Cseri Miklós

A Szabadtéri Néprajzi Múzeum [1]

1989–2020

„A Szabadtéri Néprajzi Múzeum a magyar néprajztudomány legfiatalabb országos intézménye – eddigi története kicsiben a magyar kulturális intézmények históriája az 1950-es évek végétől napjainkig. A magyar múzeumi hálózatnak immáron szerves részét alkotó múzeum jelene és jövője sem szakítható ki ezekből az általános összefüggésekből. Csak remélni lehet, hogy visszatérhet még egy olyan lendületes időszak, mint amilyen például az 1967-et követő évek voltak, s a megnövekedett lehetőségeket az immár több mint húsz éve felhalmozódott tapasztalatok birtokában az akkorinál jobban ki tudjuk használni.” [2]

A Néprajz a magyar múzeumokban című, 1989-ben megjelent kötetben Balassa M. Iván e szavakkal zárta a Szabadtéri Néprajzi Múzeum első 22 évének, illetve az azt megelőző korszakoknak az értékelését. A kor igényeinek megfelelően kissé rezignált, néha eufemisztikus megfogalmazásai azért mindenféleképpen egy megtorpanásról, egy alig kimondott csalódásról tesznek tanúbizonyságot. A szövegben is említett kezdeti lelkesedés hamvadni látszott, az alapítás óta eltelt időszakban csak három tájegység készült el az akkor tervezett tízből, és felnőtt egy olyan néprajzos-muzeológus generáció, amely azt látta, hogy az akkori tempóban még az ő életében sem fog elkészülni az általa dédelgetett és fejlesztetett tájegységi kiállítás. Sorra jöttek elő a problémák, amelyek akár a pénzügyi, akár a műszaki-technikai, akár pedig a szakmai-tudományos adottságok és lehetőségek több-kevesebb hiányából, vagy nem megfelelő voltából fakadtak. Én, aki 1987-től dolgozom a Skanzenben, érzékeltem és érzékelhettem ezt a hangulatot, melyet sokszorosan felerősített az időközben bekövetkezett rendszerváltás az élet szinte minden területén. Személyes élményem, hogy 1987 októberében az akkor divatos, ún. Múzeumi Hónap rendezvénysorozat keretén belül Füzes Endre, a múzeum harmadik főigazgatója egy húszéves megemlékező tudományos tanácskozást szeretett volna szervezni, többnyire az anyaintézmény, a Néprajzi Múzeum és a szakma néhány szakértője, kiemelkedő egyénisége közreműködésével. Sajnos ezt a tanácskozást le kellett mondani a szakma érdeklődésének hiánya miatt. Ma már látom, hogy a vitathatatlan kezdeti eredmények, a monográfiák és szakmai publikációk, a sikeres kiállítások ellenére is a Múzeum szakmai presztízse nagyságrendekkel alul volt értékelve valós értékeihez képest. A rendszerváltást követő, enyhén zavaros átállási időszakban alapjáraton tengődött a Múzeum, elveszítette statisztikai látogatószámának több mint felét, csökkentek a bevételek, beszűkültek a pályázati és egyéb állami források, nem volt lehetőség nagy fejlesztési projektek megvalósítására. Innen kellett felállni!

Füzes Endre második főigazgatói ötéves ciklusának kezdetekor – Káldy Mária és Cseri Miklós közreműködésével és egyes fejezetek tényleges megírásával –, 1992-ben elkészítette a Koncepció a Szabadtéri Néprajzi Múzeum fejlesztésére (1992–1996) című programját,[3] melyben egy korszerű, az európai modern tendenciáknak és a hazai kihívásoknak egyaránt megfelelő múzeum képét vázolta fel. Világosan látta a teendőket és a feladatokat: felgyorsítani a tájegységépítést, megfelelő infrastruktúrát kialakítani mind a munkaszobák, mind pedig a raktár- és kiegészítő helyiségek tekintetében, fejleszteni a közönségfogadás színvonalát szemléletben és infrastruktúrában egyaránt, hatékony kommunikációt folytatni, megkeresni a magánszférában a potenciális szponzorokat, s mindennek alapjául fejleszteni a szakmai-tudományos munkát, emelni a Múzeum presztízsét.[4] Vezetői rátermettségének kiváló bizonyítéka, hogy e program elkészítésével párhuzamosan egy erre a feladatra szakmailag kiválóan felkészített szakértő bevonásával átvilágíttatta a Múzeum struktúráját, működési rendjét, s a látlelet megállapítását követően felvázolta egy korszerűen működő múzeumi mechanizmus kereteit is. A magyar múzeumi területen először vezettük be az ún. mátrix rendszert, mely az elavult, merev alá-, fölérendeltségeken alapuló piramisrendszer helyett egy mozgékonyabb, a forprofit szférában megismert projektmódszert tett a Múzeum működésének alapjává. Minden munkafolyamat projektszerűen leírható, tervezhető, s a benne foglalkoztatottak számonkérhetőek, illetve motiválhatóak. Ez az alapvetés – talán mert többek között a koncepció ezen részét én dolgoztam ki – a mai napig vezérelvként működik Intézményünkben.

A koncepció elfogadását követően 1993-ban átadtuk a Nyugat-Dunántúl tájegységet, 1995-ben a szalafői kerített házat, 1996-ban az alföldi tanyát, a dusnoki szélmalmot, 1998-ban a hajdúbagosi lakóházat, a nagykőrösi kékfestő műhelyt és az izsáki pékséget. Ez még a korábbi előkészítő munkálatok kifutása volt, s talán csak az alföldi tanya és a dusnoki szélmalom szerepeltethető, mint az „új szelek” terméke és eredménye, hiszen itt már komoly pályázati pénzek finanszírozták ezek megépítését.[5] Az izsáki pékség a tájegység telepítési tervébe pedig kifejezetten azzal a céllal került be, hogy a péktermékek helybeni készítésével szolgáltatást is nyújthasson.

Füzes Endrét betegsége sajnos megakadályozta abban, hogy kiteljesítse és megvalósítsa terveit és elképzeléseit, hiszen 1994 júniusától Cseri Miklós főigazgató-helyettes először mb. főigazgatóként, majd 1996. január 1-jétől kinevezett főigazgatóként napjainkig folyamatosan irányítja a Skanzent.

Emlékszem az első főigazgatói pályázatomra, amelyben az összmunkatársi értekezleten ismertettem elképzeléseimet a Múzeum fejlesztésére vonatkozóan. Kétkedő arcok, szkeptikus vagy esetenként gunyoros megjegyzések és félmosolyok kísérték e programismertetést. Nem hittek – vagy nem sokan hittek – abban, hogy a Múzeum kimozdítható ebből a kissé reményt vesztett állapotból. Pedig az előjelek, a korábbi évek intellektuális és módszertani megújító törekvései már kezdtek szárba szökelleni, felvillant a fény az alagút végén. 1992-ben a látogatók visszaszerzése érdekében meghirdettük az ún. nyitott múzeum elvet, és nagyon komoly – a kor viszonyainak összehasonlításában komoly! – összegeket költöttünk arculatmegújításra, kommunikációra, hirdetésekre, marketingre, megújítottuk múzeumpedagógiai kínálatunkat, kialakítottuk a fesztiválok és nagyrendezvények struktúráját, és tartalmilag is frissítettük őket. 1994-re megállt a látogatószám csökkenése (cca. 140 ezer fő), sőt folyamatosan emeltük azt, melynek csúcsa a 2000–2001-es millenniumi ünnepségeken tetőzött 204 ezer látogatóval.

Ideológiám, vagy ha tetszik, főigazgatói filozófiám alapvetően két pilléren nyugszik: az egyik a nemzetközi tanulmányutakon szerzett tapasztalatokban, a másik pedig a rendszerváltást követő demokratikus lehetőségekben rejlik. Hogy ez micsoda? Ha egy intézmény társadalmi beágyazottsága erősödik, népszerű, az azt mutatja, hogy van rá társadalmi igény. Ha van társadalmi igény egy kulturális intézményre, arra reagálnia kell a politikának is, hiszen egy népszerű intézményt támogatni népszerű cselekedet. Ha egy társadalmi bázisában kiszélesített népszerű intézmény korszerű projektjeivel, eredményekkel kecsegteti a politika képviselőit, akkor arra szívesen adnak extra támogatásokat, és minden egyes szabályosan, eredményesen elköltött forint, illetve az azt követő eredmény dicsőséget hoz, akkor emelkedik a társadalmi presztízs, lehet emelni a téteket, s még több támogatást lehet a politikától megszerezni. Ugyanis az intézmény sikere és fejlődése visszahat az azt fenntartó kulturális kormányzatra is. Ebbe a pozitív spirálba sikerült beállítanunk/beállítanom a Skanzent, melynek kedvező hatása – örömmel jelenthetem – mind a mai napig töretlenül kitart.

1997–2000 között megépítettük és megnyitottuk a Bakony, Balaton-felvidéket, 2005-ben a Dél-Dunántúl tájegységet, 2006-ban a Felföldi mezőváros tájegységet, 2010-ben pedig az Észak-magyarországi falu tájegységet. S közben folyamatosan épült az Alföldi mezőváros utcasora is. Jelenleg pedig dolgozunk a Múzeum legnagyobb szakmai-tudományos, kiállítási programján, az ún. Erdély tájegység megvalósításán.

Az Erdély tájegység 2017–2025 között készül el teljes egészében, kiemelt központi kormányzati beruházásként, mai prognosztizáció szerint mintegy 18 Mrd forint értékben. I. üteme 2022 márciusában, II. üteme 2025 júniusában nyílik meg. Erdélyt szélesebb értelemben véve, a Székelyföldön kívül a Partiumot és Moldvát is beleszámítva, mintegy 102 ezer km²-es terület népi építészetét, életmódját, lakáskultúráját, gazdálkodását mutatja be a 20. század első évtizedeitől napjainkig bezárólag. Egy hat épületből álló kisváros mellett mintegy 140 épületet magába foglaló falusi épületegyüttes épül majd meg, mely e szélesebb értelemben vett Erdély húsz legjelentősebb kulturális kisrégióját reprezentálja hitelesen áttelepített, illetve másolatban felépített lakóházakkal, gazdasági és melléképületekkel.[6] A több mint tízezer m²-nyi kiállítási térben előreláthatólag 25–28 ezer tárgy kerül kiállításba és e távlatokat korszerű interaktív, digitális és analóg interpretációs eszközök teszik élvezhetővé. A tájegységben jelenleg 17 néprajzkutató és 3 történész lát el kurátori feladatokat Cseri Miklós főigazgató, valamint Vass Erika és Buzás Miklós tájegységfelelősök vezetése alatt. Az óriási társadalmi és szakmai érdeklődés és igény alapján prognosztizálható, hogy látogatószámunk el fogja érni a megnyitást követően a 300 ezer főt, melyet különösen elősegít az a kormányzati szándék, hogy külön finanszírozással biztosítja a hazai és a Kárpát-medencei alsó- és középfokú oktatási intézményekben tanuló ifjúság számára a látogathatóságot. Ez a tájegység mind kiterjedésében, mind a feladat nagyságát tekintve, mind pedig a megvalósítás bekerülési árát tekintve egyszerinek és megismételhetetlennek tűnik Intézményünk történetében.

Az a pillanat, amikor világossá vált néprajzosaink és építészeink számára is, hogy mégiscsak megépülhet a Magyar Skanzen, visszaadta a hitet muzeológusainknak, felrázta őket, és kiváló eredmények megvalósulását hozta. Be kellett és be lehetett fejezni korábbi kutatásokat, pótolni kellett elmaradt gyűjtéseket és kiállítási forgatókönyveket, meg kellett írni tájegységi monográfiákat. Egy szóval: vissza kellett találni a következetes és szisztematikus skanzenes muzeológusi munkára.

Itt kell szót ejtenünk a humán erőforrások rendelkezésre állásáról, illetve annak változásairól. A rendszerváltáskor Füzes Endre főigazgató, Kecskés Péter osztályvezető és Cseri Miklós tudományos titkár irányításával Balassa M. Iván, Biró Friderika, H. Csukás Györgyi, Kurucz Enikő, Várayné Bíró Ibolya és Zentai Tünde végeztek néprajzos muzeológusi munkát, akikhez Sabján Tibor, a néprajz szak elvégzése után hamar csatlakozott, Flórián Mária pedig ugyan elhagyta az Intézményt, de projektjeit még egy ideig továbbvitte a Skanzenban is. Az 1990-es évek közepétől megkezdődött egy generációváltás, mely egészen a 2000-es évek közepéig tartott. Az MTA Néprajzi Kutatóintézetébe távozott Flórián Mária és H. Csukás Györgyi (akit visszafoglalkoztattunk 1997–2000 között a Bakony, Balaton-felvidék tájegység megvalósítására), Kurucz Enikő elhagyta a pályát, előbb Kecskés Péter, majd Balassa M. Iván és Zentai Tünde nyugdíjba vonult, s őket a 2000-es évek végén követte Biró Friderika is. 1997-től Bereczki Ibolya a szolnoki Damjanich János Múzeum néprajzkutatója főigazgató-helyettesként dolgozik a Múzeumban, 2001-ben Sári Zsolt, 2003-ban Kemecsi Lajos, 2004-ben Batári Zsuzsanna és Vass Erika, 2009-től pedig Csonka-Takács Eszter kezdett el a Múzeumban néprajzos-muzeológusként dolgozni. Kialakult a néprajzos stáb gerince, amely napjainkra már a középgeneráció megtisztelő címet birtokolja, hiszen a 2010-es éveket követően újabb néprajzkutatók és történészek kezdtek el dolgozni Intézményünknél. (Arkhely Fruzsina, Balázs-Legeza Borbála, Debrődi Boglárka, Erdős Klára, Fancsalszki Noémi, Kajári Gabriella, Kloska Tamás, Kmellár Viktória, Németh Szandra, Pál-Kovács Dóra, Pénzes Petra, Prikler Szilvia Beatrix, Szigethy Zsófia, Szűcs Brigitta, Tömöri Szilvia)

Itt fel kell hívnom a figyelmet egy megváltozott jelenségre, illetve munkaszervezési formációra. A Múzeum alapításától kezdve hosszú évtizedeken keresztül a néprajzosok ún. tájegységfelelősként dolgoztak, ami azt jelentette, hogy egy-egy kutató a Múzeum telepítési koncepciójához kapcsolódva akár évtizedekre „beásta” magát az adott néprajzi táj népi kultúrájába, innen publikált, doktorált, könyvet írt vagy éppen előadásokat tartott, tehát tájegységi specialisták voltak néprajzosaink. Először talán a 2006-ban megnyílt Felföldi mezőváros tájegység munkálatai zilálták szét ezt a merevnek tűnő struktúrát, hiszen a korábbi tájegységfelelős tartós betegsége miatt szinte minden egyes épületnek a területen korábban egyáltalán nem kutató néprajzos felelőse lett, s ezzel párhuzamosan felerősödött az egymást segítő team-munka is, s a megváltozott munkaszervezés egyáltalán nem ment a teljesítmény rovására, sőt! Mára már az új generáció alapvetően épületfelelős szerepet játszik, ahol a saját kiállítási egységén kívül be kell segítenie más épületek vagy kiállítási tematikák megvalósításába is. Jelenleg a Múzeumban 27 néprajzos és 3 történész végzettségű kutató dolgozik – nagyon sokan nem muzeológusi beosztásban, hanem egyéb kapcsolt feladatok ellátása mellett végzi szakmuzeológusi feladatait –, akik közül egy fő kandidátus, hét fő PhD minősítéssel rendelkezik, és ugyancsak nyolc fő jelenleg is doktori iskolát végez. A Múzeum történetének eleddig egyetlen MTA doktora Zentai Tünde volt. A 30 néprajzos vagy történész végzettségű munkatársunk 42 nyelvvizsgával rendelkezik, többnyire angol, német, de néhányan spanyol, francia, olasz és román nyelvből is. Ez mindenféleképpen mutatja az itt dolgozók szakmai felkészültségét.

Ez az imponáló múzeumfejlesztő-kiállításépítő sikersorozat nem valósulhatott volna meg, ha nincs megfelelő háttérinfrastruktúra, ha nincsenek megfelelő munkaszobák, irodák, műhelyek és raktárak. Ez egy nagyon fájó hiánya volt évtizedeken keresztül a Múzeumnak és az itt dolgozóknak, hiszen 1971 óta egy vadászati világkiállítási pavilon ideiglenesnek szánt faépülete szolgált irodaházként, és az 1960-as évekből itt maradt építőipari barakkok, omló falú csarnokok adtak helyet a raktáraknak, a műhelyeknek. A korábban említett, az 1990-es évek második felére tehető fellendülés és népszerűségszerzés biztosította számomra azt a hátteret, melynek segítségével ráirányíthattam a Fenntartó figyelmét a múzeumi kiszolgáló infrastruktúra tarthatatlan helyzetére. 2001-ben átadtunk egy 4800 m²-es korszerű restaurátor- és műhely épületegyüttest, 2003-ban pedig elfoglalhattuk a mai a napig a magyar múzeumügy legkorszerűbb iroda-galéria-látványtár-konferenciaterem épületkomplexumát (mely 2004-ben az Oktogon című folyóirat értékelése szerint Az év irodaháza kitüntető címet is elnyerte). Beköltöztünk az új irodákba, birtokba vettük a raktárakat, műhelyeket, nem volt okunk a továbbiakban panaszra. A Néprajzi Látványtár 2003-ban még egyedülálló volt Magyarországon,[7] napjainkra már mintegy 120 kisebb-nagyobb látványtár épült, főként EU-s pályázati pénzekből, melyeknek szinte kivétel nélkül a Skanzenbéli volt a mintája és kiindulópontja. Nem véletlen talán az sem, hogy munkatársaimmal közösen készítettük el azt a kiírást, melyet a kulturális tárca átvett és a megvalósítás vezérfonalává emelt. A Bereczki Ibolya és Kemecsi Lajos irányításával megvalósult Látványtár majd, egy évtizedig a hazai néprajzos szakma zarándokhelyévé vált, emelve ezzel az itt folyó tudományos feldolgozó munka presztízsét. 2004-ben, mintegy 140 millió forint értékben, külső pályázati forrásból sikerült megvalósítani a teljes múzeumi gyűjtemény digitalizálását és az internetes hozzáférés biztosítását, mely megint a maga komplexitásában első volt a hazai muzeológiában.

A nyitott múzeum koncepció népszerűvé tette a Skanzent, felfigyelt rá a társadalom és a politika, felgyorsultak a tájegységépítési munkálatok, s az itt dolgozók, illetve az itt őrzött tárgyak elhelyezésére és hozzáférhetővé tételére korszerű infrastruktúra épült fel. Mindeközben figyelnünk kellett a közönségfogadás infrastrukturális, szellemi és módszertani fejlesztésére is. Amikor 1987. augusztus 1-jén munkára jelentkeztem Szentendrén, a Skanzenban, egy típustervek alapján készült faházikó szolgált bejárati épületként, és tőle 50 méterre, az út másik oldalán egy palacsintasütő bódé várta a felfrissülni vágyókat. Füzes Endrével már közösen alakítottuk ki az új bejárati épületet, melyben helyet kapott pénztár, információs iroda, őrséghelyszín és portaszolgálat, valamint hat elárusító üzlet, kiegészülve mosdókkal, pihenőkkel, pelenkázóval stb. A terv megvalósulásának zsenialitása abban rejlett, hogy a rendszerváltást követő „szabadabb” légkörben a majdani bérlők pénzén építtettük fel ezt az épületet, hiszen nem kaptunk kormányzati és költségvetési támogatást e projekthez. 2009-ben sikerült végre a mai kor minden igényét kielégítő látogatóközpontot és bejárati épületet felépíteni, mely az ún. mezőhegyesi vasútállomás, a célnak átalakított másolati épületében kapott helyet. Ez már alkalmas minden olyan funkció biztosítására, melyet napjainkban a látogató elvár egy kulturális intézménytől. A palacsintázó, majd az azt követő büfé és fagylaltozó mellett és helyett 2000-ben átadtuk a Jászárokszállási Fogadót, amely végre a múzeumi étterem funkciót is el tudta látni. Az elmúlt három évtizedben kávézó-vasúti resti, borozó, pékműhely, szatócsbolt, múzeum shop nyílt meg szintén a látogatói igények kiszolgálására. 2018-ban felújítottuk és kibővítettük az éttermet, korszerű, ezer adagos konyhát építettünk, mellé telepítettük az ún. Skanzen Vigadót, mely egy 1914-es ipari műemlék (dodzsem csarnok az egykori Vidámparkból). Ennek a nagyszabású közönségszolgálati fejlesztési sorozatnak méltó lezárása a 2020-ban megnyílt Skanzen Hotel, mely egy régi álmunk megvalósulása, hiszen ez a 38 szoba már a többnapos itt tartózkodást is lehetővé teszi.

Egy alapvetően állandó kiállításokkal és állandó látnivalókkal operáló kulturális intézmény, mint amilyen a Szabadtéri Néprajzi Múzeum, feltétlen fontos a látogatószám megtartása, sőt törekedni kell arra, hogy emelkedjen az évente többször is visszatérő vendégek száma. Nálunk, itt Szentendrén, éves szinten mintegy 41%-ot tesz ki azoknak a száma, akik évente kétszer vagy többször látogatnak ki hozzánk. A „miért” kérdésre viszonylag egyszerű a válasz: egyrészt azért, mert már akkora a jelenleg is meglátogatható 312 épületben bemutatott számtalan kiállítás, mintegy 35 000 műtárggyal és berendezési szituációval, hogy egyszerre képtelenség azt befogadni, többször kell felfedezni vagy újra felfedezni a kínált látnivalókat. Másrészt hol a prezentáció központi gondolata (nyitott múzeum, szolgáló múzeum, élmény alapú múzeum, életmód múzeum, társadalmi múzeum, szolidáris múzeum stb.), mely mindig más-más megőrzésre vagy megtanulásra/megismerésre érdemes tartalmat emel ki a végtelen gazdagságú kiállítási kínálatból, hol pedig az évről évre megvalósított új élményelemek megismerésének vágya csábítja vissza az adott látogatót. Ilyenek a fesztiváljaink, a Régimódi Hétvége rendezvénysorozat, az Aktív hétvégék, a MesterKeddj, hogy csak a legjellemzőbbeket említsem.

Az elmúlt három évtized során építettünk pihenőket, több játszóteret, mesekertet, tanösvényeket, állattartó tanyát, bábszínházat, gyerekgazdaságot, gyerek szatócsboltot, átadtuk a Fény Házát és a Fa Házát, s legnagyobb attrakcióként az építésekor – számomra máig érthetetlen!!! – sok vitát kiváltó, de ma már teljesen elfogadott Skanzen Vasutat is működésbe helyeztük. Van kiállításvezetőnk több nyelven, külön vakok és gyengénlátók, illetve siketek és nagyothallók részére, készült Braille-írásos katalógus, jeltolmácsos filmünk, épültek rámpák és feljárók a mozgássérültek és a kerekesszékkel érkezők számára is.

Megújult a múzeumpedagógiai foglalkozásaink tematikája, helyszíne, programok készültek szociális vagy mentális problémákkal küzdő embertársaink számára, s napjainkban már a demenciával élők is kaphatnak olyan foglalkozásokat nálunk, amelyek alkalmasak a Skanzen speciális eszközeivel életminőségük javítására. A vonat és a lovaskocsi használatán túl kölcsönözhetők kerékpárok, lovaskocsi, szamaras kordé, illetve gyerekeket szállító kézikocsik sora is rendelkezésre áll. Egy szóval kialakult az a korszerű múzeumforma, amely a hagyományait megtartva, de folyamatosan megújulva várja a látogatókat, szolgálja a szakmai és laikus közönséget.

2020-ban a koronavírus okozta pandémia a múzeumokat is cselekvésre ösztönözte. A járványhelyzet miatt bezárt Skanzen óriási és gyors lépéseket tett az online térben való jelenlétének erősítésére. A Nemzeti Összetartozás Éve programsorozat részeként az Amikor minden más lett című időszaki kiállítását virtuálisan is elkészítette.[8] A Határtalan Skanzen tematikus oldal (hatartalanskanzen.hu) több virtuális kiállítást, kisfilmet és rendhagyó múzeumpedagógiai programot kínál, illetve több vidéki köz- és magángyűjtemény anyagát digitalizálva egy közös adatbázist is létrehozott az I. világháborús emlékművek digitális térképe mellett. Ez a program is a Skanzen kultúrstratégiai szerepvállalásának a része, hiszen városi, tájházi és magángyűjtemények anyagát rendszereztük, digitalizáltuk és tettük elérhetővé.

2013 óta a Szennai Skanzen a Szabadtéri Néprajzi Múzeum tagintézménye, területi múzeumként működik. Előtte fenntartója a kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatúkörű Városi Múzeum volt. Az eltelt években az intézmény sikeresen átvette azokat a néprajzi muzeológiai elemeket és módszereket, amik a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum sikerességét jelentik, és kilépett az állandó kiállítás adta, statikus kiállítási formából. A Szennai Önkormányzattal sikeresen együttműködve a helyi identitás erősítése a célunk. A múzeum alapvető iránya és feladata Belső-Somogy és Zselic területére, a hely néprajzi és gazdálkodási szokásaira, a hagyományos gazdálkodásban gyökerező fenntartható ökologikus gondolkodásra épül. 2013-ban az új küldetés meghatározásakor az ökomúzeum irányába való lépést, a múzeum „permakultúrás” fejlesztését tartottuk fontosnak, melyet a táj gazdasági, szociális és társadalmi jelenségei indokoltak. Az átalakult társadalmi viszonyok, globalizált gazdasági körülmények között a múzeum szerepe a hagyományos gazdálkodás, a fenntartható módszerek, a természet közeli életmód bemutatásával és közvetítésével mintaértékű rendszer lett. A kialakított jó gyakorlatok és minták Szenna község és a környező települések lakói számára is lehetőségeket kínálhatnak. Múzeumunk a régióban és a településen egyaránt iskolán kívüli oktatási központnak, szabadidős helyszínnek számít. A látogatószám a 2012-es évhez képest megduplázódott. Az intézmény számára kulcsfontosságú a média- és turisztikai partnerekkel való együttműködés, valamint a civil szervezetek és oktatási intézmények bekapcsolása a múzeum programjaiba és ismeretátadási munkájába, hiszen az események híre így a partnerek népes táborához is eljut.

A Szennai Skanzen 2013 óta nyolc alakalommal vett részt a Múzeumok Őszi Fesztiválján, hét alkalommal a Múzeumok Éjszakáján és öt alakalommal csatlakozott a Közösségek Hetéhez.

Élőmúzeumi helyszínek kialakítása: Rinyakovácsi porta, „Így éltek elődeink!” – asszonyi szerepek; Csökölyi porta: „Játékudvar” – népi sportjátékok; Somogyszobi porta: „Fűben-fában orvosság” – gyógynövényismeret és felhasználás, Somogy hiedelemvilága.

Infrastruktúra és közmű fejlesztés

2013–2014, 2019–2020: A múzeum terület elektromos hálózatának fejlesztése
2020: Parókia elektromos és víz hálózatának fejlesztése, érintésvédelmi felülvizsgálata
2018, 2020: Internethálózat fejlesztése.
2013–2020: között állományvédelmi kezelésen (restaurálás, konzerválás) a műtárgyak 30% esett át, önerőből és NKA pályázati forrásból.

Tetőcserék:
2013: rinyakovácsi pajta
2014: lakóházak gerincjavítás
2015: csökölyi kettőskamra, bognárműhely
2016: zselickisfaludi présház és rinyakovácsi istálló
2017: nagykorpádi istálló
2018: segesdi présház és szalacskai présház
2019: csökölyi pajta, csökölyi disznóól, somogyszobi és kisbajomi disznóól
2020: csökölyi lakóház

Projektek

Kulturális intézmények a köznevelés eredményességéért
EFOP-3.3.2-16

Zselici Oskola című projekt formális oktatást támogató és kiegészítő kulturális nevelési szolgáltatásainak igénybevételére (19,83 millió forint)

A projektben olyan foglakozásokat, foglalkozás-sorozatokat dolgozunk ki, amelyek a hagyományos tudás 21. századi hasznosíthatóságát modellezik, környezettudatosságra nevel, a hagyományos praktikus tudás (vissza)tanításával a lokális közösségek helyben maradását és a vidék fenntartható fejlődését segíti. A megvalósításban nyolc oktatási intézmény vett részt, a diákok témanapon, szakkörön, foglakozássorozaton és táborban ismerkedtek meg a helyi kézműves mesterségekkel, kemenceépítéssel, a természeti környezet és a népi kultúra egymásra hatásával. A Fűben-fában témanaphoz játékos múzeumpedagógiai foglalkoztató füzet is készült.

Országos múzeumi és könyvtári központi fejlesztés
EFOP-3.3.3-VEKOP/16

Mintaprojekt címe: Mestereknek Mestere… – Épített örökség védelme, hagyományos szaktudás átadása, élethosszig tartó tanuláshoz szükséges kompetenciák fejlesztése a szakképző iskolák diákjai számára

Mintaprojekt megvalósító intézmény: Szennai Skanzen
Együttműködő köznevelési intézmények: Kaposvári SZC Lamping József Műszaki Szakgimnázium és Szakközépiskola, Berettyóújfalui Szakképzési Centrum – Nádudvari Népi Kézműves Szakközépiskolája és Kollégiuma
Együttműködő felsőoktatási intézmény: Debreceni Egyetem
Mentorált múzeum, település: Sóstói Múzeumfalu, Nyíregyháza
Mintaprojekt címe: Tárgyak, sorsok, emberek
Mintaprojekt megvalósító intézmény, település: Rippl-Rónai Múzeum
Együttműködő köznevelési intézmények: Zichy Mihály Iparművészeti Szakgimnázium, Kinizsi Pál Élelmiszeripari Szakközépiskola és Szakgimnázium
Együttműködő felsőoktatási intézmény: Kaposvári Egyetem
Mentorált múzeum, település: Szennai Skanzen, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Szenna

A múzeumi és levéltári intézményrendszer tanulást segítő infrastrukturális fejlesztései – „Mentés másként” – Pajtaprojekt
EFOP-4.1.9-16-2017-00043, 60 millió forint

A projekt célja, hogy olyan egész életen át tartó tanulást támogató, tanuló- és látogatóbarát múzeumi fejlesztések valósuljanak meg a műemléki környezetben, amelyek biztosítják, hogy a látogatók akadálymentesen, egyénileg vagy szervezett interpretációs formában szerezzenek ismereteket a Belső-Somogy kulturális örökségéről és természetes életmódjáról, ismereteik bővülésével szemléletük is formálódjon és kompetenciáik is fejlődjenek.

A fejlesztés keretében Somogyszobi első szoba berendezését a Skanzen meglévő kiállítási arculatához és kialakításához illeszkedő, kézbe fogható, kipróbálható demonstrációs eszközökkel és műtárgymásolatokkal rendeztük be. Valamint oktatási célú, fedett, szabadtéri foglalkoztató tér, kemenceszín és akadálymentes férfi és női mosdó is épült. A Csökölyi pajta pedig múzeumpedagógiai foglalkoztató térré alakult át, ahol Mesetér-Látványtár című állandó kiállítás kapott helyet. Az Év kiállítása pályázaton dicsérő oklevélben részesült kiállítás a hagyományos élőszavas mesemondás alkalmait, a hozzájuk kapcsolódó gazdasági munkák tárgyi világán keresztül mutatja be. Alkalmazott térkialakításával a régi falusi hagyományok felelevenítése közben a népmesék és a mesemondás mai, új szokásainak értelmezését is segíti. A feldolgozást IKT eszközök is segítik. A fejlesztés összességében tehát hozzájárul a Szennai Skanzen szolgáltatásainak javulásához, és ennek keretében a tanulást és kreatív tevékenységek megvalósítását szolgáló terek kialakítására kerül sor.

Népi Építészeti Program keretében tájházak építészeti értékeinek megújulását támogató szakmai előkészítésre és épületfelújításra
TLA/NEPI2020/402023

Szennai Skanzen református parókia – múzeumi fogadóépület felújítása (Támogatás összege: bruttó 1.492.250 Ft)

Az épület teljeskörű műemléki felújítási tervének elkészítése ARKER Stúdió Építészeti és Kereskedelmi Kft. megbízásával, amely tartalmazza a parókia felújítását, valamint az épület környezetének rendezését és az akadálymentesítés kialakításának lehetőségét.

A fentiekből is látszik, hogy a Szennai Skanzen szerencsésen és gyorsan integrálódott a szentendrei anyaintézmény szervezetébe, átvette annak szemléletét és működtetési formáit. Már csak egy nagy ugrásra – a tervek elkészültek!!! –, egy EU-s projektre van szükség, hogy a közönségfogadási infrastruktúra fejlesztésével igazán jelentős gyűjteménnyé váljon, hiszen a szakmai, tudományos és üzemeltetési „know-how” már rendelkezésre áll, személyi állománya kiváló.

TUDOMÁNYOS ÉLET

A Szabadtéri Néprajzi Múzeum 1981-ben nyerte el az Akadémiától az ún. tudományos kutatóhely státuszt. Erre predesztinálták gyűjteményei, az itt dolgozó, magasan kvalifikált szakemberei, illetve az általuk bemutatott kiállítások és megjelentetett tudományos publikációk. Így, több évtizedes távlatból egyértelműen világos számomra, hogy az, hogy maga a Skanzen építése, kiállításainak megvalósulása megtorpant, illetve hosszabb ideig stagnált, elvette az intézményi szintű tudományos kutatások dinamikáját is. Kiváló kutatóink kicsit belefáradva a megvalósulást alig ígérő tájegységi kutatásokba, inkább egyéni érdeklődésüknek megfelelő területeken hoztak létre egyébként kiváló produktumokat. Füzes Endrének, s őt követve nekem, az lett a legfontosabb feladatunk, hogy az itt dolgozó szakemberek a Skanzen közösségén keresztül szinergikus egymásra hatással jelenjenek meg a hazai és nemzetközi tudományos porondon. Meg kellett értetni – sokszor egyéni ambíciók ellenében is –, hogy a Múzeum az ún. alkalmazott kutatásoknak a színtere, arra van anyagi erőforrás és lehetőség, hogy olyan kutatásokat végezzünk, amelyek közvetlenül vagy áttételesen, de megjelennek a Múzeum kiállításaiban, ismeretátadási programjaiban, rendezvényeiben, kiadványaiban. Ez nem szegényítése, hanem a Múzeum adta adottságokon belüli kiteljesítése az egyéni ambícióknak, mely a Múzeum szakmai presztízsét is gyarapítja.

Megújítottuk a Múzeum évkönyvét, a Ház és Embert, amelyet új külalak, új formátum és felfrissített tartalom jellemez. Nagy örömömre szolgál, hogy a 2000-es évek közepén az MTA Néprajzi Bizottsága a legmagasabban jegyzett néprajzi folyóiratok tízes listáján szerepelteti a Ház és Embert, az itt indexált cikkek és tanulmányok, illetve az erre való hivatkozások a tudományos minősítéshez szükséges citációs jegyzékekben a legmagasabb minősítéssel szerepelnek. 1989-ben kezdeményezésemre elindítottuk a Múzeum tervezett tájegységeihez kapcsolódó, ún. regionális népi építészeti kutatásokat, mely kétévente interdiszciplináris módszertannal körbejárta az adott régió népi építészeti kutatásának helyzetét, elvégezte annak értékelését és kijelölte az új kutatási irányokat. Ez a hét kötet (Észak-Magyarország 1989; Dél-Dunántúl 1991; Kisalföld 1993; Nyugat-Dunántúl 1995; Balaton-felvidék 1997; Erdély 1999; régészeti kötet 2001)[9] a Ház és Ember köteteivel együttesen a magyar népi építészet, lakáskultúra és életmódkutatás megkerülhetetlen kézikönyvévé vált. Az 1990 előtti kiadványok (Magyar Népi Építészeti Archívum kiadványai)[10] elsősorban anyagi okok miatt, másodsorban konvertálható témák miatt elsorvadtak. Tudományos kiadványpolitikánk megújítására 2009-ben került sor, amikor is elindítottuk a Skanzen Könyvek sorozatot, illetve a Skanzen Füzetek című sorozatokat. A Skanzen Könyvek sorozat gyakorlatilag a Múzeumban végzett kutatások során felmerült egyedi vagy általános témák, monografikus témák feldolgozására törekszik, illetve ez foglalja magában különböző konferenciák és tanácskozások anyagának publikációját is.[11] A Skanzen Füzetek a több évtizedet megélt (1979–2007) és méltán népszerű, de a 2000-es évek közepére kifulladt, megjelenésében és tartalmában elfáradt Téka helyettesítésére jött létre, s alapvetően nagy érdeklődésre számot tartó, tudományos alapossággal, de élvezetesen megírt kis témák, ún. kultúrtörténeti gyöngyszemek publikálására alkalmas kiadvány.[12]

Itt kell elismeréssel szólnom volt és jelenlegi munkatársaink azon önálló köteteire, monográfiáira és publikációira, melyek országos kiadóknál, kutatóintézeteknél, egyetemi kiadványokban, a hazai és nemzetközi fórumokon megjelentek tovább növelve ezzel nemcsak a szerző, hanem a Múzeum szakmai elismertségét is. Például Zentai Tünde templomokat bemutató sorozata,[13] Sabján Tibor hagyományos tüzelőberendezéseket feldolgozó sorozata,[14] Balassa M. Iván, Biró Friderika, H. Csukás Györgyi, Bereczki Ibolya, Cseri Miklós, Vass Erika, Batári Zsuzsanna kötetei,[15] hogy csak a legfontosabbakat említsem.

Egy múzeum kiállítási tevékenységének megismerésére legfontosabb eszköz a kiállítási katalógus vagy a kiállításvezető. Már Füzes Endre idejében egy korszerű, színes, három nyelven megjelenő katalógust készítettem, melyet az egyes kiállítási egységek bővülésével többször újra nyomtattunk.[16] 2007-ben szakítottunk az addigi kiállításvezető tartalmi és formai megjelenítésével, és egy olyan színes, könnyen áttekinthető, közérthető nyelven megírt katalógust készítettünk három nyelvű mutációval, amely a megjelenést követően közel egy évtizedig számos európai kisebb és nagyobb szabadtéri gyűjtemény számára szolgált mintául.

A Cseri Miklós – Horváth Anita – Szabó Zsuzsanna által jegyzett új kiállításvezető[17] nem azt mondta el, amit a látogató egyébként is láthat az egyes kiállítási egységekben, hanem a rövid, közérthető ismertető szövegek mellett kultúrtörténeti érdekességeket, az adott épülethez vagy régióhoz kapcsolódó, s a tudományos népszerűsítésre alkalmas elemeket mutatott be, mintegy adalékul szolgálva a látogató megfelelő tájékozódásához.

A Felső-Tiszavidék (Flórián Mária),[18] a Kisalföld (Kecskés Péter)[19] és a Nyugat-Dunántúl (Biró Friderika)[20] tájegységek megnyitását követően készültek el az ún. tájegységi monográfiák, amelyek a megnyílt kiállítási épületekre és enteriőrökre építve, történetileg és néprajzilag jobban megalapozottan mutatta be az adott kis- vagy nagyobb táj hagyományos népi kultúrájának, népi építészetének és lakáskultúrájának fejlődését, alakulását. 2009-ben ezt a sorozatot is mind tartalmában, mind pedig formájában, megjelenésében megújítottuk, s a Felföldi mezőváros (Kemecsi Lajos),[21] az Észak-magyarországi falu (Batári Zsuzsanna)[22] és a Nyugat-Dunántúl (Biró Friderika – Sári Zsolt)[23] tájegység új monográfiája elkészült, elsősorban a szakmai közönség nagy örömére.

A korábban jelzett tematikus, illetve regionális népi építészeti tanácskozások anyagát megjelentető sorozat megújult formában folytatódott, hiszen egy-egy nagyobb OTKA, NKFP kutatáshoz vagy más külső források által finanszírozott kutatási projektek anyagai kerültek ezekben publikálásra. Itt kell megemlítenünk a Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón című terjedelmében és tartalmában is monumentális kiadványunkat (Bereczki Ibolya),[24] melyet a Magyar Néprajzi Társasággal közösen adtunk ki, s ez a kötet mintegy szintézisét alkotja a második ezredfordulóra érkezett magyar néprajzi kutatások szerteágazó válfajainak. A Népi építészet, lakáskultúra és az életmód változásai a 19–20. században kötetet[25] a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszékével közösen adtunk ki az NKFP által meghirdetett, jelentős finanszírozottságú, több éves kutatási projekt végtermékeként. Mindkét kötet ma már megkerülhetetlen szaktudományunk számára.

A Füzes Endre által meghirdetett és általam folytatott tudományos-szakmai megújulási folyamat egyik csúcspontja, mondhatni messzire látszó mérföldköve a Magyar néprajz IV. Életmód kötetébe (1997) megírt szintézis,[26] melyet Füzes Endre irányításával Balassa M. Iván, Biró Friderika, Cseri Miklós, Füzes Endre, H. Csukás Györgyi, Zentai Tünde készítettek el. A magyar néprajzi kutatások szintézisének e kötete bizonyítja legjobban, hogy a Skanzen tudományos csapatában megvan a képesség, és ha kell, az akarat, hogy nemzetközileg is elismert szintű tudományos monográfiát tegyen le az asztalra. S ha még ehhez hozzátesszük, hogy ugyanezen kötet viselet fejezetét Flórián Mária,[27] a bútor, berendezésekre vonatkozó fejezetét pedig K. Csilléry Klára készítette,[28] akik korábban szintén a Skanzen munkatársai voltak, akkor még inkább jól látszik Intézményünk reprezentáltsága, e máig meg nem haladott jelentőségű szintézisben.

A Szabadtéri Néprajzi Múzeum, mint minden tudományos intézmény, előre lefektetett s megvitatott középtávú tudományos kutatási programok alapján végezte és végzi ez irányú tevékenységét. Ezek minősége, milyensége és mennyiségi mutatói a kutatók ambícióin és kvalitásain kívül mindig attól függött, hogy milyen külső forrásfelhasználásra, pályázati pénzek becsatornázására nyílt lehetőség. A korábban említett folyamat – miszerint fejlődési pályára állítottuk az Intézményt, egyesítettük a kissé individualizálódott tudományos kutatói kapacitások szinergiáit, sikeres rendezvényeket, konferenciákat, kiállításokat rendeztünk, egyre jobb lett a sajtónk, egyre népszerűbbek lettünk stb. – magával hozta a tudományos presztízs növekedését is. A rendszerváltozást követő új kutatás-finanszírozási politikának köszönhetően évtizedeken keresztül megbízható forrásként szolgáltak az OTKA és egyéb pályázati alapok, amelyek megadták azt a plusz lökést Intézményünk és kutatóink számára, hogy újabb és újabb kiváló eredményeket produkáljunk. Az elmúlt három évtized alatt az alábbi felsorolás szerinti kutatói pályázatot valósítottunk meg, nagy összegű támogatást nyertünk az NKFP-n keresztül A paraszti társadalom modernizálódása témában, sikeres konzorciális együttműködés keretein belül végeztünk kutatásokat, valósítottunk meg kutatási projekteket a Debreceni Egyetem Néprajzi tanszékével vagy a Néprajzi Társasággal, s sikeresen pályáztunk különböző kutatóintézetekkel és megyei múzeumokkal regionális tanácskozások, konferenciák, szimpóziumok vagy akár kutatási projektek finanszírozására. A kulturális tárca, az NKA, az MTA, az OTKA, az NKFP és egyéb hazai kutatási alapok és alapítványok segítségével biztosítottuk a töretlen és folyamatos kutatási tevékenységet, melynek legszebb megnyilvánulási formái fentebb említett kiadványokban testesültek meg. Ami igazán örvendetes, hogy nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi színtéren is sikerült megjelennünk a Kultúra 2000, az Erasmus és Erasmus+, a Visegrad Fund, a Norvég Alap és más pályázatkezelők segítségével, legutóbb az Interreg két pályázatával. Először, mint konzorciumi tagok vettünk részt, majd munkánkat elismerve konzorciumvezetőként irányíthattuk a bilaterális vagy éppen hat-nyolc tagállamból álló kutatási konzorciumok munkáját. E cikk megírásának időpontjában is fut két Erasmus+ és két Interreg kutatási programunk, melyek szintén kiváló eredményeket vetítenek elő.

Kutatói programok:

• 2008–2012: Erdély néprajzi képe a 19–20. században. OTKA 72428 sz. kutatási program
• 2012–2016: Tradíció és modernizáció Erdély néprajzi képének változásában a 19–21. században. Alapkutatás folytatása a Szabadtéri Néprajzi Múzeum Erdély épületegyütteséhez. OTKA 105556sz. kutatási program
• 2012–2017: Diaszpóra kutatás (USA – Vintondale, Pennsylvania és Argentína – Chaco) NKA finanszírozás
• 2006–2010: A falusi építészet, lakáskultúra és életmód átalakulása a 20. században. OTKA K62412
• 2010–2014: Rurális építészet, lakáskultúra és életmód a 20. században. OTKA K 82103
• 2016–2020: A nagy háború hatása és emlékezete a vidéki kultúrára (OTKA, NKFI program a Debreceni Egyetem Néprajzi tanszékével konzorciumban) OTKA 115886 és OTKA 115873
• 2010–2014 Kultúra és természet. A juhtartás európai öröksége. Európai Unió által támogatott CANEPAL projekt. Kultúra 2007–2013 keretprogram. 2010-0939-001
• 2006–2009 Promotion of a cultural area common to european communities. CULTRURAL. Kultúra 2000 keretprogram. 2006-1117-001
• Nemzetközi kutatások (juhtartás, és pásztorélet, rurális örökség és fenntartható fejlődés) Kultúra 2000 és Kultúra 2007-2013 keretprogram
• 2020–2021: A „létező szocializmus” életvilágai. A vidéki miliők rendszerváltása. Kutatási program a Nemzeti Levéltárral. KKETTKK AJ-P-0008
• 2020–2022: Milling – the forgotten craft of our ancestors. Interreg V-A Slovakia-Hungary Cooperation Programme. A konzorciális együttműködésben megvalósuló programban felújítjuk a Skanzen malomépületeit, működőképessé tesszük őket. Létrehozunk egy kiállítást a Molnárok életéről. Felépítjük a püspökladányi remiz 1861-es épületét. Partnerek: Tallós község és a Nagyszombati Járás Szovákiában.
• 2020-2022 Capacity Building in partnership across borders for future museums. Konzorciumvezető: Szabadtéri Néprajzi Múzeum (ezen belül a projekt megvalósítója: MOKK) Partnerek: Košický samosprávny kraj, Košice, Szlovákia

Intézményünk szakavatott és elkötelezett néprajzkutatói kutatási és intellektuális tevékenységüket nemcsak a tudás megszerzésére koncentrálták, koncentrálják, hanem ezen ismeretek magas szintű átadására is. Nagyon hamar kialakultak a szakmai együttműködések az egyes tudományegyetemek néprajzi tanszékeivel, az MTA Néprajzi Kutatóintézetével, a Műegyetemmel, műszaki és pedagógiai főiskolákkal. A rendszerváltás után a népi építészet, a skanzenológia, később a kulturális turizmus stb. témakörökben kutatóink óraadók lettek Debrecenben, Budapesten, Pécsett, Szegeden vagy éppen Kolozsvárott. A Műegyetemen és az Ybl főiskolán már az 1990-es években óraadó volt Balassa M. Iván, a Műegyetemen a 2000-es évek elején-közepén már Buzás Miklós és Sabján Tibor is oktatott. Szintén a 2000-es évek elejétől Székesfehérvárott, majd Pécsett, Debrecenben, Budapesten és Kolozsváron oktatott és oktat Cseri Miklós. Debrecenben és Kolozsvárott Bereczki Ibolya, majd Sári Zsolt és Batári Zsuzsanna is. Budapesten Káldy Mária, Szegeden pedig Vass Erika.

Az 1990-es évek vége óta együttműködési megállapodásokat írtunk alá a tudományegyetemek néprajzi tanszékeivel, melynek következményeként évről évre néprajzos hallgatók töltötték és töltik előre meghatározott tartalmú szakmai gyakorlatukat a Skanzenben, elősegítve önmaguk szakmai fejlődését, illetve a fogadó Intézmény kiállításrendezői-nyilvántartási feladatainak teljesítését. E több évtizedes múltra visszatekintő oktatói tevékenység és gyümölcsöző kutatói és oktatói együttműködés alapozta meg azt az ünnepi eseményt, melyre 2019 májusában került sor, amikor is a Debreceni Egyetem szenátusa – a dékáni tanács javaslatára – megalapította a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumba kihelyezett tanszékét. Az Alkalmazott muzeológiai tanulmányok tanszék célja és feladata, hogy először a szakmai továbbképzés (SZTK) két féléves, majd az akkreditált MA képzés négy féléves időtartama alatt a gyakorlati muzeológiában jártasságot szerző hallgatókat képezzen. A magyar múzeumi szakma az utóbbi évtizedben folyamatos átalakuláson megy keresztül, és nagyon jelentős, gyakorlati tapasztalatokkal is rendelkező muzeológushiánnyal küzd. Ennek enyhítésére hoztuk létre a kihelyezett tanszéket, mely a 2020-ban megkezdett akkreditációs folyamatok lezárása után kormányfelhatalmazással látja el a teljes múzeum vertikum gyakorlati muzeológus képzésének feladatát. Összességében tehát elmondható, hogy az elmúlt harminc év során soha nem várt és léptékű fejlődésen ment át a Múzeum szakmai-kutatási tevékenysége, mely szerencsésen párosul magas színvonalú felsőoktatási képzéssel, s annak intézményesített formájával.

KIÁLLÍTÁSOK

A Szabadtéri Néprajzi Múzeumban, Szentendrén, hasonlóan más skanzenekhez alapvetően kétfajta, de mégis a múzeumtípusra jellemző speciális kiállításforma jelenik meg. Az egyik az ún. tájegységek megépítése, mely a hagyományos múzeumokkal összevetve az állandó kiállításoknak felel meg. Ennek fejlődéséről és eredményeiről fentebb már említést tettem. A másik kiállításforma az ún. tematikus időszaki kiállítások szervezése, amely azonban viszonylag újabb keletű a skanzenek egyetemes története elmúlt 125 évében. Noha a szabadtéris múzeumi forma éppen azért jött létre a 19. század végén, hogy a hagyományos paraszti élet mindennapjai, életterei és nagyobb használati tárgyai eredeti helyszínükön és funkciójukban legyenek bemutathatóak teljes 3D-s mivoltukban, mégis a 20. század végére egyre inkább felmerült az igény, hogy bizonyos esetekben és témák feldolgozásakor nemcsak hasznos, de szükséges a hagyományos kiállítási formákhoz való visszatérés. Ez a folyamat játszódott le Szentendrén is, hiszen az alapítástól számított első két-két és fél évtizedben alig volt időszaki kiállítás, és azok is inkább a vidéki múzeumokban vagy a Néprajzi Múzeumban kaptak helyet (Népi építészet, 1977–1978; Temetők népművészete, 1979–1981). Ugyanezt a sor folytatta az 1990-es évek végén a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban rendezett három kiállítás is (Karácsonyi asztal, 1997; A jobbágyfelszabadítás és hatása a paraszti kultúrára, 1998; Zöld erdőben jártam. Tavaszi és húsvéti ünnepeink, 1999). Ezek közül A jobbágyfelszabadítás és hatása a paraszti kultúrára (kurátor: Balázs György – Bereczki Ibolya – Biró Friderika – Kurucz György) különösen nagy méretű és hatású volt, melynek komoly szakmai és közönségsikere is lett.

A szemléleti idegenkedés(??) mellett feltétlenül hozzájárult e kiállításforma alacsony számához és mellőzéséhez az is, hogy a Skanzennek nem voltak megfelelő terei, nem volt technikai apparátusa és személyzete ezek megvalósításához. 2003-ban a Skanzen Galéria megnyitása, 2009-ben a bejárati épület Pont Itt Galériája, 2010-ben pedig az Észak-magyarországi falu Magtár épülete majd’ kétezer négyzetméterre növelte az időszakos kiállítások elhelyezésére alkalmas teret. Az ezredfordulóra „engedett” a skanzenológiai ortodoxia is, s az új generáció néprajzkutatói könnyebben engedtek át az egyébként kevésbé látogatott gazdasági építmények csűrjeiben, melléképületeiben olyan helyiségeket, amelyek kis ráfordítással időszaki kiállítótérré válhattak. (Például a Millenniumi Falu emlékkiállítása 1996-ban a sonkádi csűrben, kurátor: Balassa M. Iván, vagy ugyanitt 2003-ban a Gyermekvilág Magyarországon című kiállításunk Bereczki Ibolya és Káldy Mária kurátorságával. Utóbbi első helyszíne az észtországi Tallinn szabadtéri múzeuma volt 2002-ben, 2003-ban Szolnokon, 2004-ben a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban rendeztük meg. A kiállítás anyagából készült a Skanzen első tárgykatalógusa.)[29]

2001 augusztuságban Intézményünk rendezte a Szabadtéri Múzeumok Európai Szövetségének 20. kongresszusát,[30] mely tematikájában azt vizsgálta, hogy milyen esélyei és lehetőségei vannak egy 19. századi gondolatnak, ti. a szabadtéri múzeumoknak, a 21. század kezdetén, milyen új kihívások, milyen új lehetőségek és eszközök állnak rendelkezésre ezen kihívásokra adandó adekvát válaszokhoz.[31] S ezen a konferencián többen is felvetették, hogy a korábban majd’ száz évig hitt és vallott kánon, miszerint a hitelesen berendezett enteriőr önmagáért beszél, s ezt a látogató mindenféle interpretáció nélkül megérti – idejét múlttá vált, hiszen eltűntek azok a generációk, akik számára a bemutatott múlt még hordozott magában emocionális kapcsolatokat, érzéseket.[32] Tehát egyes jelenségeket, történeteket vagy éppen tárgytípusokat és azok használatát az enteriőrökön kívüli formációkban is meg kell magyarázni, az ismereteket tudni kell közérthető módon közvetíteni. Ez az oka tehát annak, hogy egyre több és több időszaki tematikus kiállítást láthatunk a világ skanzenjeiben.

A Skanzen időszaki kiállításai három nagy tematikai egységbe csoportosíthatók:

1. A múzeum gyűjteményére és kutatásaira épülő társadalomtörténeti, néprajzi kiállítások

• 2004: Azért a víz az úr… (kurátor: Cseri Miklós – Kaján Imre – Szabó Zsuzsanna) Helyszín: Skanzen Galéria.
• 2006: Meg is mosakodjál! Higiénia a 20. századi falun (kurátor: Juhász Katalin – Sári Zsolt).[33] A kiállítás helyszíne:Skanzen Galéria. A kiállításban a 20. század második felének tisztálkodási szokásait, kellékeit, a legarchaikusabb paraszti gyakorlattól kezdve a rendeltetésszerűen használt fürdőszobákig és tisztálkodó szerekig a fejlődés teljes folyamatát mutattuk be.
• 2008: Három a kislány! Babaházak (kurátor: Sári Zsolt). Egy „muzeológiai kísérletben” három kislány gyermekkorát rekonstruáltuk, két párhuzamos történetet bemutatásával, tárgyi és szóbeli emlékek alapján.
• 2010–2011: Város és falu határán. A felemelő század. Nemzeti romantika és polgári felemelkedés a 19. századi Magyarországon (kurátor: Kemecsi Lajos)[34]
• 2011–2012: A vasút fénykora – a vidék modernizációja (kurátor: Sári Zsolt)[35]
• 2011–2012:Erdély virágai. Egy kutatás pillanatképei 2006–2011 című fotókiállítás (kurátor: Vass Erika), amely az Erdély épületegyüttes kutatásának dokumentációja is volt. A Skanzen után Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában is megrendeztük.[36]
• 2012–2013: Típusbútor. A falusi lakáskultúra 1945–1980 között (kurátor: Sári Zsolt) Szentendre után Nagykőrösön, Nyíregyházán és Csíkszeredán mutattuk be.[37]
• 2015–2017: Indulj el egy úton… Kallós Zoltán (kurátor: Bereczki Ibolya) Szentendre mellett Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában is bemutattuk.[38]
• 2016–2018: Üzenet a frontról – Ferenc tüzér levelei 1914–1918 (kurátor: Bereczki Ibolya – Pozsony Ferenc) A Skanzen után Sepsiszentgyörgyön is bemutattuk.[39]
• 2016: Gyűjtőpontok. Új épületek és tárgyak 2010–2015 (kurátor: Sári Zsolt)
• 2014–2015: Ajándék a frontról kiállítás az I. világháború centenáriumára (kurátor: Nagyné Batári Zsuzsanna)[40]
• 2017–2018: Hé’67! A világ, amelyben a múzeum született című tárlatban (kurátor: Sári Zsolt) a konszolidálódó Kádár-kor világa elevenedett meg kiállításunkban.[41]
• 2017: Skanzen 50. Rendhagyó múzeumtörténet (kurátor: Sári Zsolt)[42]
• 2020: Amikor minden más lett. Élet a nagy háború alatt és után (kurátor: Kloska Tamás – Tömöri Szilvia – Sári Zsolt)[43]

Intézményünk az egymást követő főigazgatói koncepcióimnak megfelelően, a kor kihívásaira válaszolva a többi kelet-európai skanzentől eltérően az ezredfordulótól kezdve törekedett arra, hogy ne elsősorban a paraszti kultúra tárgyi világának vagy népművészetének egyes elemeit dolgozza fel időszaki kiállításaiban, mint sok esetben teszik azt a néprajzi múzeumok, hanem a látogatói elvárásoknak is megfelelően a társadalmi folyamatoknak, történelmi kataklizmáknak, szociális és gazdasági krízishelyzeteknek a hagyományos paraszti világra gyakorolt hatását tűzte ki kutatási és bemutatási célul. Így ennek megfelelően a 20. századi változások vizsgálata és a majdani 20. századi falu épületegyütteshez kapcsolódó kutatások és a hozzá kapcsolódó gyűjteményezés érintette a paraszti társadalom felszámolásának korszakát és történetét is. Ehhez kapcsolódva több speciális kiállítást is rendeztünk a Dél-Dunántúl tájegységben. Az 1945–1947 közötti kitelepítések és lakosságcserék történetét bemutató speciális, az enteriőröket kiegészítő kiállításunk A történelem sodrában. Lakosságcsere a Dél-Dunántúlon az 1940-es években. A kiállítás kurátora Vass Erika volt. Kiállításunkban az 1945–1948 között politikai erőszakkal végrehajtott kitelepítéseket mutatjuk be. A megrázó események sokáig feloldhatatlan ellentéteket szítottak a különböző népcsoportok kényszerűségből egy településre sodort lakói között. Habár napjainkra ezek a konfliktusok látszólag megszűntek, az eseményeket átélt személyek közül sokan még mindig magukban hordozzák az őket ért sebeket. A kiállítás nemcsak ennek a traumának a feldolgozását segíti, de a mai fiatalok közötti etnikai, nemzetiségi konfliktusok oldását is segíteni kívánja a kiállításhoz kapcsolódó oktatási csomaggal.

A paraszti társadalom felbomlása hosszú folyamat, amelynek utolsó, legtragikusabb fejezete a II. világháború után következett be. A kommunista diktatúra a beszolgáltatási rendszer bevezetésével, a padláslesöprésekkel, a kuláklisták felállításával, a meghurcolások után az erőszakos szövetkezetesítéssel az utolsó szöget is beverte a parasztság szimbolikus koporsójába. Ezt helyezte középpontjába a Sári Zsolt rendezte Búcsú a parasztságtól című kiállításunk. A kiállítás témája Biró Friderika néprajzkutató és Für Lajos történész több évtizedes kutatásaira épül.[44] A kiállítást a Dél-Dunántúl tájegység drávacsehi lakóházában rendeztük meg. Speciális metódust alkalmaztunk, hiszen egy áttelepített, hitelesen berendezett lakóházat használtunk a kiállítás helyszínének. Először történt meg, hogy egy időszaki kiállítás miatt teljes egészében kirendeztünk egy lakóházat. Az üres házban a falban hagyott szögek, illetve az egyik szoba falán, mint a szürke por hagyta sziluettek emlékeztetnek az egykor berendezett lakóházra, bútoraira, a benne volt életre. A kutatási program tíz tematikája köré szervezett kiállításban minden témához egy-két tárgy, egy fotó, egy interjúrészlet és egy kurátori szöveg kapcsolódik.

2016-ban nyitottuk meg a Dél-Dunántúl tájegység muraszemenyei portáján a „Csak egy kis munka” – Falusiak Málenkij roboton a II. világháború végén című kiállításunkat (kurátor: Balázs-Legeza Borbála) melyben a II. világháború végén benyomuló Vörös Hadsereg munkára toborzását, majd a Szovjetunióba való kitelepítés és a kényszermunkatáborok körülményeit mutatjuk be – személyes emlékeken, visszaemlékezéseken keresztül egy megrázó installációval. A szabadtéri kiállítás módszertani érdekessége, hogy valódi műtárgyak nélkül, visszaemlékezések, naiv versek segítségével emocionálisan is nagy hatást gyakorol a nézőre.

2020-ban a Nemzeti Összetartozás éve programjai keretében egy korabeli tehervagont áttelepítve hoztuk létre a Trianon árvái című kiállításunkat (kurátor: Kloska Tamás), amelyben az elcsatolt területekről elmenekült magyarok életét mutatjuk be.

A társadalmi szerepvállalás és a gyűjteménydigitalizálás találkozása volt a Múzeum jubileumi évében (2017) elindított programunk, a Robog a Skanzen. Ebben azokra a településekre tértünk vissza, ahonnan a Múzeumba áttelepített vagy rekonstrukcióban felépített épületeink származnak és digitálisan valamennyi, az adott településről származó gyűjteményi darabunkat (műtárgy, fénykép, néprajzi leírás, épületfelmérés) visszajuttattunk a helyi közösségnek. Ez nemcsak a helyi értékek ismeretét, megőrzési lehetőségét, a helyi identitás erősítését szolgálta, de lehetőséget teremt ezek felhasználására a helyi oktatásban, településfejlesztésben egyaránt.​

A rendszerváltás előtti időszakban – ismert politikai okok miatt – kevésbé volt jellemző a szentendrei Skanzen nemzetközi megjelenése időszaki kiállításokkal. Az első nemzetközi kiállításunk a St. Fagans-i Welsh Life Museum-ban, az észak-walesi Llangollen-ben, az European Centre for Folk Studies-ban, az észak-írországi Ulster Folk and Transportation Museumban, végül a skóciai Auchindrain-i múzeumban bemutatott Szabadtéri Néprajzi Múzeumok Magyarországon című kiállítás volt (kurátor: Biró Friderika – Zentai Tünde).

Az első, már önálló installációval megépített kiállításunk a hollandiai Arnhem-ben 2001-ben bemutatott Magyar falu holland szemmel című kiállítás volt (kurátor: Cseri Miklós – Biró Friderika), amelyhez nagyszabású programsorozat is társult.

Ezt követte a tallinni Észt Szabadtéri Múzeumban bemutatott Gyermekvilág Magyarországon kiállításunk (kurátor: Bereczki Ibolya – Káldy Mária).

2009-ben az S.O.S. Mentsétek meg forrásainkat című kiállítás (kurátor: Sári Zsolt – Szabó Zsuzsanna), amely Svédországban (Ljusdal), Franciaországban (Ecomuseum Marques) is bemutatásra került.[45] 2014-ben pedig a CANEPAL: Az európai juhtartás és pásztorélet öröksége című európai uniós projektünk zárásaként három kiállítást is rendeztünk a témához kapcsolódva: Bárány a konyhában, illetve A bárányok nem hallgatnak címmel (kurátor: Faár Tamara – Sári Zsolt). Arcvonások. Képek és történetek pásztorokról. Interaktív kiállítás a Bárány évében (kurátor: Aranyos Sándor).[46]

2017-ben a Lengyelországi Magyar Kulturális Évad keretében a varsói Néprajzi Múzeumban mutattuk be a Hungarian Love című kiállításunkat. (kurátorok Cseri Miklós – Németh Szandra – Sári Zsolt) A mintegy 700 négyzetméteres, látványos installációban bemutatott tárlaton 300 tárgyat, 100 fotót és tucatnyi filmet mutattunk be. A kiállítás a magyar paraszti társadalom szerelmi szokásait, a párválasztás, a lakodalom, illetve a tabutémaként kezelt szexualitás tárgyi világát mutatta be három idősíkban, a hagyományos paraszti világ mellett a szocializmus átalakuló világa és napjaink individualizálódott társadalmának tárgyai is megjelentek. New Yorkban három kiállítást is rendeztünk az elmúlt években. 2012-ben a New York-i Magyar Kulturális Központban rendeztük meg a LEAVE EVERYTHING BEHIND… The micro-history of forced migration in Central Europe after World War II című kiállításunkat. (kurátor: Vass Erika)

Ugyanebben az évben a pennsylvaniai magyarság bemutatását célzó, ún. diaszpórakutatásunk részeként kiállítást rendeztünk a New York-i konzulátuson, A Burdos ház címmel (kurátor: Balog Balázs – Cseri Miklós – Fülemile Ágnes – Kemecsi Lajos). 2018-ban „Angyal zenéje, gyertyafény” – Régi korok karácsonyacímmel a New York-i Magyarházban (kurátor: Cseri Miklós – Sári Zsolt). Ide tartozik a 2013 nyarán a washingtoni Smithsonian Institution által szervezett Smithonion Folklife Festivalon való részvétel, ahol a szervezők kifejezett kérésére a tárgyi kultúra, a szellemi örökség és a folklór össznemzeti szintű megjelenítésén túl a kiállítás kereteinek megépítésében is komoly szerepet játszottunk (Buzás Miklós, Cseri Miklós, Csonka-Takács Eszter, Fülemile Ágnes).

Ezek a nemzetközi kiállítások végleg bebizonyították, hogy a Szabadtéri Néprajzi Múzeum néprajzosai, muzeológusai, illetve szakemberállománya képes magas színvonalú néprajzi-kultúrtörténeti kiállítások megrendezésére is, nem hagyta magát beszűkülni az ún. skanzenes enteriőrkiállítás kereteibe. Az is világossá vált, hogy ezek a kiállítások és rendezvények nagyon fontos adalékkal szolgálnak Intézményünk nemzetközi presztízse növelésében.

2. Képző-, ipar- és népművészeti tárlatok

Szentendre a festők városa. A Skanzen is ezer szállal kötődik a szentendrei művészvilághoz, a művészek közül többen dolgoztak a Múzeumban, illetve a Múzeumnak. A Skanzen Galéria megnyitása lehetőséget teremtett számunkra a szorosabb kapcsolódáshoz, hiszen a Kötődések. A vidéki Magyarország emlékezete című kiállítással nemcsak egy kortárs képzőművészeti sorozat indult el,[47] de létrejött a Múzeum képzőművészeti gyűjteménye is. A Cseri Miklós, Aknay János, Vincze László nevével fémjelzett kuratórium irányításával és Sári Zsolt kurátori munkájával az elmúlt másfél évtizedben mintegy harminc kortárs képzőművészeti tárlatot mutattunk be. Ezek között olyan művészek szerepeltek, mint Balogh László, Korniss Péter, Szyksznián Wanda, Deim Pál, Péreli Zsuzsa, Kocsis Imre, Jávor Piroska és Asszonyi Tamás.[48]

3. Múzeumpedagógiai kiállítások

A tudományos és a képzőművészeti tárlatokon kívül a Skanzen arculatát meghatározták a fiatal alkotók munkáiból rendezett kamara kiállítások.  Az első ilyen még az 1970-es évek közepén jött létre, Mit láttunk a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban? címmel. A Skanzen első múzeumpedagógia jellegű programja egy múzeumi szakköri foglalkozás volt, melyet a Pest Megyei Művelődési Központban működő ifjúsági képzőművészeti kör részére indítottunk el.  A gyermekek által a múzeumban és a múzeumról készített rajzokból 1976-ban – szokatlan helyszínen – az időszaki kiállítóhellyé alakított botpaládi istállókban, majd a Pest Megyei Művelődési Központban rendeztünk kiállítást. A kiállítás egyik gyermek alkotása, az emblematikus nemesborzovai harangláb rajza Japánban, egy nemzetközi gyermek rajzfesztiválon aratott sikert. Két évtizeden keresztül pedig a május 1-jei Alkotónapra érkezett pályaművekből rendeztünk tematikus időszaki kiállításokat Kustánné Hegyi Füstös Ilona múzeumpedagógus vezetésével.

GYŰJTEMÉNYEK

A Szabadtéri Néprajzi Múzeum alapítói – ma már bebizonyosodott, hogy hibás módon – kezdetben úgy gondolták, hogy a Magyar Skanzen a Néprajzi Múzeum kebelein belül, annak gyűjteményére alapozva rendezi majd be állandó kiállítási egységeit, az ún. tájegységeket. Az 1972-es önállóvá válás után azonban egyértelműen világossá vált, hogy a magyar néprajztudomány azon nagyjai, akik eredetileg a Skanzennek gyűjtöttek, a megváltozott viszonyok után egyéni és intézményi érdekek által vezérelten nem kívánták átadni, vagy pontosabban fogalmazva, nem adták át könnyen a Skanzennek szánt műtárgyállományt. Többszöri nekifutás, esetenként éles viták után végül Kemecsi Lajos és Cseri Miklós főigazgatósága alatt sikerült végérvényesen lezárnia a két múzeumnak az egyes gyűjteményegységek hovatartozásának az ügyét. Visszatérve a múltra, hamar bebizonyosodott, hogy a Múzeumnak saját magának kell megalapoznia saját gyűjteményeit. Az általános néprajzi gyűjteményekhez képest a skanzenek sajátossága, hogy egy-egy, az életmód és a gazdálkodás különböző területeihez tartozó tárgyféleségből – főszabály szerint – csak az adott épülethez, az adott családhoz, az adott szituációhoz tartozó tárgyakat szerzeményezi. Nem törekszik teljes tárgysorozatok gyűjtésére, nem törekszik az adott tárgytípus monografikus szempontú bemutatására, a tárgyfejlődés egyes szakaszainak megmutatására.

A kezdeti időszakokban az egyes tájegységekhez a tájegységfelelős muzeológusok „szinte mindent” gyűjtöttek, hiszen folyamatosan formálódott az adott életszituáció bemutatásának kerete, időintervalluma és társadalmi-szociális meghatározottsága. Nem véletlen talán az sem, hogy az első három tájegység (Felső-Tiszavidék, Kisalföld, Nyugat-Dunántúl) megépítése és megnyitása után az összegyűjtött tárgymennyiségből, mintegy 40–60%-nyi került az enteriőrbe, a többi a raktárakban várja jobb sorsát. Ezen az állapoton a Balaton-felvidék tájegység előkészítő munkálatai során tudtunk először változtatni, mert ez volt a mérföldkő a műtárgybeszerzés eddigi történetében is. Ekkor sikerült először a Fenntartó által a beruházásra biztosított, több százmilliós keretösszegből biztosítani az akvizíciós tevékenység forrását is. Mivel ez a projektszemléletnek megfelelően meghatározott időszakra, meghatározott összeget irányzott elő, ezért szükség volt a sokkal fegyelmezettebb és pontosabb műtárgybeszerzésre. Ennek következtében napjainkra a megszerzett műtárgyak 70–80%-a be is kerül a kiállításokba. Ez ugyan szűkítést eredményezhetne, de a mellékelt táblázat azt mutatja, hogy a nagy tájegységépítéseknek köszönhetően folyamatosan emelkedett a Skanzenben őrzött műtárgyak száma, mely napjainkra jóval meghaladta a százezret, s megerősítve a Szabadtéri Néprajzi Múzeum helyét a Néprajzi Múzeum mögött, a néprajzi műtárgygyűjtemény nagyságát tekintve.

	1989-ig	1996-ig	2000-ig	2010-ig	2020-ig
Műtárgy	37186	39746	43628	68294	122488
Fotótár	53927	63096	67772	67772	147926
Médiatár	0	0	0	472	1253
Adattár	6473	7295	7540	12537	18170
Könyvtár	7939	10944	11963	25722	29733

1967-es alapítású múzeum lévén, mely csak 1972-ben szerzett önállóságot, a kezdeti időszakokban nem nagyon beszélhetünk adományok-hagyatékok nagyobb szerepéről a gyűjteményezési tevékenységben. Részben, mert nem volt a Skanzennek elődintézménye, részben pedig azért, mert esetlegesen ezek a célzott adományok is a Néprajzi Múzeum gyűjteményét gazdagították. A magam részéről kifejezetten a tudományos presztízs és a társadalmi beágyazottság szignifikáns jelenségeként értékelem, hogy főigazgatóságom alatt megjelentek a különböző adományok és hagyatéki anyagok is, melyek elsősorban könyvtárunkat, adattárunkat, illetve fotótárunkat gazdagították. Ezek közül ki kell emelnem Csilléry Klárának, a Múzeum egykori osztályvezetőjének többezer tételből álló hagyatékát, melyet a Múzeumnak adományozott a család. Gilyén Nándornak, a népi építészet jelentős kutatójának és Barabás Jenő állandó munkatársának hagyatékát az örökösök szintén nekünk adományozták. Keszi Kovács László hagyatékából ugyancsak kiemelkedő értékű tárgyak és jelentős számú dokumentum került a Múzeumba. Az ún. Vargha gyűjtemény – Vargha Lászlónak, a magyar skanzenek atyjának életműve – kezdetben mintegy alapítványi fenntartású gyűjtemény kapcsolódott a Szabadtéri Néprajzi Múzeumhoz, majd a 2000-es évek elejére teljes mértékben integrálódott a Skanzen gyűjteményeinek szövetébe. Hoffmann Tamásnak, a Múzeum második főigazgatójának kéziratai, könyvtárának egy része és kutatási anyagának is egy része szintén a család döntése alapján hozzánk került. Sabján Tibor, korán elhunyt kollegánk tüzelőberendezésekkel és kályhacsempékkel kapcsolatos rajzai, felmérései is bennünket gazdagítottak. 2016–2018 között a Magyar Nemzeti Bank Értéktár programja keretében 300 millió forint értékben szerzeményeztünk műtárgyakat az Erdély tájegységhez, mely gyűjtemény letéteményese a Szabadtéri Néprajzi Múzeumért Közalapítvány lett mint tulajdonos, de a gyűjtemény szervesen együtt él a Skanzen alapgyűjteményivel. Sajnálatos módon az alapító generáció egyre több tagja megy nyugdíjba, számolja fel eddigi könyvtárát, rendszerezi gyűjteményét, akik már szándéknyilatkozatokat adtak ki arról, hogy ezek egészével vagy részelemeivel Intézményünket fogják gyarapítani. Ilyen volt például Füzes Endre könyvtárának és gyűjteményének egy része, s rendszerezésre vár Biró Friderika jelentős anyaga, adománya is, melyet egyelőre Intézményünkben helyezett el, letétben. Az, hogy a Szabadtéri Néprajzi Múzeum ezen hagyatékok, adományok célpontjává vált, egyértelműen jelzi, hogy Múzeumunk a felnőttkorba lépett, érdemes és alkalmas jelentősebb gyűjtemények megőrzésére, feldolgozására.

A műtárgybeszerzés terén több elméleti alapvetés is változásokat hozott. Egyrészt megjelentek a határainkon túli területekről származó műtárgyak, melyekre a jogalapot a kultúráért felelős miniszter 1998-as engedélye adta meg, mely szerint a Skanzen felhatalmazást kapott a teljes magyar nyelvterületen történő kutatási és műtárgyakvizíciós tevékenységre. Ez adja az alapot az ún. Erdély és a majdani diaszpóra tájegység megvalósításához. Ugyancsak komoly alapvetésnek számított a 2000-es évek elején az a szakmai döntés, mely szerint a Múzeum kutatási és bemutatási területeit kibővítettük térben, időben és tematikában egyaránt. Megjelent az ún. 20. századi falu bemutatásának igénye, majd vázlatos koncepciója, mely az I. világháborút követő időszaktól napjainkig bezárólag kívánja reprezentálni az átalakult és modernizálódott vidéki Magyarország építészetének, lakáskultúrájának, életmódjának és gazdálkodásának változásait.[49] Megjelentek a gyári termékek, a sorozatgyártmányok, a műanyag, a gyári öntvény és fém, a gyári üveg, a papír stb. tárgyféleségek, melyek új kihívás elé állították néprajzosainkat a gyűjtés, a feldolgozás és nem utolsó sorban az elhelyezés, a raktározás tekintetében egyaránt. Korábban elképzelhetetlennek tűnő tárgyak, például televíziók, rádiók, fürdőszoba berendezés stb. kerültek be a gyűjteménybe, s a szemléletváltozást mutatja a különböző gépek, járművek, gazdasági eszközök, a szórakoztató elektronika stb. beemelése is a gyűjteményi kánonba.

A hagyományos néprajzi muzeológiai felfogás szerint a műtárgygyarapítás során a kutató törekedett arra, hogy az adott vidék adott épületéből vagy közvetlen környezetéből, az adott családtól szerezze be a Múzeumba szánt relikviákat. Fő szempont volt a kézműves termék mivolta, egyedisége, díszítettsége, s ha a kutató szerencsével járt, akkor a tárgy használatára utaló adatokat, esetleg történeteket is rögzíteni tudta. A vidéki Magyarország erőteljes modernizálódása, az urbanizáció, a diktatórikus rendszerek vidéket megnyomorító intézkedései hatására a terepen való gyűjtés egyre nehezebbé vált, a Múzeumunk, más múzeumokhoz hasonlóan, másodlagos szereplővé vált a nepperekkel folytatott harcban. Ekkor értékelődött fel a magángyűjtemények, műtárgykereskedések szerepe, ahol ugyan nem mindig jó datálási és tárgytörténeti vonatkozásokkal, de míves tárgyak és tárgyegyüttesek megvásárlására is sor kerülhetett. A bemutatási időszak közelmúlt felé történő kiterjesztésével a mindennapi élet tárgyait már alapvetően a gyáripari sorozattermékekből szerezte be a falu lakossága, eltűnt a tárgyak egyedisége, ezáltal könnyebb volt a műtárgypiacon is analógiákkal pótolni az adott családhoz vagy életszituációkhoz tartozó berendezési tárgyakat.

A gyűjteményeink tekintetében a következő kihívást a digitalizáció megjelenése és igénye okozta. A korai időszakokban a számítógépes nyilvántartás alapvetően a földrajzi név-tárgynév-időszak hármas egységében a regisztrálást és egy korlátozott visszakereshetőséget biztosított. Azonban hamar kiderült, hogy a digitális technológia és eszközállomány, illetve háttérkapacitások bővülése soha nem látott igényeket támaszt gyűjteményeink feldolgozottsága tekintetében. Az új eszközök és módszerek már kutatási segédletként szolgálhattak a kutatók számára, tematikus csoportosítások, adategyeztetések is elérhetővé váltak, melyek megkönnyítették a néprajzos munkáját. Az internet fejlődésével a gyűjtemények feldolgozottsága a múzeumon kívüli társadalom számára is közvetlen elérhetőséget eredményezett, melyre intézményeink, beleértve a Skanzent is, a kezdetekben nem voltak felkészülve. Könyörtelenül kényszerhelyzetek elé állította a muzeológusokat az a tény, hogy ha valamit virtuális vagy analóg formában kiállítunk és bemutatunk, akkor az csak a legszélesebb értelemben vett feldolgozás után történhet. Kénytelenek voltunk raktárainkban, gyűjteményeinkben igen komoly szakmai revíziókat végrehajtani, s az open access jegyében közszemlére tett tárgyainkat tudományos alapossággal tárgyszavazni, leírni, feldolgozni.

A Szabadtéri Néprajzi Múzeum ebben a tekintetben is hamar a magyar néprajzi muzeológia élvonalába került, hiszen már az 1990–2000-es évek fordulójára Ráduly Emil és munkatársai áldásos tevékenysége révén megindult a gyűjtemény digitalizálása, mely folyamat 2003–2004-ben, a Látványtár átadása után, érte el csúcspontját, amikor is több mint 140 millió forint értékben a teljes tárgyi, szöveges, fotó-, film- és médiagyűjteményt digitalizáltuk, az országban elsőként. A Néprajzi Múzeumhoz hasonlóan, mi is alkalmaztuk az ún. Monari rendszert, melyet csak napjainkban, az elmúlt években váltunk fel egy korszerűbb, saját fejlesztésű programra, amely már lehetővé teszi az egyes tárgygyűjtemények átjárhatóságát.

A digitalizálás témakörében feltétlenül szót kell ejtenünk a kép- és hangrögzítés területéről, ami robbanásszerű gyarapodást okozott. A félprofesszionális fényképezőgépek már alkalmasak mozgóképek és hangfelvételek elkészítésére is, melynek következtében a kutatók ezres, sőt, tízezres nagyságrendben készítenek gyűjtéseik során felvételeket. Már nem szorítja őket a drága és nehézkesen beszerezhető analóg fényképezőgépek által kiváltott öncenzúra, korlátozás nélkül kattogtatják gépeiket. Ezek beleltározása, meghatározása, azonosítása és feldolgozása, majd tárolása újabb kihívások elé állította Intézményünket, mellyel jelenleg is küzdünk. Örvendetesen gyarapodtak a film- és hangfelvételek, hiszen a bemutatási idő közelmúlt felé való kitolása és a technikai feltételek javulása a recens adatokat és szereplőket újra elérhetővé tették, az ún. oral history szemléletével és módszertanával „beszélő fejeket” tudnak megszólaltatni s a gyűjteménybe vagy a kiállításokba elhelyezni.

Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy a gyűjteményezés csak akkor értékes és folyamatosan felhasználható, hogyha a raktározási és preventív konzerválási feltételek is rendelkezésre állnak. Ezen a téren a Szabadtéri Néprajzi Múzeum óriási handicap-pel indult, hiszen az alapítás és az azt követő zaklatott évtizedek során ideiglenes pavilonok, építőipari barakkok, nyitott falú ereszek szolgáltak raktárhelyiségül. A 2001–2003 között átadott új iroda- és raktárépület-együttes – benne a Látványtárral – óriási minőségi ugrást és színvonalemelkedést jelentett. Sikerült korszerűsíteni a régebbi raktárakat, s egy igen alapos revízió után olyan tematikus elhelyezést nyerhettek a műtárgyaink, a fotóarchívumunk vagy éppen adattárunk, amely az ország muzeológiai életében az élre röpítették Intézményünket. Raktárból persze sohasem elég, s az Erdély tájegység igen intenzív (25–30 ezer plusz tárgy!!) műtárgygyarapodása következtében újabb és újabb raktárakat kellett és kell építenünk a tárgyak biztonságos és korszerű tárolására. Érvényt szereztünk a preventív konzerválás nemzetközi előírásainak (átmeneti raktárak, tisztaság, légkondicionálás, UV-mentesítés, savmentes papírok és szekrények stb.). Ahogy már említettem, a Néprajzi Látványtárunk mind módszertanában, mind pedig a bemutatás eszközkészletét tekintve mintaként szolgált a teljes magyar múzeumi vertikum számára.

Kezdetben a Néprajzi Múzeum kirendelt restaurátorai, majd Janovich István megjelenésével a Skanzen saját restaurátorai kezdték el egy, a szakmában eleddig ismeretlen terület restaurálási-konzerválási módszertanának kidolgozását. Kicsit autodidakta módon, kevés tapasztalattal, saját kárunkon tanulva alakítottuk ki azt a mechanizmust és eljárásrendet – épületelemek konzerválása, szabadban kiállított tárgyak megóvása, nemes másolatok készítése stb. –, amely napjainkra a regionális skanzenek és tájházaink számára követendő minta itthon és a Kárpát-medence magyar érdekeltségű gyűjteményeiben egyaránt. A Szendrődiné Gombás Ágnes Ferenczy Noémi-díjas restaurátor művész vezetésével olyan műtárgyvédelmi osztály jött létre, ahol mindenki egyetemi végzettségű vagy felsőfokú képesítésű, szakmáját kiválóan érti, s műhelyünk a restaurátor képzés gyakorlati helyszíneként is működik, kollegáink pedig előadók a képző intézményekben. Megítélésem szerint a Múzeum leglátványosabb fejlődését a muzeológiai szempontból talán legfontosabb területen érte el, hiszen alig három évtized alatt egy méltatlan, alacsony szintről a szakma élvonalába került mind tudás, mind személyi állomány, mind pedig infrastrukturális feltételek tekintetében.

ÚJ UTAKON A SKANZEN – TÁRSADALMI MÚZEUM

Az 1960-as években a világ múzeumaiban egy jelentős szemléletbeli változás indult el múzeumok oktató, nevelő funkciójának erősödésével, amely 1974-ben – amikor a Skanzen megnyitotta a Felső-Tiszavidék tájegységét – már az ICOM múzeumi definíciójában is megjelent: „A múzeum nem profitra törekvő, a társadalom és fejlődése szolgálatában álló, a köz számára nyitott intézmény, amely az emberek, és környezetük tárgyi emlékeit gyűjti, megőrzi, kutatja, feltárja és kiállítja tudományos, közművelődési és szórakoztató céllal.”

Ezzel egyidőben megkezdődött a Skanzen közönségszolgálati és múzeumpedagógiai tevékenysége, amelyben már akkor tetten érthető volt a nyitottság, a közönség minél szélesebb körének elérésére tett kísérletek egyaránt.

A Szabadtéri Néprajzi Múzeum az elmúlt ötven esztendőben ragaszkodott az eredeti telepítési koncepciójához (Magyarország népi építészetének, lakáskultúrájának és paraszti életmódjának regionális egységekbe szervezett bemutatása a 19–20. században), amely ma is a múzeum alapját jelenti. Ebben egyedülálló a világ skanzenjei között, hiszen mindenhol újabb és újabb koncepciók alapján tervezik újra az adott múzeumok építését. A múzeum alapvetően a német szabadtéri múzeumok mintáját követte, az építészeti elemek voltak a legfontosabbak, amelyhez a lakáskultúra és az életmód bemutatása társult, alapos részletességgel kidolgozott enteriőrök segítségével.

Az 1990-es években a múzeum több irányban is megújulási folyamatokat indított el, reagálva nemcsak a szakmai, de a társadalmi kihívásokra, változásokra is.[50] A központi üzenet is ennek megfelelően alakult. A kutatások tekintetében egyre erősebb lett az életmód különböző aspektusainak vizsgálata, a klasszikus parasztság néprajzi kutatása mellett a mezővárosi társadalom, az iparos rétegek, a marginalizált társadalmi csoportok vizsgálata. A megváltozott körülményeknek köszönhetően már nemcsak a mai Magyarország területe volt a kutatások földrajzi egysége, hanem a határon túli magyarság, a magyar nyelvterület, illetve a szórványmagyarság és a diaszpóra kutatása is bekerült a Múzeum kutatási koncepciójába. Az egyik legjelentősebb irányváltás azonban a közelmúlt néprajzi vizsgálatának megjelenése volt az intézmény életében. Az elmúlt évtizedben a közelmúlt és a jelenkor kutatása is az intézmény fókuszába került, több kutatási program alapját képezte ezek vizsgálata. A szabadtéri muzeológiában megjelent a tematikai bővítés szükségessége, a parasztságon kívüli társadalmi csoportok (az iparosok, a cselédek – mezőgazdasági munkások –, a kétlaki munkásság, a falusi értelmiség) bemutatása is. A történeti és társadalmi traumákra való reflektálás a múzeum egyik legfontosabb irányváltását jelentette. Ez nemcsak a kutatási programokban jelentkezett, de a gyűjteményezésben, a kiállításpolitikában és a múzeumi ismeretátadásban is.

A 1989–1990-es politikai változások gazdasági, kulturális hatása nem kerülte el a Skanzent sem. 1991-ben 161 081 főre csökkent a múzeum látogatottsága. Félő volt, hogy a korábbi formák, módszerek nem tudják megállítani a látogatói létszám csökkenését. Füzes Endre főigazgató felismerve a megváltozott helyzet pozitív és negatív hatásait, 1991–1992-ben meghirdette a „nyitott múzeum” koncepcióját, aminek alapját az a vízió jelentette, hogy a Skanzent a lehető legszélesebb társadalmi rétegek számára elérhetővé kell tenni, ehhez a PR és marketing módszereket is bevezetett a múzeumba. Füzes Endre törekvéseit folytatta tovább Cseri Miklós is, aki a látogatóbarát és szolgáltató múzeum kifejezésre nemcsak szlogenként, hanem a múzeum mindennapi működésének alapjaként tekintett. A nyitott múzeum víziója valósult meg a múzeumi programok átalakítása területén. Az élő múzeum koncepciója, az élővé tétel évről-évre formálódott. A háttérben a szervezeti struktúrát is ennek szolgálatában alakította át, megszervezte az önálló Közönségszolgálati Igazgatóságot, amely egységben kezelte a múzeumi közönségszolgálatot, a PR és marketing tevékenységet és a múzeumpedagógiát. 2016-ban az újabb kihívásokra adott válaszként az ismeretátadás és a közönségszolgálat a tudományos részlegekkel közös igazgatás alá került, hogy az ismertközvetítés a lehető legbiztosabb tudományos és gyűjteményi alapokon álljon. A nyugat-európai skanzenekben „living history” néven ismert műfaj népszerű formája a múzeumi oktatásnak, ismeretadásnak. A Skanzen egyik törekvése, hogy a múzeum egyre több pontján tegye lehetővé, hogy játékosan, interaktívan és szórakoztatóan ismerhessük meg a múzeumban újraépített falvak, mezővárosok építészetét, életmódját, kultúráját.

A Szabadtéri Néprajzi Múzeum több évtizedes múzeumpedagógiai tevékenysége során sokféle programot, korszerű módszereket fejlesztett ki. Témájuk, módszerük szerint négy különböző típusú foglalkozást kínálunk: időutazó foglalkozásokat drámapedagógiai módszerekkel; az évkörhöz kapcsolódó foglalkozásokat; öko-látásmódot és a fenntartható fejlődést bemutató foglalkozásokat; valamint személyes történelem foglalkozásokat, melyek a személyes narratívák bemutatásával a társadalmi toleranciát erősítik. A Szabadtéri Néprajzi Múzeumban mindig kiemelt figyelmet fordítottunk a különböző fogyatékossággal élő vagy halmozottan sérült látogatóinkra. Az 1990-es évek elején már az első olyan kiállítások is létrejöttek, amelyek speciális látogatói rétegeket szólítottak meg. A programok s kiállítások mellett megkezdtük az intézmény akadálymentesítését, egyre több kiállítás, programhelyszín válik elérhetővé fogyatékossággal élő látogatóinknak is. Fontos állomás a múzeum életében az integrált nyári táborunk létrehozása. A szorosabb érzelmi kötődés kialakítása miatt az intézetben nevelődő gyerekeknek szükséges a foglalkozásoknál hosszabb együttlét, másrészt egyre több középiskolás jelentkezett be a múzeumba a kötelező iskolai közösségi szolgálat értelmes, hasznos eltöltésére. Elgondolásunk szerint nem úgy tekintettünk a résztvevőkre, mint segítőkre és segítségre szorulókra, hanem mint akik teljes értékűen kiegészítették egymást.

A nyitott múzeum koncepciója érvényesül akkor is, amikor elhagyjuk a múzeum tereit, és kivisszük a múzeumot. 2015 óta Bőröndmúzeum programunkkal évente több alkalommal látogatunk el kistelepülések és határon túli falvak iskoláiba, hogy múzeumi ismereteket adjunk át élményszerűen az iskola falai között. A foglalkozásokon a magyar néprajzzal, a vidéki életmóddal kapcsolatos ismereteket olyan iskolák gyerekeihez juttatjuk el, akiknek korlátozott lehetősége van részt venni a Szabadtéri Néprajzi Múzeum múzeumpedagógiai foglalkozásain. Természetesen a múzeum nem zárhat ki senkit a múzeumi tudáshoz való hozzáférésből, sőt egyre szélesebbre nyitotta kapuit. Nemcsak a felnövekvő generációk múzeumi tudását bővítjük, de lehetőséget teremtünk intergenerációs programoknak is. A Skanzen az első olyan magyarországi múzeum, amely kifejezetten demenciával élő időskorúak számára fejleszt speciális programot. Az Európai Unió Erasmus Plus programjának támogatásával négy külföldi Skanzennel és három egyetemmel közösen egy mintaprogram létrehozásán dolgozunk. Ennek célja, hogy a speciális múzeumi program bekerüljön az egészségügyi ellátó rendszer információs rendszerébe. Itt a Skanzen programja olyan aktív helyszínként jelenik meg, amely alkalmas arra, hogy a demens betegek életminőségén javítson. A múzeum kiállításai megfelelő hátteret biztosítanak ahhoz, hogy különböző emlékeket idézhessenek fel a foglalkozásokon résztvevők. Ennek hátterében is az alkalmazott néprajzi muzeológia módszereinek sokszínűsége fedezhető fel.

A Skanzen az elmúlt évtizedekben az alapvetően építészeti indíttatású néprajzi jellegű múzeumból egy nyitott, a közösséget bevonó, a jelenkor kihívásaira is érzékeny szolgáltató és szolidáris múzeummá vált. Tudományos kutatásaival, gyűjteményével és az ezekre épülő ismeretátadási programjaival agóra szerepet is betölt.​

Azt, hogy ez a megújulási folyamat nem maradt visszhang nélkül, mi sem bizonyítja jobban, mint az Intézmény által elnyert szakmai és társadalmi elismerések. Míg a rendszerváltás előtt alapvetően a Schumacher Díj volt az egyetlen komolyabb elismerés, melyet a Múzeum testületileg nyert el, az 1990-es évek második felétől megszaporodott intézményi kitüntetéseink száma. Elnyertük Pest megye Közművelődési díját, Szentendre Város Pro Urbe díját, 2001-ben Az Év Múzeuma díjat, 2010-ben Az Év Kiállítása díjat, 2018-ban az MMA Aranyérmét, 2019-ben a Nemzetközi Visegrád-díjat és a Magyar Örökség díjat, ezen kívül számtalan nívódíjat és egyéb fontos szakmai elismerést is a magunkénak vallhatunk. A társadalmi elfogadottság és ismertség szempontjából kétségtelenül a legnagyobb presztízsű elismerésnek tekinthető a 2005-ben kapott Prima Primissima díj, amely máig egyedülálló a magyar múzeumi palettán. Mindenképpen a Múzeum presztízsét és elismertségét jelzik vezetői és munkatársai szakmai és társadalmi díjai (például: Jankó János-díjak, Móra Ferenc-díjak, a Magyar Érdemrend Lovag- és Tisztikeresztjei, Ferenczy Noémi-díj, Pro Renovanda Cultura Hungariae díj, Forster Gyula-díj stb.) S a nemzetközi elismertséget bizonyítják a különböző nemzetközi díjak, mint például az ICOM vagy az AVICOM díja vagy egyes nemzeti skanzenek tiszteleti tagságot biztosító elismerései. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum ezen elismerések által is a magyar múzeumügy, itthoni és külföldi tekintetben egyaránt kiemelkedő intézményévé vált.

Az elmúlt évtizedekben a Szabadtéri Néprajzi Múzeum nemzetközi szerepét, elfogadottságát jól mutatja egyre erősebb jelenlétünk a szabadtéri múzeumokat tömörítő nemzetközi szervezetben az Association of European Open Air Museums-ban. A szervezet eddig két alkalommal rendezte meg konferenciáját Szentendrén (1982 és 2001) és 2024-ben újra megszervezhetjük a szabadtéri múzeumok legjelentősebb szakmai találkozóját. Az elnökségben éveken keresztül részt vett Cseri Miklós, aki 2003 és 2009 között elnöke is volt a Szövetségnek. Jelenleg Sári Zsolt, a Skanzen főigazgató-helyettese tagja az elnökségnek, akit a tanulmány megírásának időpontjában választottak a szövetség alelnökévé. Az AEOM hagyományait és belső működését figyelembe véve prognosztizálható, hogy 2024-től Sári Zsolt lesz a nagyhírű nemzetközi szövetség második magyar elnöke, mely dolog példátlan jelentőségű a magyar múzeumi világban. A számos nemzetközi megkeresés, a közös európai projektek irányítása, a szervezetben elfoglalt helyünk mind-mind egyértelmű bizonyítékai a Skanzen kiemelkedő nemzetközi elismertségének.

A SKANZEN MINT KULTÚRSTRATÉGIAI INTÉZMÉNY

A Szabadtéri Néprajzi Múzeum 1972-es önállóvá válása után országos múzeumként elnyerte a nemzeti intézmény rangot. Ez azt jelenti, hogy a konkrét küldetésnyilatkozatnak megfelelő feladatain túl el kell vagy el kellett volna látnia ágazati vagy össznemzeti szintű feladatokat is. A már többször emlegetett átmeneti időszakban sajnos erre a lépésre nem került sor, részben politikai, részben szakmai okok vagy éppen az erre irányuló érdektelenség miatt. Az első lépés, amikor kiléptünk a szigorúan vett intézményi keretek közül, az volt, amikor az 1990-es évek második felétől a fenntartó minisztérium kijelölt bennünket a néprajzi muzeológiai szakág, s azon belül is a szabadtéri muzeológiai szakág szakfelügyeletének ellátására. Összenőtt, aminek össze kellett nőnie! A központi országos skanzen tapasztalataival, tudásával segítő kezet adhatott az alapításával körülbelül megegyező időpontokban létrejövő regionális skanzeneknek, később pedig az egyre „izmosodó” tájházi hálózatnak. Ez a hálózatosodás, ha lassú léptekkel is, de az ezredfordulótól egyre bővült, s az intézményesülés pillanatát várta. Erre 2006-ban került sor, amikor is egy hírhedté vált kormányrendelt értelmében felmerült a tizenöt országos múzeum bizonyos szempontok melletti összevonása, egy része önállóságának elvesztése. Noha a Skanzen ezen átalakulásnak a nyertese lett volna, hiszen az integráló intézmények körébe került, nem az integráltakéba, végül a kezdeményezés elhalt, a szakma ellenállása és a kormányzati akarat gyengesége annullálta ezen központosítási törekvéseket. Arra azonban jó volt, hogy rádöbbentette mind a Fenntartó szakmai feletteseit, mind az országos múzeumokat, hogy kiutakat kell keresni a túlélés érdekében. Minden országos gyűjtemény elkezdte keresni azokat a területeket, ahol mintegy kompetenciaközpontként átvehet, irányíthat vagy éppen koordinálhat ágazati szintű feladatokat.

A Skanzen nagyon hamar megtalálta a maga kiteljesedési területeit, részben adottságai, részben pedig azon ok miatt, hogy jómagam a kompetenciaközpont gondolatkör kitalálóinak és menedzselőinek egyike voltam. Kézenfekvő volt a mi kitörési pontunk: úgy mint népi építészeti értékek védelme (tájházak, szabadtéri gyűjtemények), a szellemi örökség elemeinek menedzselése és az oktatás.

A népi építészet kutatása, a népi építészeti értékek védelme a legkezdetektől fogva Múzeumunk legfontosabb küldetése volt. Informális módon már évtizedek óta segítettük, támogattuk a különböző indíttatású tájházalapításokat, munkatársaink részt vettek a regionális skanzenek telepítési koncepciója kidolgozásában, később pedig hasznos tanácsadásokkal ezen intézmények működtetésében.[51] 2002-ben Balassa M. Iván és Cseri Miklós javaslatára a hagyományos békési népi építészeti konferencián a jelenlevők közfelkiáltással elhatározták a Magyarországi Tájházak Szövetsége szakmai civil szervezet létrehozását, mint olyan ernyőszervezetét, amely e terület szakmai gondozását tűzte ki célul maga elé. A 2002. november 26-i jogi bejegyzést követően egy sikertörténetnek lettünk tanúi, mely napjainkig is él és virul, s amely tisztségviselői (elnöke Füzes Endre, majd Bereczki Ibolya) révén közvetlenül kapcsolódik a Múzeumhoz. Szakmai tanácsadás, elméleti és gyakorlati oktatás, pályázatfigyelés, pályázati tanácsadás, esetenként pályázati alapként való működés, hálózatépítés voltak azok a tevékenységek, amelyek jellemezték e szervezetet. 2017-re megérett az idő, amikor a laza szövésű civil szerveződés mellé szükségessé vált egy állandóan működő, professzionális szervezeti egység, amely a Magyarországi Tájházak Szövetségével szinergikus hatásban segíti e feladatkör kiteljesítését. Ez lett a Magyarországi Tájházak Központi Igazgatósága (MTKI), mely a Skanzen egyik igazgatóságaként működik. A korábbi funkciók mellett mentorálás, koordinátori hálózat kiépítése, a Kubinyi és más központi programok bírálata és pályázati alappénzek szétosztása is a feladata lett amellett, hogy mindenki számára elérhető központi adatbázist és regisztrációs rendet alakított ki. A folyamat tetőzése napjainkban történik, amikor is az MTKI szakmai és hálózatépítő, valamint forráselosztó szerepét kiterjesztheti a Kárpát-medence egésze alatt működő magyar érdekeltségű szabadtéri néprajzi gyűjteményekre, tájházakra is. Jelenleg a koordinátori hálózatunk segítségével több mint félezer településsel tartjuk a kapcsolatot hazánk területén és több mint kétszázzal a Kárpát-medence utódállamainak területén, melyek magyar fenntartásban működnek.

Mivel főigazgatói működésem legelső percétől kezdve Múzeumunkra úgy tekintettem, mint a magyar népi kultúra épített, tárgyi és szellemi kulturális örökségelemeit komplex módon megőrző és bemutató intézményre, ezért teljesen kézenfekvő volt, hogy 2009-ben a fenntartó Kulturális Minisztérium felkérésére megalapítottuk a Szellemi Kulturális Örökség Igazgatóságát (SZKÖI). Az ide vonatkozó UNESCO konvenciók értelmében Magyarország Kormánya, mint a konvenció részes államának képviselője, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum ezen igazgatóságán keresztül látja el a szellemi kulturális örökség elemeinek összegyűjtési, regisztrációs, megőrzési, oktatási és népszerűsítési feladatait úgy, hogy közben a tárca titkárságaként a nemzeti és a nemzetközi örökség, illetve jó gyakorlati listákra felkerülést is menedzseli és adminisztrálja. Hasonlóképpen ez az igazgatóság látja el a szellemi örökségvédelem ügyének nemzetközi képviseletét is az UNESCO hazai és nemzetközi testületeiben egyaránt. Jelenleg a nemzetközi és hazai listákon félszáz körüli örökségelem található, melynek segítségével ugyanennyi örökséget őrző közösséggel építettünk ki jó kapcsolatokat. Az SZKÖI-hez kapcsolódó mentori-szakértői hálózat révén pedig gyakorlatilag az ország minden településéhez el tudjuk juttatni üzenetünket.

2006 késő őszén egy miskolci konferencián dr. Vígh Annamáriával, a Múzeumi Főosztály akkori vezetőjével arra a megállapításra jutottunk, hogy a magyar múzeumügy szükséges megújítása nem képzelhető el a múzeumi rendszerben dolgozó vezetők és munkatársak korszerű oktatása, illetve továbbképzése nélkül. Ehhez a Káldy Mária nevével fémjelzett Skanzenes múzeumi ismeretátadás eredményei alapján kézenfekvő volt a Szabadtéri Néprajzi Múzeum megbízása e feladatkör ellátásával, s ekkor alapítottuk meg a MOKK néven ismerté vált Múzeumi Oktatási és Képzési Központot, későbbi nevén Múzeumi Oktatási és Módszertani Központot. A tárcával közösen meghatároztuk azokat a kitörési pontokat, amelyek szükségesek a múzeumi világ megújításához. Ezekről tananyagokat, akkreditált képzéseket hoztunk létre, s magát a Szabadtéri Néprajzi Múzeumot is akkreditáltattuk a felnőttképzési intézmények sorába. Kialakult a humán infrastruktúra, a Skanzen önálló igazgatóságaként a MOKK elkezdte működését, elindult az oktatás, megkezdődtek a képzések. Több mint tizenöt analóg és több digitális akkreditált képzést indítottunk el, amelyek közül presztízs szempontból talán legértékesebb az ún. 120 órás vezetőképző. Ha ma valaki múzeumi vezető kíván lenni, kormányrendeletben szabályozott módon el kell végeznie a Skanzen említett vezetőképzőjét, sőt ma már az alapképzés továbbfejlesztett tananyagainak, blended képzéseinek elvégzésére is itt nyílik lehetőség. Tanfolyamainkon, képzéseinken, oktatási fórumainkon, tanácskozásainkon az ezret is meghaladó számban vettek részt múzeumi szakemberek, s az egyre korszerűsödő magyar múzeumi világ szemléletváltásához vitathatatlanul a MOKK hozzájárulása volt döntő hatással.

Mindezek mellett a kialakult rutin, a koncentrálódott „know-how” következtében a MOKK-ot megtalálták összágazati szintű egyéb felkérések is, melyek megmozgatták a teljes múzeumi vertikumot. Részt veszünk a Múzeumok Éjszakája szervezésében, szervezzük a Múzeumok Őszi Fesztiválját, a Múzeumpedagógiai Évnyitót és Konferenciát, s az egyes múzeumi szakágak belső továbbképzéseihez is egyre többször a MOKK ad segítséget a szervező intézményeknek. A koordinátori hálózat, a kihelyezett képzések, illetve az itt képzést végző kollégákon keresztül gyakorlatilag az egész magyar nyelvterületet lefedjük, az itt működő muzeális intézményeket hálózatba tömörítve mentoráljuk, koordináljuk, segítjük.

Ahhoz, hogy e nagyívű terveket megvalósíthassuk, szükség volt és van jelentős külső, ha lehetséges, EU-s források bevonására. Egy nagy sikerű TÁMOP, két kiemelkedő EFOP és számtalan kisebb hazai és EU-s pályázat közel 5,5–6 milliárd forint forrásbevonást tett lehetővé, melynek segítségével valóban ágazati szintű eredményeket tudtunk elérni. Bebizonyosodott, hogy a Szabadtéri Néprajzi Múzeum konzorciumvezetőként vagy konzorciumi tagként a közösségépítés, a múzeumi továbbképzés, illetve a felnőttnevelés terén is képes magas színvonalú eredmények elérésére. Jelenleg egy Interreg pályázat keretein belül már Szlovákia hasonló jellegű intézményei számára biztosítjuk a továbbképzés módszertanát az ottani múzeumi világ sikeres megújítása érdekében.

A felnőttnevelésben fentebb vázolt kiemelt szerepvállalásunk megkoronázásaként tekinthető az a tény, hogy 2019. május 1-jén a Debreceni Egyetem szenátusa és bölcsészkari dékáni tanácsa együttes döntésével megalapította kihelyezett tanszékét a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban. Az Alkalmazott Muzeológiai Tanulmányok tanszék célja és feladata szintén összágazati, összmúzeumi szintű, olyan magas színvonalú gyakorlati oktatásban részesülő és MA, majd BA diplomát adó képzést végezzen, mely gyakorlati tudással is felvértezett szakembergárdával és munkaerővel látja el a múzeumi hálózatot. Korszerű szellem, magas színvonalú elméleti és gyakorlati tudás, múzeumi gyakorlaton alapuló tapasztalatszerzés a fő célkitűzés. A 2006-ban elkezdett folyamat itt zárul be, hiszen a tanfolyamszerű akkreditált képzésektől eljutunk az intézményesített, egyetemi diplomát adó felsőoktatási képzéshez, melynek minden eleme és szintje a magyar múzeumügy megújításáért és fejlesztéséért munkálkodik.

Mind e három említett terület, noha sok esetben feladataik nagyágrendje az őket magába foglaló Intézmény feladatrendjével vetekszik, mégis csak egy cél érdekében működtetjük: ti. azért, hogy a legkorszerűbb nemzetközi múzeumi trendekhez kapcsolódva a Szabadtéri Néprajzi Múzeum társadalmi beágyazottságát, szakmai presztízsét és hírnevét növeljék, illetve, hogy a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban megőrzött épített, tárgyi és szellemi örökségelemek által képződött tudást a legkorszerűbb módon, mindenki számára elérhetővé tegyük. Talán ennek is köszönhető, hogy a 2019. december 11-én megjelent kulturális kormányrendelet – mely döntött a kulturális stratégiai intézmények kijelöléséről és a Nemzeti Kulturális Tanács megalapításáról – a Szabadtéri Néprajzi Múzeumot az általa vállalt és korábban felvázolt ágazati feldatok ellátására e stratégiai intézmények körébe emelte. Ez új dimenziókat nyit majd meg előttünk, melynek kidolgozása – a törvényben előírt módon a Kormánnyal megkötendő ötéves keretmegállapodást követve – kidolgozása napjainkban is zajlik.

A belső múzeumi szleng a MOKK-ot, az MTKI-t, az SZKÖI-t olyan „lábaknak” tekinti, melyek az anyaintézményt, a Szabadtéri Néprajzi Múzeumot erősítik. Főigazgatói pályafutásom utolsó etapjának megkezdése idején folyamatosan foglalkoztat az eddig megépített és e tanulmányban felvázolt nagy ívű fejlődés fenntarthatóságának a kérdése. Elkészülni látszik az eredeti telepítési koncepció (lásd tájegységépítések), kijelöltük az új kutatási irányokat (lásd diaszpórakutatás, 20. századi falu stb.), a kultúrstratégiai státusztól remélt forrásnövekedés és össznemzeti feladatrend, a jól működő MOKK, SZKÖI és MTKI, valamint a tanszék stabil alapokat látszik biztosítani a Múzeumnak, de jöhetnek olyan időszakok is, amikor megfordulhatnak a kedvező szelek, és az Intézmény túlélését az önmaga által generált források biztosíthatják. Ennek garantálására a kulturális szolgáltatások piacáról történő plusz források becsatornázása érdekében 2017-ben a Kormány különleges engedélyével megalapítottuk a Skanzenért Nonprofit Kft-t. A Kft. célja, hogy a Múzeum által lehetővé tett turisztikai, vendéglátóipari, rendezvényi, kereskedelmi szolgáltatások infrastrukturális hálózatát kiépítse (boltok, éttermek, szálloda, rendezvények stb.), s azokat a központi költségvetési kötöttségeken kívüli viszonyok között rentábilisan üzemeltesse, s a nonprofit jellegből fakadóan a megtermelt, ún. extra profitot a Múzeum fejlesztésére visszafordítsa. Ebben a formájában ez szintén egyedülálló hazánkban, s nem véletlen talán az sem, hogy napjainkban mind a fenntartó tárca, mind az egyes múzeumokat működtető testületek és szervezetek erősen érdeklődnek tapasztalataink iránt. Tehát az intézményvezetői filozófia talán most már egyértelmű: magas színvonalon működtetni az anyaintézményt, a Skanzent, kiemelt állami támogatással ellátni össznemzeti vagy ágazati szintű feladatokat, és olyan mellérendelt vállalkozási formát találni, amely a Múzeum által generált bevételi forrásokat hatékonyan megtermeli, illetve visszaforgatja a Múzeum jobbítása érdekében. Talán ez lehet a 21. század elején feladatunk és alapvető célkitűzésünk.

Reményeim szerint e nagyívű fejlődés, melyet a Szabadtéri Néprajzi Múzeum produkált 1989–2020 között, eklatánsan bizonyítja, hogy a magyar néprajztudomány második legnagyobb néprajzi gyűjteménye magyar és nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő produktumokra képes, s a szellemében és infrastruktúrájában megújult Néprajzi Múzeummal együtt igazi zászlós hajójává vált néprajzos szakágunk tudományos eredményeket létrehozó intézményei és műhelyei hálózatának.

E tanulmányt az egyik alapító rezignált sorainak idézésével kezdtem, melyben a szerző reményét fejezi ki a következő időszak megújítására és a felhalmozott tudás beépítésére vonatkozóan. Az elmúlt harminc év azt bizonyítja, hogy egyrészt befejeződni látszik a magyar néprajz legnagyobb vállalkozásának, a Magyar Skanzennek a felépítése, másrészt egy megújult múzeum jött létre az elmúlt három évtizedben, mely gondolatiságában, elismertségében, szakmai és tudományos presztízsében is messze meghaladta, meghaladja azokat az elvárásokat, amelyekről az alapítók álmodtak. Persze azt is tudom, hogy ez nem éppen az a Skanzen, amit egy fél évszázada megálmodtak a kor néprajzosai, de hitem szerint ez jó, hiszen egy közgyűjteménynek, az intézmény koncepciójának, szakmai és társadalmi szerepvállalásának folyamatosan követnie kell a kor kihívásait, az őt eltartó társadalom elvárásait, s meg kell ragadnia mindazokat a lehetőségeket, amelyeket önmaga fenntartása érdekében elérhet. Ismerve tudományterületünk hagyományait, néhány évtized múltával újabb kötet összesíti majd a néprajztudomány helyzetét a magyar múzeumokban. Őszintén remélem, hogy ebben a tanulmánykötetben a következő szerző az elért eredmények megőrzéséről, a fenntarthatóság biztosításáról, sőt a ma még csak elképzelni sem tudott jövő kiemelkedő eredményeiről fog számot adni.