyűjtemény új muzeológusa, Móser Tamás a magyar és az etnológiai gyűjtemény esetében is a gyűjtemények újraértelmezését tartotta fontosnak. A népi kultúra 20. századi modernizálódásának folyamatát követve, igyekezett válaszokat találni arra, hogy a tatai járás parasztságának életmódja, kultúrája hogyan alakult át. Teljesen hiányzik a gyűjteményből a magyar viselet, melynek gyűjtése indokolt lenne.
A néprajzi gyűjtemény értelmezését alapvetően határozták meg a múzeum egyéb gyűjteményei. Első sorban a Német Nemzetiségi Múzeum (ma kiállítóhely) gyűjteménye, kisebb részben a történeti gyűjtemény. A két néprajzi jellegű gyűjteményi egység elviekben ugyanazon terület – Komárom vármegye? – népi kultúráját hivatott kutatni, megőrizni, éppen csak az etnikai vonatkozásaik másak. A néprajzi gyűjtés interpretatív jellege és a fent említett esetlegességek ugyanakkor két, egymástól jellegében és szerkezetében teljesen különböző tárgyegyüttest hoztak létre. A gyűjtemények szétválasztását, etnikai elkülönülését és értelmezését erősíti a leltárkönyvek etnikai meghatározása. Ez alapvetően határozza meg a német anyag különállását. A néprajzi gyűjtemény leltárkönyvei két – elviekben – különálló etnikai gyűjteményi egységet határoznak meg: a szlovák és a magyar anyagot. Ezt a különválasztást számos elméleti kérdés, illetve magának az anyagnak a szerkezete teszi megkérdőjelezhetővé. Ezek például a szlovák anyag csökevényessége, a magyar anyag összetétele, illetve más nemzetiségek anyagának fájó hiánya. Nem meggyőző például a magyar anyag etnicizálásának a kérdése (a tarjáni kádárműhely anyaga magyar-e, ha sváb településről származik, vagy sváb-e, ha magyar mester tulajdona volt), illetve, hogy indokol-e néhány száz szlovák tárgy külön leltárkönyvet vagy gyűjteményi egységet, ha az anyag nem indokolja a különválasztást.
Az etnicitás megmutatása egy néprajzi gyűjtemény esetében – tekintve, hogy a tárgyak ugyanabból a kulturális közegből származnak – a legkönnyebb a viseleti darabok esetében. Ez a német anyagban jól látható. Kérdésként merül fel ugyanakkor, hogy a szlovák anyag korlátozott volta és a viseleti darabok teljes hiánya a magyar anyagban tarthatóvá teszik-e ezt a különválasztást. Hasonló kérdéseket vet föl, hogy a német anyag elsősorban viseleti, mezőgazdasági és lakáskultúrára vonatkozó tárgyegyüttese hogyan állítható párhuzamba a magyar anyag elsősorban iparos anyagával. Ilyenformán a múzeumi gyűjtemények egy alapvetően gazdálkodó németség és egy alapvetően iparos munkából élő magyarság képét vetítik elénk.
Amennyiben a magyar – és szlovák – anyagot szeretnénk a német anyag mintájára továbbra is etnicizálni, azzal kell szembesülnünk, hogy olyan fájó hiányokkal találkozunk (viselet, mezőgazdasági eszközkészlet, lakáskultúra), amely ma már pótolhatatlan. Ha ezt az utat választanánk a gyűjtemény további gyarapításához, nem tennénk mást, mint, hogy a hiányok utáni kilátástalan hajszává tennénk a néprajzi gyűjtemény további életét. A gyűjteményen belüli etnikus különválasztás továbbvitele ellen szól a Néprajzi Múzeum példája is, ahol a Magyarország területéről gyűjtött anyag nem alkot külön etnikai egységeket, noha a leírókartonokon szerepelnek ezek az adatok.
Ugyanakkor, ha meghagyva a különállást és a múzeum gyűjteményeinek történeti alakulásának eredményét, a német anyagot külön, továbbra is etnicizált gyűjteményi egységként határozzuk meg (és ez így helyes), a népi kultúra egy olyan jellegzetességét tudjuk megragadni, amely az etnikai identifikációt jeleníti meg émikus és étikus kontextusban. Ez ugyanakkor korántsem kötelezi a néprajzi gyűjteményt hasonló szemlélet továbbvitelére. Érdemesebb a gyűjtemény újra értelmezésével szakítani az etnicizált jelleggel és – ez nem azt jelenti, hogy nem lehet cél akár a szlovák anyag gyarapítása – elég csupán a hangsúlyt áthelyezni a vizsgált terület (polgárosodó) paraszti, kisiparos életformájának, tárgyi környezetének kutatására. Erre a néprajzi gyűjtemény anyaga kiválóan alkalmas a már a gyűjteményben lévő tárgyegyütteseknek köszönhetően, illetve további kutatási és gyűjtési lehetőségeket is rejt. Az újragondolt gyűjteményi stratégiával nem a hiányok pótlásának görcsös, – és ma már minden bizonnyal lehetetlen – sziszifuszi munkájává válik a gyűjtemény gyarapítása, hanem egy még jól megragadható, kutatható, gyűjthető kultúra múzeumba történő integrálásává.
Az etnicizált, hagyományos – és természetesen a hagyományokon belül megújuló – népi kultúra mellett (ez lenne a német gyűjtemény anyaga) jól bemutathatóvá válik a modernizálódó, Kósa László értelmezésében polgárosodó parasztság, az iparos rétegek életmódjának, munkakultúrájának változása, 19., inkább a 20. századi tárgykultúrája.
Nem hagyható ugyanakkor figyelmen kívül, hogy ez a koncepció rendkívül jól illeszkedik Tata egykori társadalmi struktúrájához, hiszen a múzeum gyűjtőköréből begyűjtött tárgyak, műhelyegyüttesek kiválóan képesek értelmezni a termelési és fogyasztási központ, Tata életmódját is. Ilyenformán a Kuny Domokos Múzeum néprajzi jellegű gyűjteményei komplex képet tudnak mutatni a 19–20. századi parasztságról: azok a jelenségek is bemutathatók, amelyek a hagyományok megőrzésére, az etnikai identitás kifejezésére hatnak, illetve azok is, amelyek a kultúra komplexitását, a modernizációt, az adaptációt és magát a változást mutatják be.
Mindezek alapján a néprajzi gyűjtemény feladatai között elsődleges az évtizedek óta elmaradt revízió és a raktárrendezés, hogy láthassuk, pontosan milyen anyaggal állunk szemben, a revízió során a gyűjtemény fentebb kifejtett újraértelmezése, valamint a további gyűjtési stratégia pontos meghatározása. Ez első körben a Tatán vagy a gyűjtőterületen lévő hagyományos és megújuló, ugyanakkor elsősorban kéziszerszám, illetve kézimunka igényű mesterségek tárgyegyüttesének adatolt, interjúkkal és referenciakutatásokkal megtámasztott kutatása, gyűjtése a legfontosabb, illetve a késztermékek múzeumba hozatala.
A néprajzos területen dolgozók szerepvállalása a múzeumpedagógiai, ismeretátadási, oktatási területen
A néprajzos muzeológus kolléga általában fontos szerepet tölt be a helyi identitás erősítésében. Szinte valamennyi helytörténeti vonatkozású kiállítás során szükségesnek bizonyult a néprajzi gyűjtemény vonatkozó tárgyainak bemutatása is, annak ellenére, hogy önálló néprajzi kiállítás rendezésére nem kerülhetett sor. Ismeretterjesztő és tudományos előadások, múzeumpedagógiai foglalkozások sorában is szükséges a részvétele.
A Kuny Domokos Múzeum munkatársaként Kemecsi Lajos vállalkozott először arra a szerepre, hogy a néprajzi gyűjteményben rejlő tudást a nagyközönség számára elérhetővé tegye. Előadásokkal és népszerű kiállításokkal, valamint a helyi mesterek műhelyeinek gyűjtésével kiemelt szerepet tudott betölteni a megyei múzeum, valamint Tata város érdeklődő közösségeiben. Kemecsi munkásságával folytatta azt a hagyományt, amelyet már Körmendi Géza is megkezdett, érdekeltté tudta tenni a múzeumot körülvevő közösséget saját hagyományainak megismerésében. Fontos eredménye a szakrális kisemlékek kutatásának Komárom-Esztergom megyei táborainak szervezése és megvalósítása, amelynek eredményei az országos kutatási programhoz kapcsolódva jelentek meg. Horváth István történész-néprajzos muzeológus is próbálta ezt a tudománynépszerűsítő hozzáállást folytatni, azonban munkája nagy részét a gyűjtemények helyzetének rendezése töltötte ki. A gyűjtések révén mégis jó kapcsolatot tudott kialakítani az adatközlőkkel, akik emiatt ma is emlékeznek adományozott tárgyaikra a múzeum gyűjteményében.
Busa Mónika 2014-ben német néprajzi gyűjteményért felelős muzeológus kapcsolódott a megyei szakrális kisemlék-kutatáshoz. 2016-ban a tatai ipartestület 200 éves évfordulójához kapcsolódóan időszaki kiállítást valósított meg, amelynek anyagához gyűjtéseket folytatott az ipartestületi tagok leszármazottainak körében. A tárlat éppen ezért a múzeum meglévő tatai kézműves anyagok mellett a továbbélő iparosság emlékeit is be tudta mutatni. Ugyanebben az évben valósult meg a járásszékhely múzeumok pályázat támogatásával utazó múzeumi projektünk, amely „Gyere be a múzeumba” címmel néprajzi és természettudományos témakörök mentén mutatta be a múzeum gyűjteményeit iskolások számára az osztálytermekben.
Filiák, tájházak, kiállítóhelyek
A Kuny Domokos Múzeum a Német Nemzetiségi Múzeumot leszámítva nem rendelkezik más néprajzi vonatkozású társintézménnyel. Az utóbbi években a megye területén fekvő kiállítások és gyűjtemények terén állományvédelmi szaktanácsadást látott el Móser Tamás, néprajzos muzeológus. Feladatköréhez tartozott a Dadi Tájház, az ászári Jászai Mari Emlékház, az ácsteszéri Táncsics Mihály Emlékház, a tardosi Fekete Lajos Emlékház és Nemzetiségi Tájház, a Vértestolnai Tájház, a Tarjáni Német Tájház, a MNM Pilisszentléleki Szlovák Tájháza, a kocsi Kocsi Múzeum, az Oroszlányi Szlovák Nemzetiségi Tájház és végül a Baji Tájház.
Jegyzetek
[1] Basics Beatrix: A szervezeti átalakítás ideje alatt a múzeum… Vidéki intézményi körkép a megyei múzeumi rendszer megszüntetése után. In: MúzeumCafé 37. 2013.
[2] Tatán a vár padlásán, a Nepomucenus-malom egykori magtárában, a Miklós-malomban, a Győry-villa alagsorában és az udvarán álló pajtában, illetőleg egy volt tehénistállóban.
[3] Kemecsi 2002. 85.
[4] Selmeczi Kovács–Szabó 1989.
[5] Körmendi–Tisovszki 1989.
[6] Körmendi 1992., 1994., 1996., 1999.
[7] Kemecsi 2002.
[8] G. Miklós 1991.
[9] Körmendi 1995.
[10] Kemecsi 1995., 1999., 2000.
Irodalom
G. Miklós Márta
1991 Tatai céhek. A Kuny Domokos Múzeum gyűjteményei 1. 1991.
Kemecsi Lajos
1995 A tatai fazekasság története. In: Fülöp Éva (szerk.): A magyar kerámiaművesség 1000 éve. A Kuny Domokos Múzeum – Tata, Vár – időszaki kiállításainak katalógusai 1. 1995. 33–42.
1999 Adatok a tatai fazekasság történetéhez. In: Fülöp Éva – Kisné Cseh Julianna (szerk.): Komárom-Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei. 1999. 345–388.
2000 Fazekas legényegylet. In: Kisné Cseh Julianna – Kemecsi Lajos (szerk.): Komárom-Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei. 2000. 407–420.
2002 A Kuny Domokos Múzeum néprajzi gyűjteményének ismertetése – értelmezése. In.: Fülöp Éva – Kisné Cseh Julianna (szerk.): Komárom-Esztergom megyei múzeumok közleményei. 9. 2002. 189–222.
Körmendi Géza
1995 A tatai fazekasság. Kemecsi Lajos (szerk.): A Kuny Domokos Múzeum gyűjteményei 4. 1995.
Körmendi Géza (szerk.)
1992 Paraszti élet a Duna két partján 1. Tata.
1994 Paraszti élet a Duna két partján 2. Tata.
1996 Paraszti élet a Duna két partján 3. Tata.
1999 Paraszti élet a Duna két partján 4. Tata.
Körmendi Géza – Tisovszki Zsuzsanna
1989 A múzeumok és a néprajzi kutatás Komárom megyében. In.: Selmeczi Kovács Attila – Szabó László (szerk.): Néprajz a magyar múzeumokban.Budapest – Szolnok.
Selmeczi Kovács Attila – Szabó László (szerk.)
1989 Néprajz a magyar múzeumokban. Budapest – Szolnok.