A Jósa András Múzeum és a Sóstói Múzeumfalu 30 éve

Kosztyu Brigitta – Ratkó Lujza – Rózsáné Bóna Bernadett – Szabó Sarolta – L. Szőlősi Katalin

A Jósa András Múzeum és a Sóstói Múzeumfalu 30 éve

1989–2018

INTÉZMÉNY- ÉS GYŰJTEMÉNYTÖRTÉNET

(Szabó Sarolta)

A néprajzi gyűjtemény speciális helyet foglal el a Jósa András Múzeum gyűjteményei között. Története úgy alakult, hogy a hosszú ideig egy helyen őrzött és kezelt egységes gyűjteményt a Sóstói Múzeumfalu létrehozása és saját gyűjteményének kialakítása megosztotta, ami végül hivatalos kettéosztást is eredményezett. A szabadtéri múzeumot 1970-ben azzal a céllal hozták létre, hogy a megye népi építészetét és hagyományos népi kultúráját bemutassa. A múzeumfalu építésével párhuzamosan megkezdődött a néprajzi tárgyak gyűjtése az áttelepített lakó- és gazdasági épületek berendezése céljából, és a későbbi évtizedekben szintén ez a szempont határozta meg a gyűjtések fő irányát. Ezt az állapotot szentesítette a Sóstói Múzeumfalu 1982-ben kelt működési engedélye, mely szerint a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Múzeumok Igazgatósága néprajzi osztályaként működő múzeumfalu gyűjtőterülete a teljes megyére és a Hajdú-Bihar megyéhez tartozó dél-nyírségi falvakra terjedt ki. Ezzel kapcsolatban így ír Erdész Sándor 1994-ben, a Sóstói Múzeumfalu megnyitásának 15. évfordulóján: „Ennek birtokában a Megyei Múzeumok Igazgatósága keretén belül lényegében megyei néprajzi múzeum, s egyben néprajzi kutatóhely státuszt nyertünk, a megyehatárt is átlépő (dél-nyírségi) gyűjtési jogkörrel.”[1] A néprajzi tárgyak leltározása továbbra is a Jósa András Múzeum leltárkönyveibe történt, függetlenül attól, hogy a két múzeum közül melyiknek a muzeológusa gyűjtötte azokat.

A néprajzi gyűjtemény említett megosztására 2009-ben került sor. A hivatalos jogi eseményről készült, 2009. december 10-ei keltezésű jegyzőkönyv szerint a Jósa András Múzeum és a Sóstói Múzeumfalu gyűjteményeinek szétválasztása az alábbiak szerint történt: „A Jósa András Múzeum néprajzi gyűjteményét képezik a kezdetektől 1979 végéig nyilvántartásba vett tárgyak. A Jósa András Múzeum tulajdonát képezik továbbá a 2007.25.1-től nyilvántartásba vett tárgyak. Az 1981-től [valójában 1980-tól] nyilvántartásba vett tárgyak a Sóstói Múzeumfalu tulajdonát képezik. 2010-től mind a Sóstói Múzeumfalu, mind a Jósa András Múzeum néprajzi gyűjteménye önálló leltárkönyvet vezet, a raktárban történő elhelyezés során a Jósa András Múzeum tulajdonát a szám elé írt J betű, a Sóstói Múzeumfalut az S betű jelzi.” A Néprajzi Adattár továbbra is a Jósa András Múzeumhoz tartozott, a Sóstói Múzeumfalu pedig önálló adattárat hozott létre, valamint megtartotta önálló fotótárát is. A jegyzőkönyv szerint megállapodás történt arról, hogy a két gyűjtemény közös gyarapodási naplót vezessen, a gyakorlatban azonban külön naplót vezet mind a két múzeum.

A néprajzi gyűjtemény megalapításától kezdve többször költözött: először a Jósa András Múzeum régi épületéből a mai, Benczúr téri épületbe, majd 1991–1992-ben a Sóstói Múzeumfaluban elkészült raktárépületbe telepítették át. A Jósa András Múzeum néprajzi gyűjteménye így egy helyre került a szabadtéri múzeum önállóan gyűjtött néprajzi tárgyaival. Az új raktár- és irodaépület méretei lehetővé tették az egyesített gyűjtemény tárgyainak szakosított elhelyezését, gyűjteményi egységek kialakítását. Az akkori vezetői elképzelés az volt, hogy az „új raktárak felépítésével – a szakosításnak megfelelően – a múzeumfalu váljék a gyűjtemény egyedüli gazdájává”.[2] Ezt alátámasztotta a Sóstói Múzeumfalu 1982-ben kiadott működési engedélye is. A gyűjteményt harmadik alkalommal 2019-ben kellett költöztetni, amikor a múzeumfalu TOP 6.1.4 pályázat turisztikai célú fejlesztésének keretében a csaknem 30 éves régi raktárépületet elbontották. Helyette 2020 elejére elkészült egy új, modern, raktárakat is magában foglaló igazgatási épület, ahol helyet kapott a néprajzi gyűjtemény, melynek raktározása és kezelése továbbra is egy helyen, a Sóstói Múzeumfaluban, míg nyilvántartása a két múzeum leltárkönyveiben külön történik.

A múzeumok életében nagy változást hozott a megyei múzeumi rendszer megszüntetése, illetve a muzeális intézmények új minősítési rendjéről szóló rendelet. 2013-tól a múzeumok új struktúrában folytatták működésüket: a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Múzeumok Igazgatósága alá tartozó múzeumok többsége ettől az évtől a helyi települési önkormányzatok fenntartásában folytatta tevékenységét, a nyírbátori Báthori István Múzeum és a vajai Vay Ádám Közérdekű Muzeális Gyűjtemény pedig a Magyar Nemzeti Múzeum fennhatósága alá került. A Nyíregyházán működő három múzeum – Jósa András Múzeum, Sóstói Múzeumfalu, Kállay Gyűjtemény – fenntartása szintén a helyi önkormányzathoz került. Székhelyintézmény a Jósa András Múzeum lett mint megyei hatókörű városi múzeum; igazgatója rendelkezik a munkáltatói jogkörrel és a tagintézmények képviseletével. Az új viszonyok között megváltozott a Sóstói Múzeumfalu szakmai besorolása is: a 2013. augusztus 8-ai dátummal kiadott működési engedély életbelépésével területi múzeummá alakult, s ezzel párhuzamosan gyűjtőterülete leszűkült a Nyíregyházi járás közigazgatási területére, valamint a dél-nyírségi településekre.

A tárgyalt három évtizedben a néprajzi gyűjtemény gyarapodásának több fő iránya figyelhető meg (a részletes gyűjteményi adatokat lásd lejjebb). Az 1960-as évektől létezett az a gyakorlat, hogy a muzeológusok még működő mesterekkel tárgysorozatokat készíttettek a gyűjtemény számára. Ezek a tárgyak a paraszti kultúra mindennapjainak részét képezték, de az életmód átalakulásával, a modernizálódás következtében eltűntek a használatból. 1988 előtt jó néhány tárgysorozat készült ilyen módon a múzeum számára (cserépedények, gyékény- és vesszőtárgyak, gyerekjátékok). 1988 után hasonlóan jelentős tárgyegyüttes volt a Sóstói Múzeumfalu 1994–1995-ben meghirdetett tojásfestő pályázatára érkezett 278 darab, többségében hagyományos technikával és díszítéssel készített hímes tojás. Ugyancsak hasonló módon, rekonstrukcióban készült el a múzeumfalu több épülete: a harangláb (1993), a templom (1996) és a szárazmalom (2000). Azokban az esetekben volt szükség erre a megoldásra, amikor másképpen nem lehetett megoldani a telepítési tervben szereplő épületek megszerzését, felépítését a Sóstói Múzeumfaluban. (Bővebben lásd a kiállításokról szóló részben.)

A gyűjteménygyarapításban a kezdetektől jelen volt a gyűjtőktől történő vásárlás. 1996-ban Nyírkátáról került be egy 81 darabból álló cseréppipa-kollekció, amelyet gyűjtőtől vásárolt meg a múzeum. A következő nagyobb vásárlás 2000-ben történt, amikor egy tiszadobi műgyűjtő eladta 305 darabból álló vegyes néprajzi gyűjteményét a múzeumnak. A kollekció tárgyai felölelték a hagyományos paraszti élet szinte valamennyi területét, de legnagyobb számban a gazdálkodás és a pásztorművészet körébe tartozó tárgyak találhatók benne.[3] Kiemelkedő az a 240 darabot számláló beregi textilgyűjtemény is, amelyet egy barabási gyűjtőtől sikerül pályázati pénzből megvásárolni (2007).

Itt kell még szólnunk azokról a gyűjtőkről, akik gyűjteményüket ajándékként ajánlották fel a múzeumnak. Közéjük tartozik Görbedi Miklós tiszalöki pedagógus, akinek a hagyományos paraszti élet körébe tartozó, 158 darabból álló vegyes néprajzi tárgygyűjteménye 2006-ban került állományba. Dr. Jakó János műgyűjtő 1999–2001-ben több alkalommal is adományozott néprajzi anyagot, főként népi kerámiát és egyéb, háztartásban használt tárgyakat a múzeumnak. Külön kell megemlítenünk az ún. Péchy֪–Kovács Gyűjteményt, amely önálló egységet képez (saját leltárkönyvvel) a múzeum gyűjteményén belül, és jelentős mennyiségű néprajzi tárgyat – főként fazekasárut és gyári keménycserepet – tartalmaz. Péchy Mária és dr. Kovács Gyula 2008-ban adományozta gyűjteményét a Jósa András Múzeumnak. A több mint 700 tárgyból álló kollekció néprajzi része a Sóstói Múzeumfaluban a Kubinyi pályázat támogatásával lesz kiállítva az elkövetkező években. A Jósa András Múzeum eddigi történetében a Péchy–Kovács Gyűjtemény volt a legnagyobb értékkel bíró magángyűjtemény, amely ajándékozás révén gyarapította az itt őrzött muzeális értékű néprajzi és történeti tárgyak számát.

A néprajzi gyűjtemény jelentős részét, mintegy 15%-át teszi ki a kézműves mesterségek tárgyi anyaga: a céhes, illetve a kisipari és háziipari tevékenységhez kapcsolódó műhelyfelszerelések, szerszámok összesen 26 mesterség tárgyait foglalják magukban. Míg Kiss Lajos a céhes emlékeket gyűjtötte elsősorban, addig a későbbi muzeológus nemzedékek arra törekedtek, hogy teljes műhelyeket gyűjtsenek be. A Sóstói Múzeumfaluban 1992-ben készült el a műhelysor, amely kifejezetten azzal a céllal jött létre, hogy bemutassa mindazokat a mesterségeket (mézeskalácsos-cukorkakészítő, kalapos, csizmadia-suszter, kékfestő, kádár, kerékgyártó), amelyek jelentős szerepet töltöttek be a falusi emberek életében. Önálló épületekben kapott helyet egy kovácsműhely, egy borbélyműhely, egy fényképész műterem, valamint egy kisvárosi nyomda.

A korábbi évtizedekhez viszonyítva hangsúlyosabb szerepet kaptak a tirpákok körében gyűjtött tárgyak. 1988 előtt elsősorban tirpák néprajzi és nyelvjárási kutatások folytak, tárgygyűjtés csak minimális mértékben történt; az csak a későbbi időszakban, 1995–2017 között vált erőteljesebbé.

Az elmúlt 30 év történetét áttekintve szembetűnő a gyűjtemény struktúrájának átalakulása. A modernizáció, a társadalmi átalakulások következtében a hagyományos életforma egyre gyorsuló ütemben tűnt el. Ezzel párhuzamosan a használatból kikopott tárgyak már nem egykori használóiktól jutnak a múzeum birtokába, hanem örököseik vagy idegenek révén, akik a tárgyakat már nem tudják olyan mértékben adatolni, mint egykori tulajdonosaik tudták volna. Egyre nagyobb számban kerülnek olyan tárgyak a múzeumba, amelyek a hagyományos paraszti életmód felbomlásáról tanúskodnak, és megjelennek a mezővárosi társadalom különböző rétegeihez köthető tárgyak is. A 2010-es évektől pedig már az 1950-es, 1970-es évek tárgykultúrája is megtalálható a gyűjteményben. 2015-ben egy lebontásra ítélt, 1960-as évek elején épült nyíregyházi „kockaház” teljes berendezése jutott a múzeumfalu birtokába: bútorok, egyéb berendezési és háztartási tárgyak, textilek, melyek túlnyomó többségét az 1950–1960-as években használták.

HUMÁN ERŐFORRÁS

(Rózsáné Bóna Bernadett)

1989-től napjainkig a Jósa András Múzeum és a Sóstói Múzeumfalu néprajzi gyűjteményének története – így a néprajzos kollégák foglalkoztatása is – összefonódik.

A Jósa András Múzeumban 1989–1996 között két néprajzos muzeológus dolgozott (Muraközi Ágota és Szabó Sarolta), majd 2003-ig – nyugdíjazás, illetve áthelyezés miatt – néprajzos nélkül működött az intézmény. 2003-ban Dám László személyében néprajzos végzettségű igazgató került a múzeum élére, 2004-től pedig három néprajzos muzeológus is a múzeum munkatársa lett: Szabó Sarolta az igazgatóhelyettesi pozíciót töltötte be, a magyar–néprajz szakot végzett D. Rácz Magdolna irodalomtörténészként dolgozott és dolgozik napjainkban is, illetve Ratkó Lujza, aki a tárgyalt 30 év leforgása alatt egyedüliként volt kizárólag néprajzos munkakörben alkalmazva a Jósa András Múzeumban. Azt azonban figyelembe kell venni, hogy a Sóstói Múzeumfalu néprajzi osztályként működött, működik a Jósa András Múzeum tagintézményeként, így a múzeumfaluban dolgozó néprajzos muzeológusok mindig enyhítették az anyaintézmény néprajzos kollégáinak hiányát.

A Sóstói Múzeumfaluból Erdész Sándor néprajzos–igazgató 1989-ben vonult nyugdíjba, de az akkoriban ott dolgozó négy néprajzos muzeológus – Páll István (igazgatóként), Bodnár Zsuzsanna, Ratkó Lujza, Balázs Gusztáv – továbbra is ellátta az intézmény szakmai feladatait. Szabó Sarolta áthelyezésével 1993–1997 között kiemelkedő módon öt néprajzos muzeológus látta el a további nagyszabású feladatokat: épületek áttelepítését, építését és az állandó kiállítások enteriőrjeinek elkészítését. 1997-ben távozott Balázs Gusztáv, 2004-ben pedig a Jósa András Múzeumba áthelyezett Ratkó Lujza helyére Rózsáné Bóna Bernadett került. 2015-ben Páll István nyugdíjba vonult, igazgatói helyét Szabó Sarolta vette át. 2016-ban Baloghné Szűcs Zsuzsanna érkezett az intézményhez, 2020-ban pedig Bodnár Zsuzsanna nyugdíjba vonult. Így napjainkban három néprajzos muzeológus dolgozik a Sóstói Múzeumfalu intézményében: Szabó Sarolta múzeumigazgató, Rózsáné Bóna Bernadett és Baloghné Szűcs Zsuzsanna.

Jósa András Múzeum

Muraközi Ágota 1966-tól 1996-ig, nyugdíjazásáig a Jósa András Múzeumművészettörténész és néprajzos munkatársa volt. Néprajz szakirányú diplomáját a Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerezte. Doktori disszertációját a naiv művészetről írta 1968-ban.[4] Fő kutatási területe a népművészet, népi iparművészet volt. Tárgygyűjtései során főként a népi textíliákra, a népviseletre és a lakáskultúrára fókuszált.

Szabó Sarolta 1980-tól 1993-ig néprajzos muzeológusként, 2004-től 2008-ig igazgatóhelyettesként vett részt a Jósa András Múzeum munkájában, de mivel jelenleg a Sóstói Múzeumfalu munkatársa, ezért bemutatása ott olvasható.

Dám László 1984-ben kapott kinevezést a Báthori István Múzeum igazgatói munkakörébe, majd 2003–2008 között a Jósa András Múzeum – 2012-es megszűnéséig a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Múzeumok Igazgatósága – igazgatója volt. Dám László 1968-ban végzett a Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar–néprajz szakán, majd 1969-ben védte meg bölcsészdoktori értekezését „A Nagy-Sárrét népi építészete” címmel. 47 évig volt az egyetem oktatója, mely időszak alatt több egyetemi jegyzetet és oktatási segédanyagot is készített. Tudományos munkáját elsősorban a népi építészet tárgykörében végezte. Pályája korai szakaszában fő kutatási témája a magyar népi építészet táji tagoltsága volt. Később a Kárpát-medence nagy kulturális régióinak és az építészeti kultúra történeti alakulásának vizsgálata került érdeklődése középpontjába. Mindig fontosnak tekintette a határainkon túl élő magyarság népi kultúrájának vizsgálatát is.[5] Igazgatósága alatt valósult meg a Jósa András Múzeum épületének rekonstrukciója és modernizálása, továbbá a megyei múzeum új – néprajzi, képzőművészeti, régészeti és numizmatikai – állandó kiállításainak kivitelezése.

D. Rácz Magdolna 1986-tól 2004-ig a nyírbátori Báthori István Múzeumban dolgozott néprajzos muzeológusként.2004-től a Jósa András Múzeumba került irodalomtörténészi státuszba, de továbbra is jelentek meg néprajzi jellegű publikációi. Magyar szakos tanári és etnográfusi diplomáját a Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerezte (1984). 1986-ban bölcsészdoktori fokozatát „Dél-Gömör lakáskultúrája” címmel, 2005-ben PhD fokozatát pedig „Hagyományos táplálkozáskultúra és háztartás Észak-Tiszántúlon” címmel írt dolgozatára kapta meg. Középfokú orosz nyelvvizsgával rendelkezik. Kutatási témái: a népi lakáskultúra, a paraszti háztartás és ezek népművészeti vonatkozásai, Nyírbátor története, néprajza, táplálkozáskultúrája és kulturális élete, ideértve a korabeli zsidó lakosság hagyományait is.[6]

Ratkó Lujza 1985-től 2004-ig a Sóstói Múzeumfalu munkatársa volt, ezt követően a Jósa András Múzeumba került néprajzos muzeológusként, ahol jelenleg is dolgozik. Magyar szakos középiskolai tanárként és etnográfusként végzett a Kossuth Lajos Tudományegyetemen (1982). Doktori disszertációját „A tánc mint tradíció a paraszti kultúrában” címmel (1993), kandidátusi értekezését „A nagyböjti játék- és tánchagyomány. A magyar nyelvterület nagyböjti játék- és táncanyagának értelmezése” címmel (1998) védte meg. Középfokú angol és alapfokú német nyelvvizsgával rendelkezik. Fontosabb kutatási területei Szabolcs-Szatmár-Bereg megye népszokásai, hiedelmei, népköltészete, néptánc- és népdalhagyománya, viselete, a temetők néprajza, a nagyböjt és a húsvét szokásköre, a táncelemzés új módszerei, valamint tudományelméleti kérdések.[7] Több kutatási program mellett két OTKA-projektet is vezetett. Legnagyobb tudományos vállalkozása a Szabolcs-Szatmár-Bereg megye népművészete című, közel 800 oldalas népművészeti monográfia[8] megvalósítása volt. A tíz néprajzos szakembert érintő, tizenegy évig tartó kutató- és feldolgozó munka vezetése, a kötet szerkesztése és egyben több tanulmányának megírása is a nevéhez kapcsolódik. A Sóstói Múzeumfaluban részt vett az áttelepített, rekonstruált épületekben kialakított, ma is látható állandó kiállítások egy részének berendezésében. 1994–1998 között megyei hímes tojás pályázatot hirdetett, amelynek darabjai a gyűjteménybe kerültek. 2001-ben a Sóstói Múzeumfalu területén található temetőt tervezte és kialakítását irányította, aminek során eredeti és rekonstrukcióban elkészített sírjeleket is felhasznált. 2004-től a Jósa András Múzeumba került, ahol 2008-ban adták át az intézmény ma is álló „Én elmentem a vásárba…” című állandó néprajzi kiállítását, amelynek tervezése és rendezése a nevéhez fűződik. 2010-ben lakóhelyén, Nagykállóban a hagyományőrzés és a helyi kulturális élet érdekében végzett tevékenységéért Ámos Imre-díjban részesült. 2015-ben a népművészetkötet szerkesztői munkájáért elnyerte a Népi Hagyományok Alapítvány és a Néprajzi Múzeum szakmai díját, a Bátky Zsigmond-díjat. 2016-ban a Magyar Táncművészek Szövetsége „A Tánctudományért”-díjban részesítette, 2018-ban pedig megkapta a Magyar Táncművészeti Egyetem egyetemi magántanári címét. 2020-ban kulturális és tudományos-szakmai életművéért elnyerte a Nagykálló Város Díszpolgára címet.

Sóstói Múzeumfalu

Erdész Sándor – aki 1970-től szervezte a Sóstói Múzeumfalu építkezéseit, majd 1975-től kinevezett igazgatója volt az intézménynek – 1989-ben nyugdíjba vonult, de részmunkaidős néprajzi szaktanácsadóként egészen 1994-ig a múzeum kötelékében maradt. Erdész Sándor a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerezte meg néprajzos muzeológus diplomáját (1953), továbbá bölcsészdoktori címét (1963). Kandidátusi értekezését „Kígyókultusz a magyar néphagyományban” címmel 1985-ben védte meg. Kutatási területe mindenekelőtt a népköltészet, de a mesék, hiedelemmondák, népdalok és népballadák gyűjtése mellett a népi építészettel is behatóan foglalkozott.[9] Nevéhez fűződik a Sóstói Múzeumfalu alapítása, majd 1989-ig az állandó kiállítás kezdeti kivitelezése, szervezése, építésének irányítása és tárgygyűjtések sora. Több, korábban kapott kitüntetés mellett 1988-ban a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat TIT Aranykoszorús Jelvény kitüntetését vehette át, majd 1989-ben a Szabolcs-Szatmár Megyei Tanács Alkotói Díjában részesült. 1994-ben a településeink védelme érdekében végzett kiemelkedő munkája elismeréseként – Németh Péterrel és Páll Istvánnal megosztott – Kós Károly-díjat kapott.

Páll István 1976-tól néprajzos muzeológusa, majd 1989-től 2015-ös nyugdíjazásáig igazgatója volt az intézménynek. Középiskolai történelemtanári (1976) és etnográfusi (1978) diplomáját az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerezte meg. Bölcsészdoktori értekezését „Szabolcs megye népi építkezése a 19. század közepén” címmel 1987-ben védte meg, PhD fokozatát 1996-ban szerezte. Orosz és francia középfokú nyelvvizsgával rendelkezik. Számos tudományos projektben vett részt, többek közt az 1990-es években témavezetője volt két OTKA-programnak. Elsődleges kutatási területei Északkelet-Magyarország népi építészete, a szabadtéri néprajzi muzeológia, a történeti néprajz, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei nemzetiségek, a kelet-magyarországi interetnikus kölcsönhatások.[10] A Sóstói Múzeumfaluban látható számos épület megvásárlását, áttelepítését, továbbá a rekonstrukciók építését is irányította, az épületek berendezésében is részt vállalt. Nevéhez fűződik az Árpád-kori falu ötlete és a régészek által megtervezett falu rekonstrukciójának néprajzi szakmai felügyelete. Részt vett a Jósa András Múzeum néprajzi gyűjteményének a Sóstói Múzeumfalu új raktáraiba való költöztetésében és a raktárrend kialakításában (1989). 1994-ben – Erdész Sándorral és Németh Péterrel megosztva – Kós Károly-díjat kapott. 1996-ban a „Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Közgyűlés Emlékplakettje” kitüntetésben részesült. 1997-ben „A művelődés szolgálatáért” díjjal, 1998-ban pedig a Sóstói Múzeumfalu építéséért „Műemlékvédelemért” emlékplakettel tüntették ki. 2010-ben elnyerte a megyei Prima díjat, 2011-ben pedig a múzeumi szakma legmagasabb állami díját, a Móra Ferenc-díjat kapta meg. 2012-ben ismét a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Közgyűlés Emlékplakettje elismerésben részesült. 2016-ban Magyar Arany Érdemkereszttel, 2018-ban pedig a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum Kötődés díjával tüntették ki.

Bodnár Zsuzsanna 1980-tól 2020-ig dolgozott néprajzos muzeológusként a Sóstói Múzeumfaluban, amely időszak alatt 1989-től 1994-ig igazgatóhelyettese volt az intézménynek. Diplomáját a Kossuth Lajos Tudományegyetem történelem–néprajz szakán szerezte meg (1980), bölcsészdoktori értekezését „A népi lakáskultúra változása” címmel 1984-ben védte meg. Fő kutatási területei a lakáskultúra, a népi építkezés és táplálkozás, a gyermekjátékok, a népi díszítőművészet, a kismesterségek, a tirpákok néprajza, illetve a hon- és népismereti tananyagfejlesztés.[11] Kiemelkedő részt vállalt a Jósa András Múzeum néprajzi gyűjteményének 1989-es költöztetésében és a raktárrend kialakításában. 1989 előtt is, illetve az azt követő időszakban a múzeumfalu enteriőrjeinek tárgyi anyagát nagyrészt ő gyűjtötte és rendezte, ebből következően az épületek berendezése többségében az ő nevéhez fűződik. 40 éves munkássága során körülbelül 6500 tárgyat gyűjtött. 2003-ban Nyíregyháza városa a „Munkáját szívvel-lélekkel végzők” díját adományozta számára. 2020-ban nyugdíjba vonulása alkalmából, négy évtizedes szakmai és kulturális tevékenységéért Krúdy Gyula-díjban részesült.

Balázs Gusztáv 1987-től 1997-ig dolgozott a Sóstói Múzeumfaluban. A Nyíregyházi Tanárképző Főiskolán tanítói diplomát szerzett (1975), később a Kossuth Lajos Tudományegyetem néprajz szakán kapta meg második diplomáját (1985). Doktori értekezését „Tánc és kultúra a cigányság körében” címmel védte meg (1992). Német középfokú nyelvvizsgát tett. Elsősorban a cigány tánchagyományt kutatta, ugyanakkor foglalkozott a cigányság történetével, zenéjével, szokásaival, kismesterségeivel, meséivel, építészetével is. 1991-ben részt vett a Nemzetiségi és Etnikai Kisebbségi Hivatal által támogatott, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei cigányság ház- és lakáskultúrájának kutatására, illetve múzeumi bemutatására irányuló pályázatban. A pályázat során készített felmérések segítették a Sóstói Múzeumfaluban épített három cigányház rekonstrukcióját (1995–1996). 1994-es tárgygyűjtéseinek egy része a cigányházak berendezéséül szolgált.

Szabó Sarolta 1980–1993 között a Jósa András Múzeumban, 1993-tól 2004-ig a Sóstói Múzeumfaluban dolgozott. 2004–2008 között a Jósa András Múzeum igazgatóhelyettese, 2008–2015 között pedig a nyírbátori Báthori István Múzeum vezetője volt. 2015 óta a Sóstói Múzeumfalu igazgatója. Történelem szakos középiskolai tanári és etnográfusi diplomáját a Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerezte meg. Bölcsészdoktori értekezését „Szabolcs megye céhei” címmel védte meg (1990), PhD-fokozatát 1996-ban szerezte. Középfokú német nyelvvizsgával rendelkezik. 1991 és 1994 között részt vett a „Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 18–20. századi kézművesipara, kutatása és komplex múzeumi bemutatása” című OTKA-pályázatban. Kutatási területei közé tartozik a történelmi Szabolcs vármegye céhes és kézművesipara, a nyírbátori fényképezés története, továbbá Nyírbátor gazdálkodás- és ipartörténete.[12] Jelentős szerepet vállalt az 1989-es gyűjteményköltöztetés után a Sóstói Múzeumfaluban létrehozott raktárrend kialakításában. Az állandó kiállításban látható műhelysor enteriőrjei közül a kalapos- és a kádárműhelyt rendezte be, valamint a Kisvárdáról áttelepített kovácsműhely berendezése is a nevéhez fűződik. A lakóházak közül újrarendezte a besztereci és a jánkmajtisi házak állandó kiállítását. Neki köszönhetően került a múzeumba a fentebb már említett, jelentős néprajzi anyagot is tartalmazó Péchy–Kovács Gyűjtemény. Nagy hangsúlyt fektetett a műtárgyak állományvédelmére. Mindezek mellett a Jósa András Múzeum igazgatóhelyetteseként bevezette az Ariadne program használatát a néprajzi tárgyak digitalizálásának céljából.

Rózsáné Bóna Bernadett 2004-től a Sóstói Múzeumfalu néprajzos muzeológusa. Etnográfus, muzeológus és néprajz tanári diplomáját a Debreceni Egyetemen szerezte meg (2004). Bölcsészdoktori disszertációját 2020. októberében védte meg „A néprajzi tárgygyűjtemények kollázs típusú megközelítése. Tipológia – hálózat – kontextus” címmel. Angol középfokú nyelvvizsgát tett. Kutatási területei közé tartozik a népi építészet, a tárgyak társadalmi szerepe, a múzeumelmélet és annak gyakorlata. Tárgygyűjtései során háztartási és gazdasági eszközökkel, bútorokkal, továbbá egy kemecsei és egy nyíregyházi hagyatékkal gyarapította a gyűjteményt. A néprajzi raktárak fejlesztése során szakmailag irányította a tematikus-kronológiai raktárrend kialakítását, fejlesztését, valamint a raktárak felszereltségét – pályázati forrásokból – állományvédelmi szempontból megfelelő szekrényekkel bővítette (2005–2011). 2011-től a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban működő Szellemi Kulturális Örökség Igazgatósága Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei szakmai referense.

Baloghné Szűcs Zsuzsanna 2006-tól a Vasvári Pál Múzeum néprajzos muzeológusa, majd 2011-től vezetője volt. 2016-tól dolgozik a Sóstói Múzeumfaluban. Diplomáját a Debreceni Egyetemen szerezte meg történelem–néprajz szakon (2006), ugyanitt jelenleg a Történelem és Néprajz Doktori Iskola doktorandusza. Témája a rétközi református népi egyházművészet. Angol középfokú nyelvvizsgát tett. Kutatási területei közé tartozik a Nyíri-Mezőség népi élete, Tiszavasvári helytörténete és műemlékei, a megye pásztor- és textilművészete. 2013–2018 között a Múzeumi Oktatási és Módszertani Központ Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei koordinátora volt. A múzeumfaluban két éven át programszervezői feladatkörben dolgozott, jelenleg pedig néprajzos muzeológusi tevékenysége mellett múzeumpedagógiai munkát is végez.

INFRASTRUKTÚRA

(Szabó Sarolta)

Épületek, raktári körülmények

A Jósa András Múzeum jelenlegi épülete eredetileg a Magyar Királyi Pénzügyigazgatóság számára épült 1926-ban. A háromszintes neoklasszicista épületbe 1974-ben költözött a múzeum, a megyei levéltárral közösen. A földszinten a levéltár működött, az első és második emelet, valamint a tetőtér a múzeum céljait szolgálta. Ez az állapot 1999-ig állt fenn, amikor is a levéltár új helyre költözött, s ezzel az egykori pénzügyőrpalotát teljes mértékben a múzeum vehette birtokába. A többi gyűjteménnyel együtt a néprajzi gyűjteményt is ebben az épületben helyezték el, de már akkor látszott, hogy kicsi a raktározásra szánt terület, így a néprajzi gyűjtemény nagy tárgyai a pincébe kerültek. A pincék és a földszinti rész viszont vizesedett, s ez a későbbi években sok problémát okozott. Az épületen az elmúlt évtizedekben kisebb javításokat végeztek: 1992-ben megtörtént a fűtés korszerűsítése, a tetőtéri ablakok cseréje, és sor került a tetőszerkezet javítására is. A múzeum földszinti részén az egyik szárny alatt pince húzódik, amelynek a szigetelését nem tudták megoldani, így a földszintet és az aulát érintő vizesedést nem tudták megszüntetni. Az épület belső felújítása elodázhatatlanná vált, 2001-től folyamatosan napirenden volt, de végül csak 2006–2007-ben valósult meg. A felújítás kiterjedt a raktárhelyiségekre is, de ez a néprajzi gyűjteményt nem érintette, mert ekkor már az nem a Jósa András Múzeumban, hanem a Sóstói Múzeumfaluban kapott helyet.

A Sóstói Múzeumfalu építése 1970-ben kezdődött meg, ezzel párhuzamosan a gyűjteménygyarapítás súlypontja ide helyeződött át, az épülő lakóházak berendezését szolgálta. 1992-ben elkészült az a 677 m² alapterületű raktár-iroda épület, ahová a teljes néprajzi gyűjteményt kiköltöztették. Ebből 412 m² szolgált raktárként, 35 m² könyvtár-adattárként, a fennmaradó területen pedig öt irodát, öltözőket, mosdókat és a kazánházat helyezték el. Sajnos az épület már megépülésekor is csak korlátozott mértékben volt alkalmas műtárgyak tárolására. Szigetelése nem volt, és a raktári részből 340 m² fedését úgy oldották meg, hogy a fém tetőszerkezetet palatetővel fedték, amely alá sem födémet, sem szigetelést nem helyeztek el. Az új raktár-iroda épület méretei azonban lehetővé tették a tárgyak szakosított elhelyezését, gyűjteményi egységek kialakítását. A Sóstói Múzeumfaluba áttelepített épületek berendezésével párhuzamosan növekedő bútorgyűjtemény kapta a legnagyobb területet (260 m²), külön raktárba került a kerámiagyűjtemény (25 m²), a textil- és viseletgyűjtemény (43 m²), végül az egyéb kisebb gyűjteményi egységek (80 m²). A bútorraktár galériáján (120 m²) kaptak helyet a fonás-szövés tárgyai, a teknők, gyékény- és vesszőkosarak, valamint a mesterségek tárgyai. A raktározási feltételek javítására kiírt pályázatokon mindkét intézmény rendszeresen részt vett, ennek eredményeként sikerült fém textilszekrényeket vásárolni, valamint páratartalom-szabályozó készülékek beszerzésével a tárolási körülményeket javítani.

Az 1992-ben készült épületet 2019 februárjában elbontották, így a gyűjteményt ismét csomagolni és költöztetni kellett. A Sóstói Múzeumfalu működését 2018–2019-ben alapvetően meghatározta, hogy Nyíregyháza Megyei Jogú Város nyertes TOP 6.1.4-16-NY1-2017-00002 pályázatának eredményeként az intézmény területén nagyméretű, főként építési beruházás zajlott. A munkálatok alatt a Sóstói Múzeumfalu teljes területe építési területté vált, így 2018. július 1-jétől 2019. szeptember 6-ig nem fogadott látogatókat. A beruházás eredményeként új igazgatási-raktár épület készült, amely lehetővé teszi a Jósa András Múzeum és a Sóstói Múzeumfalu néprajzi gyűjteményében nyilvántartott mintegy 31.000 néprajzi tárgy korszerűbb raktározását és a munkatársak munkakörülményeinek javítását. A raktári épületrész alapterülete 500 m²; külön raktárba kerültek a bútor (174 m² + 47 m²), a kerámia és a textil (96 m²), a háztartás és a szokások, a vallási élet tárgyai (40 m²), valamint a gazdálkodás és a mesterségek tárgyai (96 m²).

Ezen túlmenően 2019. december végére megújult az áttelepített épületek egy része: összesen 25 épületen végeztek állagmegóvást. A régi igazgatási és raktárépületet elbontották, helyére 50 férőhelyes parkolót építettek. Az új raktárakba levegőcserélő berendezést építettek be, amelyet kézi vezérléssel lehet csak működtetni; automatizálása sajnos nem fért bele a költségekbe. Már most látszik, hogy a raktári alapterület nem elég a megnövekedett tárgymennyiség befogadására. Különösen gondot okoz a bútorgyűjtemény elhelyezése, ennek megoldása még várat magára. Sajnálatos módon a felújításba nem fért bele a mai kor követelményeinek megfelelő műtárgyraktározási körülmények és eszközök biztosítása sem; hagyományos Salgó polcrendszer került be-, illetve visszaépítésre. Ugyancsak pénzhiány miatt nem történt meg a raktárak fölötti tetőtér beépítése. Ezek a terek jelenleg raktározási szempontból kihasználatlanok. Műtárgyak tárolására alkalmas 200 m²-es teret alakítottunk viszont ki a Pálinkaház padlásán, ahol a vessző- és gyékénytárgyakat, teknőket helyezzük el.

Állományvédelem

A múzeumi munka egyik fontos szakterülete a műtárgyvédelem, ami a kulturális javak megóvását jelenti. A múzeum műtárgyállománya folyamatosan gyarapszik, ezért szükséges, hogy az állományvédelem prioritása az aktív és megelőző műtárgyvédelem terén hangsúlyos szerepet kapjon. Emellett elengedhetetlen, hogy a tárgyak szakszerű kezeléséhez a múzeum gyűjteménykezelőt alkalmazzon.

A Jósa András Múzeum állományvédelmi stratégiájában (2020–2022) megfogalmazottak szerint a műtárgyvédelem feladata a műtárgyak kiállítási és tárolási körülményeinek lehetőség szerinti optimalizálása érdekében a feladatok rövid és hosszú távú tervezése, ütemezése és az anyagi források felkutatása. Az állományvédelmi célkitűzés egyik fontos eleme, hogy olyan kiállítóterek és műtárgyraktárak létesüljenek intézményi szinten, amelyek lehetővé teszik az optimális műtárgykörnyezet kialakítását. A Jósa András Múzeumban és a hozzá tartozó múzeumokban ezt a feladatot a Jósa András Múzeum restaurátorai látják el, ők végzik a néprajzi tárgyak állagvédelmét, konzerválását, restaurálását.

A restaurátorok munkájának – az állományvédelmi teendőkön felül – 40%-át teszi ki a néprajzi gyűjtemény állagmegóvása, restaurálása. A tisztítás, konzerválás mellett restaurálás is történik, ahogyan azt a meglévő, illetve az új szerzeményként bekerült tárgyak kezelése megkívánja. Mivel a néprajzi tárgyak túlnyomórészt kompozit tárgyak, ezért szinte minden esetben más és más eljárás szükséges a kezelésükre. A restaurátorok folyamatosan végzik a néprajzi tárgyak állagvédelmét. A Sóstói Múzeumfalu építési szakaszában az áttelepített épületek berendezéséhez, illetve az időszaki kiállításokhoz szükséges tárgyakat tisztították, konzerválták, szükség esetén restaurálták. Voltak olyan évek, amikor 700–1000 tárgyat készítettek elő a kiállításokhoz. A Sóstói Múzeumfaluban 1996-tól nyolc éven át üzemelt egy speciális konténer, amely a fatárgyak gázosítással történő védelmét szolgálta. A konténer jelenleg raktárként funkcionál.

A múzeum saját restaurátorai mellett külső szakembereket is bevont műtárgyai állagvédelmének biztosítására azokban az esetekben, amikor a múzeum nem rendelkezett az adott szakterületen jártas szakemberrel. A gyűjtemény különleges tárgya egy 15. századi hatalmas csónaktest, amelyet Tiszabecsnél találtak a Tisza fövenyében. Ennek a restaurálására külső szakemberek bevonásával 1996-ban került sor. A bútorok restaurálását is többnyire külső szakemberek látták el, mert a múzeumnak nem volt bútorrestaurátora.

Az elmúlt években a járásszékhelyi pályázatok nagyban elősegítették a múzeumok állományvédelmét. Ezek a pályázatok tették lehetővé a műtárgykörnyezet javítását elősegítő berendezések, csomagolóanyagok, tárolórendszerek beszerzését.

Látványraktár

A Sóstói Múzeumfaluban egy 2018. évi EFOP 4.1.9-16 (Széchenyi 2020) pályázat eredményeként valósult meg a néprajzi gyűjteményre alapozott látványtár, tanulmányi raktár. A benyújtott pályázat címe: „Földi utam elhagyom, tárgyaimat itt hagyom. Látványraktár a Sóstói Múzeumfaluban”.

Az 56,3 millió forintos európai uniós támogatás segítségével az újlétai magtár épületének földszintjén akadálymentes bejárat jött létre, felújították a vizesblokkokat, az emeleti rész akadálymentes megközelítése érdekében liftet építettek be, az emeleten foglalkoztató terem létesült, megtörtént az elektromos rendszer felújítása és a tűzvédelmi rendszer kiépítése. A földszinti látványtárba kerülő műtárgyak megfelelő elhelyezéséhez egyedi gyártású berendezés készült. Megvalósult a fotótár és a gyűjteményi modulok fejlesztése, oktatói felület kialakítása, online publikációs felület, a Sóstói Múzeum interaktív mobil applikációjának fejlesztése, interaktív virtuális látványraktár alkalmazás fejlesztése, oktatási segédanyagként szolgáló tematikus kisfilmek forgatása. A pályázat keretében elvégezték a látványraktárba kerülő műtárgyak tisztítását, konzerválását, restaurálását, ami a műtárgyvédelem szempontjából óriási jelentőséggel bír. A fejlesztés eredményeként a múzeumpedagógiai foglalkozások megtartásához rendelkezésünkre áll egy 24 férőhelyes oktatótér is.

A fejlesztés lehetővé teszi, hogy a Sóstói Múzeumfaluban bemutassuk a Szabolcs-Szatmár-Bereg megye egész területéről gyűjtött néprajzi „kincseket”, melyeket ez idáig a közönség ritkán vagy soha nem láthatott. Régi elképzelésünk volt egy látványtár és tanulmányi raktár kialakítása, amelynek megvalósítását ez a pályázat tette lehetővé. Az egyik legfontosabb célunk az, hogy a közvetíteni kívánt üzenet érthető módon, a tárgyak tolmácsolásával jusson el a célközönséghez, azaz a múzeumfalu látogatóihoz. A koncepció szerint középpontban megyénk falusi „családja” áll, ahol az édesapa és édesanya mindennapi életét lehet végigkísérni a használati eszközök segítségével. Emellett korszerű, az élményszerű oktató, nevelő munkát elősegítő terek kialakítását terveztük meg, melynek eredményeként a felső szint „Családi kör” elnevezéssel oktatótérként is funkcionál. A földszinti térben helyeztük el a férfi és női munkákhoz kapcsolódó tárgycsoportokat: a gazdálkodás – földművelés, állattartás, halászat, gyűjtögetés – eszközeit, valamint a háztartás tárgyait, a szőtteseket, cserépedényeket. Az emeleti részen a gyermekélet, a viselet, a bútorok, a vallási élet tárgycsoportjaival, illetve a pásztorművészet és az I. világháború emléktárgyaival találkozik a látogató.

GYŰJTEMÉNYI ADATOK

Jósa András Múzeum

(Ratkó Lujza)

A néprajzi gyűjtemény fentebb már említett megosztása sajátos helyzetet hozott létre: a Jósa András Múzeumhoz tartozó gyűjtemény megfelelő raktárak híján a Sóstói Múzeumfaluba került, ahol a két gyűjtemény tárgyai tematikus rendben, de szétválasztás nélkül kaptak helyet. A kettéosztás után bekerült tárgyak esetében a leltári számok elé írt „J” és „S” jelzi, hogy melyik tárgy melyik múzeumhoz tartozik. A néprajzi gyűjtemény megosztása tehát sokkal inkább tekinthető egy jogi aktusnak, mint tényleges szétválasztásnak.

Ugyancsak ennek az adminisztratív jellegű döntésnek a következménye az is, hogy a múzeum néprajzi leltárkönyveiben nincs folytonosság: az 1955–1979 közé eső korai időszak után a következő leltározás 2007-ben (még a megosztás előtt) történt, utána újból egy hároméves hiátus következett, majd 2010-től indult meg a rendszeres, folyamatos leltározás. A gyűjtemény kettéválasztásával összefüggésben személyi változás is történt, amennyiben a Sóstói Múzeumfaluban dolgozó néprajzos muzeológusok közül Ratkó Lujzát áthelyezték a Jósa András Múzeumba, hogy a néprajzi gyűjtemény és a néprajzi adattár kezelője legyen. A fentiekből következően a tárgyalt időszak vonatkozásában mindössze a 2007-es évet és a 2010–2020 közé eső periódust lehet figyelembe venni.

Ez alatt az évtized alatt a gyűjtemény összes gyarapodása 1477 tárgy volt; túlnyomó többségük adományozás révén, rendszerint idős emberek halála kapcsán, az örökösöktől került a múzeumba. Ebből következően a kapott tárgyak zöme háztartásban használt eszköz, ruhanemű és textília, ritkábban a paraszti gazdálkodás relikviái. Mivel az utóbbi évtizedekben a paraszti kultúrát reprezentáló tárgyak csaknem teljesen kikoptak a használatból, egyre inkább eltűntek a falvakból, ezért a bekerülő hagyatékokban egyre kevesebb a néprajzi és mind nagyobb a gyári készítésű, boltban vásárolt, gyakran már „retrónak” nevezhető tárgyak aránya.

Műtárgyat vásárolni – erre fordítható külön pénzkeret híján – legfeljebb alkalmanként, egy-egy vételre felajánlott tárgy esetében volt lehetőség, mindössze pár 10.000 forint erejéig. Így sikerült megvenni a múzeumnak pl. egy díszített, hordozható cimbalmot vagy egy feliratos, díszített és datált (1927) szaru sótartót. Nagyobb tárgyegyüttesek megvétele kizárólag pályázati forrásból valósulhatott meg. A tárgyalt időszakban három ízben történt nagyobb összegű, 300–500.000 forint értékű vásárlás, mindhárom NKA-pályázat segítségével. 2007-ben Barabásról tudtunk ilyen módon egy beregi szőtteseket, hímzett textíliákat tartalmazó, 249 darabos magángyűjteményt megvásárolni. 2014-ben egy 50 tárgyból álló, paraszti és polgári darabokat egyaránt tartalmazó kisvárdai textil- és viselethagyatékkal bővítettük a gyűjteményt, 2016-ban pedig egy rakamazi gyűjtőtől vásároltunk meg egy 67 darabos, főként háztartási tárgyakból és gazdasági eszközökből álló válogatást.

Szisztematikus hiánypótló tárgygyűjtésekre ugyan szükség lenne, de a fent vázolt körülmények miatt erre reális esélyünk nincsen, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a muzeológusnak – számtalan más irányú elfoglaltsága mellett – mennyi idejébe, energiájába kerülne és milyen széles kapcsolati hálóra lenne szüksége a keresett tárgyak felkutatásához. Ilyen körülmények között a gyűjtemény bővítése nem szakmai szempontok szerint történik, hanem nagymértékben ki van szolgáltatva az adományozásnak; másként megfogalmazva teljesen véletlenszerű és esetleges, hogy hány darab és milyen tárgy kerül be a múzeumba.

Az utóbbi évtizedekben tapasztalhattuk meg, hogy a közelmúltból származó, nem néprajzi tárgyak gyűjtésének kényszerű gyakorlata elméleti megalapozást kap a néprajztudományban és muzeológiában lezajló paradigmaváltás révén, amely a nyugati mintára mindinkább előtérbe kerülő jelenkutatás jegyében – a szükségből erényt kovácsolva – kívánatosnak tartja ezeknek a tárgyaknak a gyűjtését, archiválását és kiállításokon való bemutatását. Ez a szándék talán érthető, de joggal vetődik fel a kérdés, hogy vajon nem volna-e fontosabb a múzeumokban felhalmozott, a modern tárgyakkal szemben valódi értéket képviselő paraszti tárgyi anyag tudományos feldolgozása! Érdemes-e a néprajztudománynak és a múzeum klasszikus intézményének az élményközpontú szolgáltató múzeum divatos elvét követve feladni hivatását kérészéletű attrakciók kedvéért, amelyeknek semmiféle szakmai-tudományos hozadéka, mélyebb tanulsága nincs? Úgy véljük, a néprajzi gyűjtemények egyre értéktelenebb tárgyakkal való gyarapítása helyett a paraszti kultúra már összegyűjtött tárgyi anyagának mélységi feldolgozása, értékelő és értelmező elemzése teljesítheti be diszciplínánk eredeti hivatását, teremthet meg a tárgyleírások és -rendszerezések több évtizedes alapvetése után egy átfogó szintézist.

Sóstói Múzeumfalu

(Rózsáné Bóna Bernadett)

A Jósa András Múzeum és a Sóstói Múzeumfalu jelenleg is folyamatosan bővülő néprajzi gyűjteménye összességében mintegy 31.000 leltározott tárgyat számlál. Ebből 1988-ig közel 14.000, 1989-től napjainkig pedig cca. 17.000 műtárgyat leltároztak be az intézmény muzeológusai.

A műtárgyállományban 12 nagyobb tematikus gyűjteményi egységet különíthetünk el, amelyek a raktározás során fizikálisan is külön tárgycsoportokat alkotnak. A gyűjtemény egészét tekintve (1955–2020) a legtöbb tárgyat számláló 5 nagy témakör legkiemelkedőbb csoportja a háztartási tárgyaké (22%), ezt követi a textilgyűjtemény (15%), a mesterségek tárgykészlete (13%), továbbá hasonló méretekkel rendelkezik a kerámia- és üveggyűjtemény (12%), illetve a gazdálkodás eszközeinek gyűjteménye (12%). A kevesebb tárgyat tartalmazó további 7 tárgyegyüttes mindegyike olyan tárgyakból áll, amelyek a mindennapi paraszti életben is kisebb számban voltak jelen. Ezek közül az építkezés (2%) és a bútorgyűjtemény (6%) műtárgyai alapvetően nagyméretűek, ezért darabszámuk a raktárak méretei és az állandó kiállítások meghatározottsága miatt nem bővíthető könnyen. A további kisebb csoportok pedig különlegességük, egyediségük miatt tartalmaznak kevesebb műtárgyat: viselet (6%), szövés-fonás (4%), gyermekjáték (3%), iskolatörténet (3%), szokás-ünnep-vallás (2%).

Az 1988-ig gyűjtött 14.000 tárgynál – amelyeket mind a Jósa András Múzeum, mind a Sóstói Múzeumfalu munkatársai leltároztak – megfigyelhetjük, hogy a legtöbb tárgyat a gazdálkodás tárgycsoportjában (22%) gyűjtötték, ezt követte a háztartási eszközök (17%) és a mesterségek csoportja (15%). A többi kilenc tárgyegyüttes kisebb százalékban volt jelen: kerámia, üveg (9%), bútor (7%), textil (7%), viselet (6%), szövés-fonás (6%), építkezés (4%), gyermekjáték (4%), iskolatörténet (2%), szokás-ünnep-vallás (1%). Következésképpen a legnagyobb eltérés, hogy a kerámia, üveg és a textil tárgycsoport darabszámát tekintve nem volt olyan kiemelkedő, mint jelenleg.

Az 1989 után – szintén a Jósa András Múzeum és a Sóstói Múzeumfalu munkatársai által – gyűjtött 17.000 tárgy esetében változtak az arányok. Még mindig nagyon fontos szerepet töltött be a háztartási eszközök gyűjtése (26%), de felsorakozott mellé a textilgyűjtemény (22%), továbbá a nagy tárgycsoportok között maradt a kerámia, üveg (13%) és a mesterségek gyűjteménye (12%) is. Jelentősen hátrébb került a gazdálkodás tárgycsoportja (5%), amit még a viselet (6%) is megelőzött. A kisebb tárgycsoportok arányszámai hasonlóak az 1988 előttiekéhez: bútor (5%), szokás-ünnep-vallás (3%), iskolatörténet (3%), gyermekjáték (3%), szövés-fonás (2%). A százalékos adatokból jól látható, hogy míg a bútorokat nagyjából ugyanolyan arányban gyűjtötték, mint az előző évtizedekben, addig a szokás-ünnep-vallás és az iskolatörténet felértékelődött. A gyermekjáték ugyanolyan arányban maradt, de a szövés-fonás eszközei és az építkezés tárgykörében már alig vagy egyáltalán nem gyűjtöttek.

A gyűjtemény gyarapodását tekintve az elmúlt 30 évben tapasztalható kiemelkedő szerzeményezés részben annak a természetes folyamatnak volt köszönhető, hogy az idősebb – még ezeket a tárgyakat őrző – személyek vagy önmaguk, vagy haláluk után gyermekeik a múzeumnak adományozták hagyatékuk néprajzi részét. Ennek következtében a gyűjteményben nagy számban jelentek meg vegyes tárgyegyüttesekből álló hagyatékok, amelyek jól reprezentálják eredeti hagyományos környezetüket. Ezek a gyűjtések ma már klasszikusnak nevezhetők, tehát nem magángyűjtőktől vagy régiségpiacokról kerültek a gyűjteménybe, így a tárgyakról is több adatot ismerünk. Természetesen ezek a műtárgyak a raktározás során, a múzeumi feldolgozást követően a funkció és anyag szerinti rendszerezés miatt külön kerülnek egymástól. A kornak megfelelően a gyűjtési technikák változásával a Jósa András Múzeum és a Sóstói Múzeumfalu közös néprajzi gyűjteményében a hagyatékok mellett gyűjtőktől származó tárgycsoportok is előfordulnak, s ezekben az esetekben már kevesebb a tárgyakról ismert közvetlen információ.

A tárgyegyüttesek vizsgálata során 1989-től napjainkig megfigyelhető az a tendencia, hogy évente a több kisebb csoport mellett néhány nagyobb tárgyegyüttes is bekerült a gyűjteménybe. Alapvető jellegzetessége a műtárgyállománynak, hogy míg a Sóstói Múzeumfalu állandó kiállításait rendezték a muzeológusok, addig a gyűjtések céltudatosan szerveződtek, míg azt követően vegyes házberendezési, használati tárgycsoportok kerültek be nagyobb számban. Így például 1989–1992 között a múzeumfalu műhelysorának berendezése során több mesterség csaknem teljes eszközanyagával bővült a gyűjtemény. 1991-ben az addig nagy hiányosságokat mutató vallási tárgyak csoportját célirányos gyűjtéssel gazdagították (67 db). Említést érdemel a megye különböző településeiről származó, pályázatra beküldött hímes tojások kollekciója, valamint egy nyíregyházi görögkatolikus pap hagyatékának 105 darabból álló néprajzi tárgyegyüttese. Kiemelkedő gyűjtés volt még a fentebb már említett tiszadobi, illetve barabási gyűjtőtől vásárolt néprajzi tárgykollekció (2001, 2007). 2019-ben egy csengőöntő műhely teljes tárgyi anyagával gazdagodott a múzeum.

A folyamatosan bővülő, azonban tudományosan csak kis százalékban feldolgozott gyűjtemény valós hiányosságainak listája még nem teljes. Az egyes tematikus időszaki kiállítások rendezése során általában megmutatkoznak a hiányosságok, legyenek azok tipikusak vagy éppen egyediek. A teljességet – ami utópisztikus törekvés – talán úgy lehetne megközelíteni, hogy a megjelent tanulmányok alapján a megye néprajzi jellegzetességeinek teljes lajstromát össze kellene vetni a gyűjtemény darabjaival; így megállapítható lenne a megye néprajzi jellegzetességeinek tárgyi lefedettsége – ez azonban még várat magára.

NYILVÁNTARTÁS, DIGITALIZÁLÁS

(Rózsáné Bóna Bernadett)

Az elmúlt évtizedek alatt és jelenleg is az előírásoknak megfelelően a gyarapodási naplóban és a leltárkönyvben történik a műtárgynyilvántartás. A Jósa András Múzeumban 1955-ben megkezdett leltározás során napjainkra már közel 12.000 műtárgyat dokumentáltak, míg a Sóstói Múzeumfalu leltárkönyvébe 1980 óta közel 19.000 darab került rögzítésre. A leltárkönyv adatai alapján több mint 14.000 tárgyleíró karton készült 1955 és 2007 között. A kartonokra kerülő tárgyfotók csak részben vannak meg, azonban a meglévő kartonok mindegyikét fotóként szkennelve, digitálisan is tárolja az intézmény.

A néprajzi gyűjtemény számítógépes nyilvántartása a jelenlegi program előtt két adatrögzítő rendszert jelentett. A kezdetek 1994-re tehetők, amikor a TEXTAR-program használata megkezdődött. 1997-ben OTKA-támogatásból az erre a célra használt számítógépet „felújíttatták” és beszereztek egy fotó- és diaszkennert. 2003-tól az Ariadne adatkezelő programra tért át az intézmény. A programcserék során kialakult tapasztalatok miatt és a gyorsabb kezelés reményében az adatok Excel-táblázatokba is bekerültek: a Jósa András Múzeum 12.000 néprajzi tárgya közül több, mint 11.000, a Sóstói Múzeumfalu 20.000 tárgya közül több, mint 18.000.

2018-ban a Sóstói Múzeumfalu műtárgygyűjteményének az Excel-táblázatban már rögzített adatai – pályázati forrás segítségével – az EMIR-programban kaptak helyet, miután a program néprajzi jellegű „testreszabása”, fejlesztése megtörtént. A program adatokkal történő feltöltése már majdnem naprakész, mivel a leltározott tárgyak írott adatainak 90%-a rögzítésre került, és a tárgyak fotózása, feltöltése is megkezdődött. A látogatók, érdeklődők előtt egyelőre a program még nem nyilvános, de az online hozzáférés biztosítása a megfelelő feltételek kialakításával a közeljövő céljai között szerepel.

A Jósa András Múzeum Néprajzi Adattárának leltárkönyvét a megőrzés, megóvás céljából oldalanként lefotózták, adatait pedig Excel-táblázatban rögzítették. Az adattári szövegek digitalizálása megkezdődött, de állandó adattáros hiányában nincs biztosítva az ehhez szükséges munkaerő.

A fotóleltárkönyvben található több, mint 13.000 fotót 1970 és 2005 között leltározták. A fotókról összesen 4500 fotókarton készült el, amelyeket szkenneltek, továbbá a fotónegatívok közül közel 8000-t digitalizáltak. A dialeltárkönyvbe több, mint 600 diát leltároztak be 1997–2005 között, amelyek közül közel 300 darabot be is szkenneltek. Az épületdokumentációs gyűjtemény kialakítása, digitalizálása megkezdődött, jelenleg is folyamatban van.

A digitalizálás „menetrendje” egy-egy területen kidolgozott, így azoknál csak az állandó munkát kellene biztosítani, ami megfelelő munkaerő hiányában nem könnyű. Ugyanakkor egyes részek digitalizálásához újabb stratégiai terveket kell kidolgozni. A cél a néprajzi gyűjtemény és a hozzá kötődő adattári anyagok digitalizálásának felzárkóztatása, hogy a néprajzi forrásanyagok – mind belső használatra, mind nyilvánosan – kutathatóvá váljanak.

KÖNYVTÁR ÉS ADATTÁR

A Jósa András Múzeum könyvtára

(L. Szőlősi Katalin)

A Jósa András Múzeum könyvtára korlátozottan nyilvános intézményi szakkönyvtár. Elsődleges feladata az intézményben folyó kutatói, múzeumpedagógiai és közművelődési munka, illetve egyéb szaktevékenységek elősegítése, s mint ilyen, segédgyűjteményként funkcionál. Különálló szakterületi részlegekkel, így néprajzi gyűjteménnyel sem rendelkezik; gyűjtőköre az intézmény mindenkori szükségleteihez igazodva formálódott. Alapvetően a múzeum tudományos profiljába illeszkedő tudományterületek, kiemelten a régészet és történelem, illetve a néprajz, művészet és irodalom, valamint ezek segéd- és határtudományainak ismereteit reprezentálja. Állományunkban megtalálható a múzeumi munka elméletére és gyakorlatára vonatkozó szakirodalom is. Megyei hatókörű múzeumként nemcsak a mai Szabolcs-Szatmár-Bereg, hanem a történeti Szatmár, Bereg, Ung és Ugocsa megye jelenti a gyűjtéseink térbeli határát.

A kiadványok beszerzését leginkább a tudományos munkához, a műtárgyak feldolgozásához, bemutatásához szükséges szakirodalmi igény alakítja mind a mai napig. A teljességre törekvést – akár csak a hazai könyvpiac tekintetében – sajnos az utóbbi években egyre csökkenő költségvetési keret lehetetlenné teszi, mégis legalább a meghatározó tudományos műhelyek és kiadók (MTA, egyetemek, múzeumok) frissen megjelent publikációit igyekszünk minden évben beszerezni. A többnyire évente megjelenő évkönyvünknek és kiterjedt cserekapcsolati hálózatunknak köszönhetően, a szűkös anyagi források ellenére is hozzá tudunk jutni ezekhez az alapvető kiadványokhoz.

A közel 41.000 kötetet számláló könyvtárnak kb. 8%-a néprajzi irodalom. A néprajztudomány szinte valamennyi területe képviselve van, így a népi építészet, kismesterségek, népi ételek, szokások, néptánc, népzene, népviselet, népművészet. Könyvtárunk gazdag folklórirodalommal is rendelkezik. A legfontosabb hazai folyóiratok és évkönyvek (Ethnographia, Acta Ethnographica Hungarica, Néprajzi Értesítő, Néprajzi Hírek, Ház és Ember, Ethno-Lore, Népi kultúra – népi társadalom) ugyancsak megtalálhatók az állományunkban. Az Arcanum Digitális Tudománytár adatbázisa révén számos folyóirat, évkönyv és néprajzi irodalom online kereshető formában is elérhető kutatóink számára. A könyvtár ugyan nem nyilvános, de kutatási célokra bárki igénybe veheti.

A Sóstói Múzeumfalu könyvtára

(Ratkó Lujza)

A Sóstói Múzeumfalu cca. 4000 kötetet számláló tematikus szakkönyvtára elsősorban az intézmény néprajzos muzeológusainak munkáját segíti. Emellett a külső érdeklődők előtt is nyitva áll, ugyanis kutatási engedéllyel bárki számára látogatható és ingyenesen használható. A kutatókat online katalógus és raktárjelzetszám segíti a tájékozódásban (a Jósa András Múzeum és a Kállay Gyűjtemény könyvtári katalógusai szintén hozzáférhetők). A könyvek nem kölcsönözhetők, csak helyben olvashatók.

A könyvtárban található kiadványok fő témakörei: a néprajz és társtudományai, tárgyi néprajz, népi építészet, településföldrajz, társadalomnéprajz, történelmi művek, népművészet és folklór. A könyvtár szerves részét képezik természetesen a múzeumfalu saját kiadványai mellett a Jósa András Múzeum évkönyvei és egyéb publikációi, valamint az egykori megyei múzeumi szervezethez tartozó múzeumok néprajzi, régészeti, történeti tematikájú kiadványai. Szép számban találhatók múzeumi évkönyvek és egyéb kiadványok az ország minden tájáról, de a Debreceni Egyetem néprajzi sorozataiból is jó néhány kötet része a könyvgyűjteménynek. Ezeken túl megyei és országos folyóiratok, egyéb periodikák szintén elérhetők a könyvtárban.

A könyvtár leltárkönyve 1992-ből datálódik. A leltárkönyv adatai szerint a könyvállomány évi gyarapodása átlagosan 10 és 100 darab között mozog. A kötetek főképpen vásárlás útján kerültek a könyvtárba, de jelentős az ajándékozás (hagyaték), illetve az intézmények közötti csere révén bekerült kiadványok száma is.

A Jósa András Múzeum Néprajzi Adattára

(Ratkó Lujza)

A Jósa András Múzeum Néprajzi Adattárát nem érintette a néprajzi gyűjtemény 2009-ben történt kettéosztása; 1967-es megalakulása óta folyamatosan a megyei múzeum égisze alatt működik. Az archívum jellegénél fogva a paraszti kultúrával kapcsolatos, néprajzi témájú írott, kisebb részben hangzó anyagokat foglal magában, s ilyen módon szerves részét képezi a népi kultúra tárgyi relikviáit összegyűjtő néprajzi gyűjteménynek, amennyiben a paraszti tudás szóban átadható, a személyes és kollektív emlékezet által megőrzött és gyűjtők által lejegyzett – gyakran fel is dolgozott – emlékanyagát őrzi. Az adattár a néprajzi gyűjteményhez hasonlóan megyei gyűjtőkörű, s ennek megfelelően túlnyomórészt Szabolcs-Szatmár-Bereg megyére vonatkozó adatokat, gyűjtéseket tartalmaz. A beleltározott tételek a megye csaknem mindegyik települését lefedik. Magyarország más területeiről, illetve a határokon túlról származó anyag csak elenyésző számban fordul elő. A gyűjtemény jelenleg 1409 beleltározott tételt és cca. 60.000 oldalt tartalmaz, amelyek mind témájukat, mind műfajukat és terjedelmüket illetően igen változatosak. A témakörök gyakorlatilag a paraszti kultúra minden területét felölelik a gazdálkodás ismeretanyagától kezdve a népszokásokon át a népköltészeti szövegekig. A műfaji sokrétűséget jelzi, hogy forrásközlemények éppúgy találhatók benne, mint gyűjtéslejegyzések, tanulmányok, pályázati munkák vagy például kiállítási forgatókönyvek. Ami a terjedelmi arányokat illeti, az egyoldalas, egy-két információt tartalmazó minimális adatközléstől kezdve a több száz oldalas, szisztematikusan kicédulázott néprajzi anyagon keresztül az ezer oldalakat elérő népmesegyűjtésig igen széles a skála. A tételek időbeli megoszlását tekintve az adattár anyaga több mint 260 évet ível át.

Ha a rendszerváltás óta eltelt három évtized gyarapodási számain végigtekintünk, akkor csökkenő tendenciát észlelhetünk, különösen a korábbi időszakok számaival összevetésben: míg az első három évben az ötvenes-hatvanas évek gyűjtéseinek, honismereti-néprajzi pályázatainak beleltározása révén nagyszámú dokumentumanyag került az adattárba (cca. 500 tétel), addig a későbbi időszakokban ez a szám kevesebb, mint felére esett vissza. Ez azt jelenti, hogy az 1970-es, 1980-as és a 2000-es évtizedben kb. 200 körül mozgott a beleltározott tételek száma. Az 1990-es évek kivételt képeznek, ugyanis ekkor közel 300-ra emelkedett a gyarapodás, viszont a 2010-es évtized mindössze 48 új tétele zuhanásszerű csökkenést mutat, s ez a tendencia azóta is jellemző.

A tárgyalt időszakban két nagy volumenű kutatás zajlott, amely az adattári állományt jelentősen bővítette. Az egyik Ratkó Lujza nevéhez fűződik, akinek 1988–1992 közé eső, mélyfúrásszerű nyírségi, kisebb részben szatmári tánckutatásai cca. 3000 néprajzi cédulát eredményeztek. A másik, 2002–2012 között zajló, a megye minden településére kiterjedő kutatás a megyei népművészeti monográfia[13] munkálataihoz kapcsolódott. Ennek legnagyobb eredménye több tízezer népművészeti tárgyfotó volt, amelyek a Sóstói Múzeumfalu fotótárában kaptak helyet Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Népművészeti Archívum néven. Ugyancsak ennek az archívumnak a részeként és a kutatás segédanyagaként került fénymásolatban a Néprajzi Adattárba mintegy 1700 oldalnyi, a megye népművészetével kapcsolatos összegyűjtött tanulmány, publikáció, amelyeket a monográfia szerzői felhasználtak tanulmányaik megírásához. A harmadik nagyobb mennyiségű gyarapodás ebből az időszakból Viga Gyula (Herman Ottó Múzeum) nevéhez kötődik, aki megyei vonatkozású, főként az 1970-es évekből származó, elsősorban az anyagi kultúra és a gazdálkodás témakörébe tartozó gyűjtéseivel bővítette adattárunkat (kb. 2000 cédula).

A leltárkönyv gyarapodási számaiból, illetve a dokumentumok származási körülményeiből jól lehet következtetni a néprajz iránti érdeklődés alakulására. Példának okáért egy adott korszaknak a paraszti kultúrához való aktuális társadalmi-kultúrpolitikai hozzáállása lemérhető a kiírt helytörténeti, néprajzi, nyelvjárási pályázatok számán, illetve ugyanígy, a beérkezett pályamunkák mennyisége jól jelzi az iskolásoktól a nyugdíjasokig terjedő széles rétegek érdeklődését a néprajz iránt. A kirajzolódó tendenciákból jól látható, hogy az ötvenes évektől egészen a nyolcvanas évekig gyakorlatilag töretlen a pályázási kedv, ezen belül is a legtöbb pályamunka a nyolcvanas években került az adattárba. Szembetűnő viszont, hogy a kilencvenes években mindössze 4 pályamunka született. Az 1990-es évtized azonban nemcsak az amatőr, hanem a hivatásos gyűjtők részéről is fordulópontot jelentett: az utolsó nagy mennyiségű, muzeológus által terepen gyűjtött folklóranyag céduláival a kilencvenes évek végén találkozunk a leltárkönyvben. A 21. század fordulójától még inkább észrevehető a beleltározott tételek előbb fokozatos, majd hirtelen csökkenése. A változás a bekerülő anyagok műfajának megváltozásán is tetten érhető: a néprajzi gyűjtéseket ugyanis mindinkább kész cikkek, írások, illetve fénymásolt tanulmányok váltották fel. E tendencia végső lecsengését jelzi, hogy 2007 és 2013 közötti öt évben egyáltalán nem történt leltározás, és utána is csupán minimális mértékben gyarapodott a gyűjtemény.

E jelenség egy olyan folyamatnak volt a következménye, amely különösen a rendszerváltás utáni évtizedekben egyre gyorsuló mértékben volt tapasztalható: ez pedig nem más, mint a népi kultúra megítélésének és ezzel párhuzamosan a néprajztudomány társadalmi presztízsének fokozatos romlása, amely természetesen maga után vonta mind a kiírt, mind a beadott pályázatok számának csökkenését is. E folyamat hátterében szélesebb társadalmi-kulturális összefüggések keresendők, mindenekelőtt pedig az a szemléletváltás, amelyet elsősorban a nyugati kultúra és értékrend rendszerváltás utáni akadálytalan beáramlása idézett elő a közgondolkodásban. A – Theodor W. Adorno kifejezésével élve – „kultúriparnak” ez a gyökeres átalakulása természetesen nem hagyta érintetlenül a közgyűjteményi szférát sem; a lezajlott paradigmaváltás az élmény- és látogatóközpontú, szolgáltató múzeum megvalósítását célozza meg, amelyben már egyre kisebb szerepet kap a klasszikus értelemben vett tudományos-szakmai munka, s amely a néprajzi gyűjtés háttérbe szorulását és a muzeológusok más irányú, gyakran nem szakmai elfoglaltságát eredményezte. A néprajztudományt különösen érinti ez az új szakmai irányvonal, hiszen a paraszti kultúra megszűnésére hivatkozva gyakran már a létjogosultságát is kétségbe vonják, és azzal az úgyszintén nyugatról importált kultúrantropológiával kívánják helyettesíteni, amely hagyományos paraszti kultúra híján a jelenkori kultúra kutatására szakosodott. E sokrétű, összetett folyamat következményeként az utóbbi évtizedek országos vagy megyei szinten kiírt pályázataiban a honismereti, helytörténeti-történeti és jelenkori témák mellett csak marginálisan jelenik meg néprajz, noha a mai legidősebb, paraszti származású generációktól még – napjainkban talán már utolsó lehetőségként – felgyűjthetők lennének azok a témák, amelyek fehér foltként tűnnek fel a néprajztudomány és ezzel párhuzamosan nemzeti kultúránk térképén.

Adattárunk történetén, alakulásán végigtekintve felsejlik a jövője is: nagy valószínűséggel további lényeges gyarapodásra már nem számíthatunk, s a forrásértékű gyűjtések helyett is inkább csak egy-egy szakdolgozat, rövidebb-hosszabb írások, levéltári másolatok bekerülése várható. Ilyen körülmények között az elkövetkezőkben tehát a gyűjtemény bővítéséről inkább a feldolgozás különböző módjaira helyeződik át a hangsúly. Az egyik fontos feladat az adattári leltárkönyv kereshető formában való közzététele a múzeum honlapján, hogy széles körben kutathatóvá válhasson a gyűjtemény mind a szakmai, mind pedig a laikus érdeklődők számára. Ezzel összefüggésben másik lényeges feladat a gyakran nagyon vázlatos adattári bejegyzések pontosítása, az egyes tételek teljes tartalmi feltárása. E munka eredményeként, a tételekhez megadott tematikus címszavak révén válhat csak világossá, hogy pontosan mit is tartalmaz az adott leltári tétel. Végezetül távlati cél az adattár anyagának teljes digitalizálása, amely évek óta zajlik hosszabb-rövidebb kihagyásokkal, de mivel adattáros híján a gyűjtések gépelése csak időszakosan – közfoglalkoztatottakkal, nyári diákmunkásokkal – történik, ezért a gyűjtemény teljes anyagához képest egyelőre elenyésző a digitalizált szövegek aránya.

E feladatok elvégzésétől függetlenül az adattár kutatási célokra jelenleg is bárki számára igénybe vehető; a témakörök, földrajzi- vagy személynevek (gyűjtők) szerinti kereséshez már most is rendelkezésre áll a leltárkönyv digitalizált formája. Gyűjteményünk elsősorban azoknak szolgálhat segítségül, akik Szabolcs-Szatmár-Bereg megye néprajza iránt érdeklődnek, de bátran kijelenthetjük, hogy archívumunk olyan kincseket rejt, amelyek tudományos értéke felbecsülhetetlen, s így jóval szélesebb érdeklődésre is számot tarthatnak.

KIADVÁNYOK

(Kosztyu Brigitta)

Jósa András Múzeum

A megye néprajzkutatói rendszeresen publikálnak a Jósa András Múzeum évkönyvében (A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve). Ha áttekintjük az évfolyamokat, akkor 3–4 tanulmánnyal találkozunk kötetenként, melyek kutatási területeikhez kapcsolódnak: népi építészet, lakáskultúra, népművészet, jeles napokkal és temetkezéssel kapcsolatos szokások, kézművesipar-történet, táncfolklorisztika stb. Az évfolyamok közül a néprajzi témájú tanulmányok számával kitűnik az 1989-ben megjelent kötet, amelyet a szerkesztők teljes egészében a Sóstói Múzeumfalut alapító neves folklorista, az akkor 60 éves Erdész Sándor köszöntésének szenteltek.[14]

Az évkönyvhöz hasonlóan viszonylagos rendszerességgel jelennek meg a Jósa András Múzeum Kiadványai című sorozat kötetei.[15] Ezek között tizenkét, néprajzi témaköröket is érintő munka látott napvilágot a vizsgált időszakban. A tartalomjegyzékeket olvasva megállapíthatjuk, hogy egyszerzős monográfiák és többszerzős, különböző témákat feldolgozó tanulmánykötetek éppúgy megtalálhatók közöttük, mint forrásközlések. Utóbbiak közül említésre méltó a tiszalöki Görbedi István meserepertoárját bemutató gyűjtemény, mely Makra Sándor gyűjtésében és bevezető tanulmányával jelent meg 1991-ben.[16] A sorozatban publikálta doktori dolgozatát Szabó Sarolta is, aki a történelmi Szabolcs megye céhes életének levéltári kutatásokra alapozott összefoglalását készítette el.[17] A Jósa András Múzeum Kiadványai keretében önálló tematikus sorozatként születtek meg a Nyíregyházi szlovák („tirpák”) nyelvjárási és néprajzi emlékek kötetei, melyek közül a két utolsó (IV–V.) a tárgyalt időszakban látott napvilágot.[18] Az V. tanulmánykötet része az a bibliográfia, amely a tirpák etnikai csoportról 1896-tól megjelent munkákat összegzi.

Egy évtizedes előkészítő munka után, 2014-ben jelent meg a Jósa András Múzeum kiadásában, az Európa Kiadó Népművészeti örökségünk című sorozatához kapcsolódva a Szabolcs-Szatmár-Bereg megye népművészete című nagymonográfia, amely tizenkét néprajzkutató együttműködésének köszönhetően a teljesség igényével, informatív, olvasmányos stílusban mutatja be a paraszti kultúra lokális történetét, illetve változásait.[19] A kutatást vezette és a kötetet szerkesztette Ratkó Lujza.

Sóstói Múzeumfalu

A Jósa András Múzeum tagintézményeként működő Sóstói Múzeumfalu is rendelkezik önálló kiadványsorozatokkal. Ezek közül kettő a kiállítások bemutatását tűzte ki célul (Sóstói Múzeumfalu állandó kiállításainak vezetői és a Sóstói Múzeumfalu időszaki kiállításainak vezetői[20]). Az 1991-től megjelenő vezetők szerkesztését Páll István végezte. 2001-ig az állandó kiállításokról hat vezető jelent meg, amelyek közül egy több kiadást is megélt kötet átfogóan ismerteti a múzeumfalu látnivalóit.[21] A többi vezető egy-egy népi építészeti emlék vagy épületegyüttes részletesebb bemutatására törekszik. Az időszaki kiállításokhoz készült, átlag tíz és húsz oldal közötti, leporellószerű vezetők kiadása 2011-ig folyamatos volt, ezt követően megszűnt.

1994-ben indult útjára A Sóstói Múzeumfalu Kiskönyvtára sorozat, melynek szerkesztője, Páll István az alábbiakkal indokolta az új kezdeményezést: „Sorozatunk nem csupán a múzeum munkatársainak tanulmányait, a múzeumi tudományos kutatómunka eredményeit kívánja megjelentetni, hanem olyan, ma már igazi könyvritkaságnak számító köteteket is újra közre szeretne adni, amelyek annak idején kis példányszámban jelentek meg, de tudományos értékük miatt még ma is haszonnal forgathatók.”[22] Így jelent meg elsőként a Sóstói Múzeumfalu központjában álló tivadari harangtorony rekonstrukciójához alapvető adatokkal szolgáló, Domanovszky György tollából származó Magyarország egyházi faépítészete. Bereg megye című kötet hasonmás kiadása[23], melyet nyolc további kiadvány követett 2009-ig. Ez utóbbiak között elsősorban népi építészettel, népi műemlékekkel kapcsolatos kutatási eredményeket olvashatunk, de ebben a sorozatban jelent meg a Sóstói Múzeumfalu 30 éves fennállása alkalmából született kötet is.[24]

A szabadtéri néprajzi múzeum negyedik kiadványsorozata (Múzeumok, kiállítóhelyek Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében) 1996-ban indult el, és a megjelent hat füzet két város múzeumát, illetve három kisebb település kiállítóhelyeit mutatja be az érdeklődőknek.[25]

A Sóstói Múzeumfalunak sorozaton kívüli kiadványai is vannak. Ezek közül ki kell emelnünk Ratkó Lujza monográfiáját, amely a neves tánckutató doktori értekezésének könyvvé szerkesztett változata „Nem úgy van most, mint vót régen…” A tánc mint tradíció a nyírségi paraszti kultúrában címmel.[26]

KIÁLLÍTÁSOK

(Szabó Sarolta)

Jósa András Múzeum

Állandó kiállítások

A Sóstói Múzeumfalu a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Múzeumok Igazgatósága Néprajzi Osztályaként látta el a néprajzi feladatokat, így a Jósa András Múzeumban a tárgyalt időszakban csak kisszámú néprajzi jellegű kiállítás valósult meg. Hosszú évek kihagyása után 2008 májusában nyílt meg az új néprajzi állandó kiállítás a Jósa András Múzeumban. A múzeum épületének az akkori kulturális tárca Alfa-pályázatából finanszírozott teljes belső felújításával párhuzamosan öt új állandó kiállítás épült meg, köztük az „Én elmentem a vásárba…” című néprajzi kiállítás Ratkó Lujza rendezésében. A tárlat egy 1920–1930-as éveket idéző őszi mezővárosi vásárt jelenít meg. A fazekas, a gyékényes, a kolompkészítő, a vászonárus, a mézeskalácsos és a kalaposmester árui a néprajzi gyűjtemény legszebb darabjait mutatják be. A vásári utca élethű enteriőrjét vásári zajok, kikiáltók, lacikonyhai táncjelenet hangjai és látványa teszik teljessé. A kiállítás eredeti és rekonstruált ruhadarabok felvonultatásával képet ad a megye néprajzi tájainak egykori viseleteiről is.

Időszaki kiállítások

Az új állandó néprajzi kiállítást megelőző években többnyire kamarakiállítások készültek, amelyek főként a néprajzi gyűjtemény tárgyaiból készült válogatások voltak. Így került sor többek között a mosás és vasalás hagyományos eszközeinek bemutatására (1988), illetve a több alkalommal meghirdetett megyei pályázatra beküldött hímes tojások kiállítására (1994). 1989-ben a múzeum kiállítással emlékezett a 100 éve született Nyárády Mihály néprajzkutatóra. A kamarakiállítások egy része az új szerzeményeket mutatta be, többek között eszkimó viseleti darabokat és játékokat, amelyeket egy Nyíregyházáról elszármazott, Alaszkában élő 1956-os emigráns ajándékozott a múzeumnak (1991). Más múzeumok anyagából készült kiállításokat is fogadott az intézmény: 2003-ban a Néprajzi Múzeum Nyeregbe! című tárlatát, 2004-ben a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum és a váci Tragor Ignác Múzeum Bőrbe kötve című kiállítását, valamint a Hamvadó cigarettavég című kiállítást a Magyar Mezőgazdasági Múzeum szervezésében.

2005-ben a megyei múzeumigazgatók kezdeményezésére az északkelet-magyarországi régió három megyéjének összefogásával született az a népművészeti kiállítás, amelyet Nyíregyházán a Jósa András Múzeumban, Debrecenben a Déri Múzeumban és Szolnokon a Damjanich János Múzeumban mutattunk be, majd Románia öt városában (Avasújfalu, Nagybánya, Marosvásárhely, Csíkszereda, Szatmárnémeti) állítottunk ki. A Jászságtól Beregig című vándortárlat a három megye népművészeti értékeiről adott átfogó képet a látogatók számára. A kiállítást a három megye néprajzos szakemberei készítették és vándoroltatták Szabó Sarolta koordinálásával, Magyari Márta (Déri Múzeum) és Bartha Júlia (Damjanich János Múzeum) közreműködésével. A romániai kiállítások megszervezését Vofkori Mária (Rétközi Múzeum, Kisvárda) segítette nyelvtudásával, kapcsolatainak felhasználásával.

A Jósa András Múzeum 2007–2008. évi teljes belső felújítása miatt 2007-ben a Városi Galéria adott helyet a múzeum időszaki kiállításának, amely a Tanya – Utak címet viselte. A néprajzi témájú kiállítás az M3-as autópálya megyei szakaszának régészeti feltárásához kapcsolódott, melynek keretében az ásatásokkal párhuzamosan a pálya nyomvonalába eső tanyák állapotfelmérését végezték el a Jósa András Múzeum munkatársai a Debreceni Egyetem néprajzos hallgatóinak közreműködésével. A kutatás irányítója és a kiállítás kurátora Szabó Sarolta volt. A kiállítás a Néprajzi Múzeum MaDok-programjának keretében, az Oktatási és Kulturális Minisztérium anyagi támogatásával valósult meg.

2015-ben a Szabolcs-Szatmár-Bereg megye népművészete című monográfia[27] megjelenéséhez kapcsolódva időszaki kiállítás készült a kötet szerkesztője, Ratkó Lujza rendezésében A cifra pitvartól a cifraszűrig címmel. A tárlat a megye népművészeti kincseiből mutatott be válogatást, többek közt olyan érdekességeket, mint a falfestés népi változatai, a szatmári-beregi református templomok kazettás mennyezeteinek motívumai, vagy az archív fotók alapján rekonstruált nyírségi és ajaki viseletek.

Sóstói Múzeumfalu

Állandó kiállítások

A Sóstói Múzeumfalu állandó kiállításai egyrészt az áttelepített épületeket jelentik a bennük kialakított berendezésekkel, másrészt az épületek belső tereiben olyan tematikus néprajzi kiállítások létrehozását, amelyek egy-egy témát mutatnak be részletesen. A Sóstói Múzeumfalu 1970-ben történt alapításával egy időben kezdődött az első telepítési tervnek megfelelően a kiválasztott épületek felépítése.[28] Ebben a szakaszban három szatmári és két rétközi porta készült el. A második építési ütemterv 1978-ban indult a beregi porta tarpai lakóházának áttelepítésével. 1988-ig elkészült három nyírségi és egy nyíri-mezőségi épület, a tirpák porta lakóháza és a temetőcsősz házaként a szatmári kerülőház.[29] Ezután kisebb-nagyobb megtorpanásokkal következett a többi tervbe vett épület építése: 1990-ben a barabási szatócsbolt és kocsma, 1992-ben a nyíregyházi műhelysor, 1993-ban a tivadari harangláb másolata, 1994-ben pedig a pócspetri zsellérház és a cigányházak készültek el. 1996 kiemelkedő év volt, mert több épület is átadásra került, így a csarodai parókia, a nyírpilisi lakóépület, valamint a kisdobronyi templom, amely ugyancsak másolatban készült el. 1997-ben a kovácsműhely, 1998-ban a gyulaházi paplak, 1999-ben pedig egy kisebb épület, a vállaji hentesbolt áttelepítése következett. 2000-ben készült el a jármi kisnemesi ház, és ugyancsak ebben az évben adták át a szárazmalmot, amely az 1930-ban elbontott matolcsi (ma Tunyogmatolcs) malom másolata. 2001-ben került sor a tirpák porta gazdasági épületeinek átadására, 2003-ra pedig befejeződött egy jelentős beruházás, a temető betelepítése a már korábban elkészült temetői csőszház szomszédságában.

Két ütemben épült meg a kétszintes, Újlétáról áttelepített uradalmi magtár: 2009-ben adták át az első részét, amelyben helyet kapott egy múzeumpedagógiai foglalkoztató, az emeleten pedig egy konferenciaterem. (Ez a rész 2018-ban új funkciót kapott: 120 m²-en látványtár, tanulmányi raktár kialakítására került sor.) Az épület második fele egy magyar–román pályázatnak köszönhetően 2014 őszére készült el a közelében kialakított, öt házból álló régészeti faluval együtt. Az utolsó áttelepítés 2015-ben történt: egy kéthelyiséges borbélyműhely épületét hozták be Újfehértóról a Sóstói Múzeumfaluba, amelynek egyik helyiségében a borbélyműhelyt rendezték be, a másikban pedig egy századfordulós fényképész műterem kapott helyet.

Az építkezés fáradságos munkáját a Sóstói Múzeumfalu első igazgatója, Erdész Sándor kezdte, s folytatta azt 1989-es nyugdíjba vonulásáig. Utána Páll István következett, aki az igazgatói teendők ellátása mellett az áttelepítések, az épületbontások irányítója, az újjáépítések vezetője volt. Emellett több épület berendezésében is részt vett (műhelysor, parókia, nyomda), és állandó (iskolatörténeti, múzeumtörténeti) kiállításokat is készített. Az áttelepített épületek többségét 1980-tól Bodnár Zsuzsanna rendezte be, többek között a kállósemjéni, az anarcsi és a tiszadobi lakóházat, a tárgyalt időszakban pedig a szatócsboltot, a pócspetri házat, a csarodai parókiát és a műhelysor két (mézeskalácsos, kékfestő) műhelyét. Ratkó Lujza a műhelysor kialakításakor a cipészműhely kiállítását készítette el, illetve a temető terve és kialakítása is az ő nevéhez fűződik. Szabó Sarolta a műhelysoron három műhelyt (kalapos, kádár, borbély), valamint egy külön álló épületben elhelyezett kovácsműhelyt rendezett be. Közreműködött a csarodai parókia berendezésében, az első ütemben felépült lakóházak átrendezésében. Balázs Gusztáv a cigányházak kiválasztásában, áttelepítésében vett részt és a berendezésüket is ő készítette el.

Az állandó kiállítások másik formáját képviselik azok a kiállítások, amelyek a paraszti élet egy-egy szegmensét mutatják be azokban az áttelepített épületekben, amelyek eredetileg más funkciót láttak el. A két tantermes barabási iskola egyik tantermében iskolatörténeti kiállítás (1996) várja a látogatókat. Az El van boronálva című kiállításban a tarpai porta istálló-színének épületében a gazdálkodás eszközeit gyűjtötték össze a múzeum szakemberei: szekerek, szánok, ekék, vetőgépek, jármok kaptak helyet az egyik helyiségben, a másikba pedig kézi malmok, szelelő, magosztályozó gépek, rosták kerültek. Az 1998-ban készült kiállítás mára már felújításra szorul.

2007-ben változott a műhelysorban bemutatott mesterségek összetétele: az utolsó műhelyben a nyíregyházi cukrásztörténeti kiállítást egy 19–20. századfordulós fényképész műterem váltotta fel. Ekkor került a múzeumba egy korábban Tarpán működő pálinkafőzde hagyományos berendezése is. 2008-ban nyílt meg a Nyírgyulajról áttelepített szikvízüzem. 2013 és 2018 között a tiszabecsi portán állt a kenderfeldolgozás munkafolyamatát bemutató kiállítás. Az anarcsi porta istállójában világítástörténeti tárlat kapott helyet, amelyet 2017-ben újítottak fel; ekkortól a kiállítás gyertyamártó foglalkozások megtartására is alkalmassá vált. Ugyancsak 2013-ban készült a Paraszti nagymosás, vasalás című állandó kiállítás a kállósemjéni porta istállójában. A gyulaházi parókia, amely áttelepítése után időszaki kiállításoknak adott helyet, 2011-től 2018-ig Tapintható népi kultúra címmel állandó kiállítás helyszíne lett, amely a vakok és gyengénlátók számára készült, ezért a tárgyak megtapinthatóak voltak, és Braille-írás is segítette a tájékozódást. A rendezvényházként funkcionáló Pálinkaház ad helyet a 2015-ben készült pálinkatörténeti kiállításnak. A fenti kiállítások Páll István, Bodnár Zsuzsanna, Szabó Sarolta, Nagyné Bősze Katalin és Baloghné Szűcs Zsuzsanna kurátori tevékenysége eredményeként jöttek létre.

Időszaki kiállítások

Időszaki kiállítások rendezésére a Sóstói Múzeumfaluban az 1979-es megnyitástól kezdve 10 éven át nem volt lehetőség, mert a múzeum nem rendelkezett olyan méretű teremmel, amely ezt lehetővé tette volna. 1990-től az 1986-ban felépült barabási két tantermes iskola egyik osztályterme lett az időszaki kiállítások helyszíne. Nem sokáig töltötte be ezt a funkciót, mert 1996-ban állandó iskolatörténeti tárlat nyílt benne. Időszaki kiállítások rendezésére két év múlva, 1998-ban nyílt ismét lehetőség a Gyulaházáról áttelepített református paplakban. Az észak-nyírségi kisnemesi építészetet reprezentáló épület 2011-ig adott helyet az időszaki tárlatoknak. 2000-ben adták át a jármi kisnemesi házat, amely nem kapott berendezést, annak okán, hogy abban időszaki kiállításokat mutassanak be. Az épület napjainkig ezt a funkciót látja el. 2020-ra készült el a látogatófogadó épület átépítése, amelyben kialakítottak egy modern, megfelelő világítással, üvegvitrinekkel, sínrendszerrel felszerelt időszaki kiállítótermet is.

Az időszaki kiállítások témáit alapvetően a hagyományos népi kultúra és változásai, illetve más népek kultúrájának bemutatása határozták/határozzák meg. Az 1990-es évek elején a Sóstói Múzeumfaluban felépült raktárépületben helyezték el a Jósa András Múzeum néprajzi gyűjteményét is, így a két gyűjtemény már együtt biztosította a változatos témájú időszaki kiállítások megvalósítását. Tematikus válogatásban mutatták be többek közt a feliratos textileket, a vallás és népélet kapcsolatát, a lakodalom tárgyi emlékei mellett a temetéshez kapcsolódó szokásokat és tárgyakat, a téli népszokásokat, a paraszti háztartások tartósító eljárásait, a női munkák tárgyi anyagát, az egykoron híres nyírségi dohány termesztését és felhasználási módjait, a dohányzáshoz kapcsolódó eszközöket. A raktárakban őrzött tárgycsoportokra irányította a figyelmet a Rejtőzködő kincseink című kiállítássorozat is 2006-ban, amely négy tárlatot ért meg, de aztán folytatás nélkül maradt. Ezek a gyűjtemény esztétikailag értékes, új ismeretanyagot hordozó elemeit emelték ki, vagy olyan tárgyakat, tárgycsoportokat vonultattak fel, melyek még nem voltak kiállítva. Így kerültek bemutatásra sulykok és mángorlók, kerámiák, díszített vastárgyak és vadfogó csapdák.

A saját gyűjteményi anyag ismertetése mellett az időszaki kiállítások egy másik csoportja más tájak, más népcsoportok kulturális kincseibe is betekintést engedett. Ilyen volt a Kalocsa, Csorna, a Rábaköz, a Jászság, valamint a somogyi pásztorok népművészetét szemléltető kiállítás, a zengővárkonyi múzeumból válogatott hímes tojások tárlata, de ide sorolhatjuk az olyan etnológiai témájúakat is, mint az Ausztrália őslakosait bemutató kiállítás a tatai múzeum anyagából, vagy a Néprajzi Múzeum tárlata, amely az Andokban élő indiánok életmódjába engedett bepillantást. Több kiállítást szenteltünk a romániai magyar és román nemzetiségek népi kultúrájának is (pl. Memento Mori címmel református magyar fejfákat, Maszkok címmel a máramarosi múzeum maszkjait ismerhették meg a látogatók).

A tárgyalt időszakban a Sóstói Múzeumfaluban összesen 105 időszaki kiállítás valósult meg, ebből 47 saját gyűjteményi anyagot dolgozott fel. A legtöbbet Bodnár Zsuzsanna készítette: hosszú pályafutása alatt 36 nagyobb kiállítást rendezett a Sóstói Múzeumfalu gazdag néprajzi anyagára támaszkodva. A tárlatok felét önállóan, másik felét kollégáival, illetve adott esetben más múzeumok néprajzos muzeológusaival közösen valósította meg. Rajta kívül Nagyné Bősze Katalin 17, Páll István 14, Szabó Sarolta 8, Rózsáné Bóna Bernadett pedig 7 kiállítást készített, míg a többi muzeológus nevéhez 1–6 tárlat fűződik. Ezen túlmenően a múzeum munkatársai még számos kamarakiállítást is rendeztek. Más múzeumok tárlatait összesen 14 alkalommal fogadta a múzeumfalu, többek között a Néprajzi Múzeum, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum, a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, a kalocsai, a csornai, a kaposvári és a zengővárkonyi múzeum anyagát. Külföldről az észtországi Mezőgazdasági Múzeumból, a lengyelországi Rzeszówból és a romániai Máramarosszigetről érkezett kiállítás. A Sóstói Múzeumfalu szakemberei 24 alkalommal vittek külső helyszínekre saját gyűjteményükből válogatott kiállítási anyagot, nemcsak belföldre, hanem külföldre is, többek között Romániába és Németországba.[30]

A Sóstói Múzeumfalu építése a 2000-es évek elejére gyakorlatilag befejeződött, mert elfogytak a továbbépítéshez szükséges területek. Tapasztalataink szerint a látogatók mindig az újra kíváncsiak, s feltételezhetően ezzel magyarázható, hogy a múzeumfalu építésének befejezésével stagnálás következett be a látogatók létszámában: az elmúlt öt évben évi 61.000–65.000 között mozgott. Az állandó kiállításokat adó áttelepített épületek számát növelni nem tudjuk, legfeljebb berendezéseit frissíthetjük. A Sóstói Múzeumfalu látogatói létszámának növelésében a jövőben – a rendezvények mellett – az időszaki kiállítások is fontos szerepet fognak játszani.

INTÉZMÉNYI KÜLDETÉS, TUDOMÁNYOS PROJEKTEK, KÜLFÖLDI KAPCSOLATOK

(Rózsáné Bóna Bernadett)

A Jósa András Múzeum Szervezeti és Működési Szabályzata – amely a Sóstói Múzeumfalura mint tagintézményre szintén érvényes – részletesen tartalmazza az intézmény alapfeladatait. A megfogalmazott alapfeladatok mellett mind a Jósa András Múzeum, mind a Sóstói Múzeumfalu küldetésnyilatkozata kiemeli az intézmények működésének lényegi részeit, céljait.

A Jósa András Múzeum anyaintézményként a különböző szakágak gyűjteményeivel foglalkozik, továbbá egységesen mindegyikre fókuszál küldetésnyilatkozatában: „…a múzeum küldetése … [hogy] Nyíregyháza Megyei Jogú Város és Szabolcs-Szatmár-Bereg megye régészeti, történeti, numizmatikai, néprajzi, képzőművészeti, iparművészeti és irodalomtörténeti örökségét gyűjtse, őrizze, feldolgozza és kiállításokon, tudományos publikációkon át közzétegye, elsősorban Nyíregyháza és megyénk lakossága, valamint az ide látogató turisták, üdülővendégek, iskolák és diákok számára…”. Emellett feladatként kiemeli a jelenkor társadalmi folyamatainak és kulturális jelenségeinek dokumentálását, a természet és a kulturális örökség védelmét, a kulturális javak folyamatosan megújuló bemutatását, a digitalizált világ új technikai lehetőségeinek felhasználását és a felhalmozott szellemi értékek hozzáférhetőségét.[31]

Mivel a Sóstói Múzeumfalu – mint tagintézmény és mint Néprajzi Osztály – őrzi és gondozza a néprajzi gyűjteményt, így missziója során kiemelten erre a szegmensre összpontosít: „A Sóstói Múzeumfalu küldetése Szabolcs-Szatmár-Bereg megye még létező, muzeális értékű (szellemi és tárgyi) javainak felkutatása, gyűjtése, különös tekintettel a népi építészet és lakáskultúra kutatására, a hagyományos és átalakuló falusi élet tárgyaira, dokumentumaira. A gyűjteményekbe került tárgyak, írott és egyéb források őrzése, konzerválása, nyilvántartása, raktározása, tudományos feldolgozása és bemutatása, valamint e kulturális örökséghez kapcsolódó ismeretek átadása és közvetítése a társadalom legszélesebb rétegei felé, a hagyományok továbbéltetése kiállításain, kiadványain, ismeretátadási és szabadidős programjain keresztül. Múzeumunk létérdeke a néprajzi és segéd gyűjtemények tudatos, meghatározott koncepció szerinti gyarapítása és olyan, gyűjteményekre alapozott kiállítások, tudományos kutatások, múzeumpedagógiai programok megvalósítása, amelyek multifunkcionális módon, a különböző társadalmi-kulturális rétegek és korosztályok igényeinek figyelembevételével képesek közvetíteni megyénk és kisebb tájegységeinek kulturális értékeit.”[32]

1989-től napjainkig az intézmény néprajzi gyűjteményéhez kötődő koncepciók többféle szempont szerint változtak – például a gyűjtemény raktározása, az állandó kiállítások létrehozása, a gyűjtemény folyamatos tudományos feldolgozása, időszakos kiállításai, közönségkapcsolati fejlesztései és a technikai vívmányok folyamatos bevezetése szerint is.

1989-ben megkezdődött a néprajzi gyűjtemény tárolásának egységesítése a Sóstói Múzeumfaluban. A Jósa András Múzeumból kiköltöztetett néprajzi gyűjtemény olyan raktáregyüttesbe került, ahol több ízben történt technikai fejlesztés, és ahol folyamatos volt a gyakorlatiasan használható raktárrend kialakítása. A raktárépület ugyan megoldást jelentett a gyűjtemény elhelyezésére, de az épület kedvezőtlen adottságai miatt a műtárgyak többsége számára nem lehetett állományvédelmileg megfelelő körülményeket biztosítani. Az átfogó raktárfejlesztés és raktárrend kialakításának legutóbbi kiemelkedő időszaka 2019-ben kezdődött, és jelenleg is folyamatban van: a régi raktárt lebontották, és helyére újat, korszerűbbet építettek, ahol a tárgyak elhelyezésének rendje is új koncepciót kapott. A napjainkban is zajló tárgyrevíziók eredményei a jövő tárgygyűjtési és restaurálási stratégiáját is körvonalazni fogják, ami az intézmény koncepcióját is befolyásolja majd.

Állandó néprajzi kiállítás megvalósítása mindkét intézmény alapfeladata, küldetése volt. A Jósa András Múzeum állandó néprajzi kiállítása 2008-ban nyílt meg, míg a Sóstói Múzeumfalu egykori eredeti tervei – a fő koncepciót megtartva, de többszöri változtatások és alakítások mellett – az elmúlt évtizedekben valósultak meg. A hosszú időn keresztül létrehozott kiállítások azonban nem „naprakészek”: az 50 éve épülő intézmény megjelenését aktualizálni kell a jelenkor körülményeihez, így folyamatban van a megújulás jegyében mind az állandó kiállítások frissítése, mind pedig további bővítésük. Ennek jegyében készült el 2020-ra a Sóstói Múzeumfalu újlétai magtárának egyik szárnyában a néprajzi látványraktár.

A kiállítások megvalósítása során természetesen a gyűjtési koncepció igazodott a kiállítások kívánalmaihoz. A gyűjtés továbbra is folyamatos, de a kutatói és feldolgozói tevékenység – a muzeológusok egyéb, kötelező elfoglaltságai miatt – meglehetősen háttérbe szorult. A néprajzos muzeológusok kutatási területei – az állandó enteriőrök berendezése mellett – a megyében még fel nem tárt és a kutató egyéni érdeklődési körének is megfelelő témákhoz igazodtak. 1988–1989-ben a megye kisgyűjteményeinek feltérképezésére került sor (témavezetője Páll István volt). Ezt követően 1991-től 1994-ig a Nemzetiségi és Etnikai Kisebbségi Hivatal két ízben elnyert pályázatának segítségével a megyei cigányság ház- és lakáskultúrájának kutatása és múzeumi bemutatása is megvalósult (Páll István és Balázs Gusztáv közreműködésével). Ezzel párhuzamosan 1991 és 1994 között OTKA-támogatásból a megye kézművesiparának feltárása és komplex múzeumi bemutatása is a kitűzött célok között szerepelt (Páll István témavezetésével). 1996-tól 1999-ig szintén OTKA-támogatásból az észak-tiszántúli és kárpátaljai református egyházi épületek kutatása zajlott (Páll István vezetésével). 2003-tól 2006-ig a megye népművészeti monográfiájának előkészítése céljából, ugyancsak az OTKA támogatásával valósult meg a Szabolcs-Szatmár-Bereg megye népművészete a XIX–XX. században című, a megye minden településére kiterjedő népművészeti kutatás (vezetője Ratkó Lujza volt). 2010–2014 között A tradicionális tánc mint tudás, társadalmi gyakorlat és kulturális örökség Kelet-Közép-Európa helyi közösségeiben című OTKA-projekt keretében több más helyszínen kívül a megyében is zajlott kutatás (Ratkó Lujza részvételével).

A nemzetközi és határon túli területek múzeumaival kialakított kontaktusok között voltak ritkább, de értékesebb, hosszabb távú, szoros együttműködések, kiállításcserék, ugyanakkor gyakoribb tanulmányi utak, konferenciák, vendégfogadások által kialakított kapcsolatok is. A munkatársak külföldi tapasztalatszerzésének céljából 1989-ben cserekapcsolatról született megállapodás a rumsiskesi Litván Szabadtéri Néprajzi Múzeummal. Míg a litván kapcsolat lassan megszűnt, addig az 1990-es évektől az ungvári és a máramarosi szabadtéri múzeummal alakult ki jó kapcsolat. Az elmúlt évtizedekben különböző néprajzi jellegű kiállítások is érkeztek a határon túlról a Sóstói Múzeumfaluba.[33]

A Sóstói Múzeumfalu az elmúlt harminc évben külföldi múzeumok igazgatóit, delegációit, kutatóit, különböző országok nagyköveteit is fogadta. Így például a 9. Folklór Világkongresszus alkalmából több európai és tengerentúli kutató vett részt a múzeumfalu munkatársai által rendezett programon (1989). Ellátogattak hozzánk a litvániai rumiskesi skanzenből (1990, 1992), a romániai Nagybányáról (1990), a szlovákiai Eperjesről (1991), a salzburgi szabadtéri múzeumból (1991), a lengyelországi radomi skanzenből (1992), a szintén lengyel mazowiecki múzeumból (1996), a finnországi Kajaani múzeumából (1996), a németországi detmoldi szabadtéri múzeumból (2004), a walesi szabadtéri múzeumból (2005, 2011), a pozsonyi Szlovák Nemzeti Múzeumból (2007), a szintén szlovákiai Bártfa Sárosi Múzeumából (2020), a kolozsvári Erdélyi Néprajzi Múzeumból (2020), valamint az ungvári Kárpátaljai Néprajzi és Népi Építészeti Múzeumból (2020).

A szakmai látogatásokon túl vendégül látta az intézmény például St. Albans, Nyíregyháza testvérvárosának küldöttségét (1995), George Pataki New York-i kormányzót (1995), valamint Mongólia (1995), Kazahsztán (1995), Albánia (1995), Japán (1996) és Finnország (2010) magyarországi nagykövetét.

A Sóstói Múzeumfalu igazgatója, Páll István 1992–2013 között összesen 16 alkalommal képviselte az ICOM,[34] az ICOMOS[35] és az AEOM[36] kongresszusain, konferenciáin az intézményt Európától Ázsián át Ausztráliáig. Az intézmény dolgozói a Sóstói Múzeumfalu Baráti Körének szervezésében 1991 és 2014 között tanulmányi kirándulások keretében 15 alkalommal látogattak el Ausztriába, Dél-Lengyelországba, Franciaországba, Svájcba, Szlovákiába, Ukrajnába, Romániába és Csehországba.

Az összetett és széles látókörű néprajzi muzeológiai munka mellett – ahogyan az országos tendencia is mutatja – egyre nagyobb hangsúlyt kaptak és kapnak az intézményben a múzeumpedagógiai foglalkozások, a közönségnek szóló programok, hiszen mindinkább az élmény alapú kultúraközvetítés felé kellett és kell fordulni, hogy a múzeum intézménye a közönség érdeklődésének fókuszában maradhasson. Ezen irányultság és munka eredményeképpen 1997-ben a Sóstói Múzeumfalu lett Az Év Múzeuma díj nyertese, majd 2006-ban megkapta a Családbarát Múzeum címet, 2009-ben pedig a Vendégbarát Múzeum díjat. E díjakat követően napjaink gyakorlata is azt mutatja, hogy a közönségszolgálati feladatok továbbra is kiemelt szerepet töltenek be az intézmény életében.

ISMERETÁTADÁS, SZAKÉRTŐI MUNKA, OKTATÁS

(Kosztyu Brigitta)

Balázs Gusztáv mint táncoktató, tánckutató a cigány folklórhagyományok éltetése és közvetítése iránt kötelezte el magát. Kezdeményezője volt az 1982-től megrendezésre kerülő nemzetközi cigánytánc-tábornak, amelynek szakmai munkáját 2001-ig személyesen irányította. 1983-tól néhány hónapig a Nyírség Táncegyüttes vezetője volt, de a következő évtől már csak szaktanácsadóként, koreográfusként segítette tovább az együttes munkáját. Részt vett a néptáncos utánpótlás-nevelésben, vezette az Igrice Táncegyüttest, melynek ifjú táncosai gyakori szereplői voltak a Sóstói Múzeumfalu hagyományos jeles napi programjainak. 1992-ben eredeti cigány népzenei anyagból kazettát jelentetett meg Maljaki luludi címmel.

Baloghné Szűcs Zsuzsanna eddigi pályafutása során több múzeumpedagógiai fejlesztést célzó projektben vett részt szakmai vezetőként, illetve projektmenedzserként (2011, 2013). 2013-tól 2018-ig a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban működő Múzeumi Oktatási és Módszertani Központ Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei koordinátoraként fő tevékenysége a megyei közgyűjtemények ismeretátadással foglalkozó szakembereinek múzeumpedagógiai továbbképzése, képzéslehetőségeinek megteremtése, megszervezése volt. Ez alatt az öt év alatt 25 rendezvényt kezdeményezett a témában. 2016-tól a Sóstói Múzeumfalu rendezvényszervezőjeként és néprajzos muzeológusaként számos múzeumi programot szervezett.

Bodnár Zsuzsanna ismeretátadással kapcsolatos tevékenységei között múzeumpedagógiai és -andragógiai programokkal egyaránt találkozunk. 1988–1989-ben néprajzi foglalkozássorozatokat tartott általános iskolai tanulók számára. 1992 és 1995 között szerepet vállalt a közoktatásban is: heti két órában néprajzot tanított a nyíregyházi Népművészeti Szakiskolában. Bekapcsolódott a megyei pedagógus-továbbképzésekbe is: több éven keresztül néprajzi előadássorozatokat tartott a Megyei Pedagógiai Intézet által indított kurzusokon óvodapedagógusoknak, általános iskolai tanároknak, napközis nevelőknek. 1997-ben közreműködött a Nyíregyházi tantervcsalád néprajzi részének összeállításában. Patronálta a Megyei Népművészeti Stúdiót. Több alkalommal zsűrizett kiállításokon (pl. az Országos Népművészeti Kiállításon 1989-ben, illetve a VII. Nemzetközi Kézműves Kiállításon 1999-ben). Szakértőként közreműködött több helytörténeti vonatkozású kiállítás, tájház létrehozásában. 1996-ban és 2003-ban felújította a tiszacsécsei Móricz Zsigmond Emlékház enteriőrjét. Több gyermekélettel, illetve tirpák hagyományokkal kapcsolatos kiállítást rendezett múzeumi falakon kívül iskolákban, művelődési házakban, könyvtárakban. 2001-ben szakértőként működött közre a Tóth Ferenc csont-, szaru- és fafaragóról készített portréfilm készítésében. 2007–2013 között részt vett a mátészalkai Szatmári Múzeumhoz kötődő SAMCULT – A falu múltja, jelene és közös jövője a Szatmár–Szabolcs-Szatmár-Bereg térségben című, magyar–román néprajzi kutatási projektben. Az évek során számos főiskolai és egyetemi szakdolgozat elkészítéséhez nyújtott segítséget, több néprajzos egyetemi hallgató múzeumi gyakorlatát irányította.

Dám László a nyírbátori Báthori István Múzeum igazgatójaként (1984–2003) több közművelődési program kezdeményezője volt. 1987-ben Szülőföldünk, a Nyírség címmel honismereti vetélkedősorozatot, 1988-ban Diákakadémia elnevezéssel főiskolai és egyetemi tanulmányokra felkészítő tanfolyamot, míg 1990-ben A magyar művelődés évszázadai címmel programsorozatot indított el. Ez utóbbi keretében múzeumpedagógiai foglalkozásokat, tárlatvezetéseket és műemléki sétákat valósított meg munkatársaival, elsősorban D. Rácz Magdolna néprajzos muzeológussal együtt. Egyetemi oktatói pályafutása ugyan 1984-ben véget ért, de kapcsolata a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszékével később sem szűnt meg: 2015-ig kurzusokat tartott a magyar paraszti gazdálkodás, a településnéprajz, a népi építészet, a társadalomnéprajz, valamint a néprajzi muzeológia és a múzeumi közművelődés témájában.

Páll István a Sóstói Múzeumfaluban megrendezett kiállításain túl az 1990-es évek elejétől a megye több pontján részt vett több helytörténeti-néprajzi kiállítás forgatókönyvének elkészítésében (Tiszadob, Tiszalök, Túristvándi), valamint népi műemlék épületek berendezésében (Tiszacsécse, Vaja). Ugyancsak az 1990-es évek elején néprajz és történelem tárgyat oktatott a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola népművelés és történelem szakos hallgatóinak (5 félév). 2000-től a kulturális minisztertől kapott megbízás alapján szabadtéri muzeológiai szakfelügyelő, 2010–2013 között néprajzos szakfelügyelő volt. 2002-ben elkészítette Cigánd településközpontjának rehabilitációs tervét, valamint ugyanebben az évben a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma megbízta, hogy vegyen részt a Vas megyei múzeumi szervezet komplex szakmai átvilágításában. 2003-ban hasonló feladatot kapott a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum vonatkozásában is. Több tanulmányt készített egyes falvak szerkezetének és népi építészeti emlékeinek megőrzésére, rehabilitációjára, illetve hasznosítására vonatkozóan. 2005-ben az Autópálya Rt. megbízásából tervet készített egy Hortobágy melléki parasztportának az M3-as Archeoparkba telepítéséhez. Egy évvel később a Hajdú-Bihar Megyei Önkormányzat kérte fel az M3-as Ökoturisztikai és Tájtörténeti Park létrehozását célzó koncepció megírására, illetve az ide tervezett jurta hatású építmények régészeti és népművészeti kiállításainak összehangolására. 2007–2015 között több település tájházának létesítéséhez készített megvalósíthatósági tanulmányt, illetve szakértőként működött közre épületek helyreállításában (megbízói többnyire a helyi polgármesteri hivatalok voltak). Részt vett a 2015-ben Cigándon átadott Bodrogközi Múzeumporta új épületének szakmai tervezésében és megvalósításában. A 2010-es évek elején több múzeumpedagógiai célzatú projekt irányításába, megvalósításába is bekapcsolódott.

Ratkó Lujza tánckutatói munkássága mellett 30 éven keresztül (1981–2011) oktatott táncot, készített koreográfiákat, vett részt nagy fesztiválprodukciók megvalósításában. Számos néptánccsoportban – többek közt az Állami Népi Együttesben – tanított Mosonmagyaróvártól Nyíregyházáig. Jó néhány koreográfiája meghívást kapott az Országos Néptáncantológiára és a Szegedi Nemzetközi Néptáncfesztiválra, és több alkotásával fesztiváldíjakat is nyert. Gyakori és rendszeres táncoktatója, előadója volt hazai és nemzetközi (USA) tánctáboroknak, részt vett és vesz pedagógusok, táncoktatók, népművészettel foglalkozó szakemberek országos és megyei továbbképzésében. 1990 óta számos megyei, regionális, országos és határon túli néptáncfesztiválon, versenyen zsűrizett, napjainkig is rendszeres résztvevője az országos minősítő bemutatók zsűrijének. Népviseletet és táncot érintő kérdésekben gyakran ad szaktanácsot, szakvéleményt a hozzá forduló táncegyütteseknek, viseletvarróknak. Szakértelmét a Népművészet Ifjú Mestere Szakmai Bizottság elnökeként (2013–2017) és a Népi Előadó-művészeti Tanácsadó Testület (Hagyományok Háza) tagjaként (2019–) is kamatoztatta/kamatoztatja. Több tudományos-ismeretterjesztő kiadvány köthető a nevéhez. 1999-ben a Megyei Pedagógiai Intézet által kiadott Néprajzi munkafüzet általános iskolásoknak című munkáltató füzet szerkesztője, egyik szerzője, egyben tervezője és tördelője is volt.[37] 2012-ben a kisvárdai Rétközi Múzeum kiadásában jelent meg az általa készített babakiállításhoz kapcsolódóan a Kerek az én szoknyám alja. Szabolcsi viseletek a Rétközi Múzeumban című, a megye népviseleteit bemutató népszerűsítő könyvecske.[38] Ugyancsak a néprajzi ismeretek átadását szolgálja a tudományos szempontból is nagy teljesítménynek számító, de olvasmányos stílusban, laikusok számára is készült Szabolcs-Szatmár-Bereg megye népművészete című nagymonográfia, melynek szerkesztője és szerzője is volt, és amely a 2014-es első megjelenést követően 2019-ben második kiadást is megért.[39] 2018-ban, a Jósa András Múzeum megalapításának 150. évfordulójára látott napvilágot két tudományos-ismeretterjesztő kiadvány, amelyben szintén nemcsak szerzőként, hanem lektorként, illetve szerkesztőként is közreműködött.[40] Rendszeresen tart ismeretterjesztő néprajzi előadásokat elsősorban folklór témákban a legkülönfélébb közönségnek (gyerekektől a nyugdíjasokig). Több viseletkiállítást rendezett külső helyszíneken, főként művelődési házakban. Két évtizede tevékenykedik a felsőoktatásban. 1999-től kezdődően napjainkig, rövidebb szünetekkel a Magyar Táncművészeti Egyetem (2017 előtt Főiskola) oktatója: folklórismeretet, viselettörténetet, néptáncmódszertant, táncfolklorisztikát, kutatásmódszertant tanított a budapesti, illetve nyíregyházi, kecskeméti és pozsonyi kihelyezett tagozatokon. 2016 óta már csak a nyíregyházi tagozaton oktatja ugyanezeket a tárgyakat. Emellett 2006–2008 között, valamint 2013-tól napjainkig a Nyíregyházi Egyetem Zenei Intézetében tanított és tanít néprajzot, 2010–2017 között pedig a Szegedi Egyetem táncantropológus mesterképzésén oktatott táncfolklorisztika tárgyat.

Rózsáné Bóna Bernadett 2009–2011 között aktív szerepet vállalt az intézmény múzeumpedagógiai foglalkozásaiban: a manuális tevékenységekhez kapcsolódóan előadásokat tartott gyerekeknek többféle néprajzi témában (mesterek és kontárok, népi tisztálkodás, lakásbelső, kenyérsütés, farsang). A Szellemi Kulturális Örökség Igazgatósága megyei szakmai referenseként végzett munkájának eredménye, hogy felvették az örökségelemek közé a szilvalekvárfőzés szatmár-beregi hagyományát (2013), valamint a nagyecsedi magyar és cigány tánchagyományokat (2017).

Szabó Sarolta pályafutásában jelentős szerepet kapott a közönségkapcsolati tevékenység, amelynek gyakorlati megvalósításában (tárlatvezetés, múzeumi órák megtartása, múzeumpedagógiai munkafüzet szerkesztése, közönségprogramokban való részvétel) szerzett tapasztalatait mind a Jósa András Múzeum igazgatóhelyetteseként, mind a nyírbátori Báthori István Múzeum vezetőjeként is hasznosította. Nevéhez köthető a Lyukasóra elnevezésű múzeumpedagógiai foglalkozássorozat elindítása a Jósa András Múzeumban (2008–2009). 2008-ban csatlakozott a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum Múzeumi Oktatási és Módszertani Központjában megalakuló koordinátori hálózathoz, így segítette a 2013-ig fennálló megyei múzeumi szervezetbe tartozó közgyűjtemények ismeretátadással foglalkozó szakembereinek képzését. 2008 és 2018 között 40rendezvényt szervezett e témában. Felsőoktatási tevékenysége a Nyíregyházi Főiskolához köthető, ahol 1995–2011 között óraadó tanárként néprajzi, 2006-tól 2011-ig muzeológiai előadásokat tartott történelem szakos hallgatóknak. Több Ismeretterjesztő kiadványt is gondozott. A nyírbátori Báthori István Múzeum jelentette meg a Cincogi a múzeumban című kiállításvezető és foglalkoztató füzet gyerekeknek és a „Ma vagyon piros pünkösd napja…” című Szabolcs-Szatmár-Bereg megye népszokásait feldolgozó múzeumpedagógiai témájú kiadványokat, amelyeknek szerkesztője volt.


Jegyzetek

[1] Erdész 2009: 3.

[2] Páll 1981: 28.

[3] Vö. Bodnár 2002.

[4] Páll 1989: 211.

[5] Ratkó 2014: 738.

[6] Ratkó 2014: 740.

[7] Ratkó 2014: 740.

[8] Ratkó 2014

[9] Ratkó 2014: 738.

[10] Ratkó 2014: 739.

[11] Ratkó 2014: 737.

[12] Ratkó 2014: 741.

[13] Ratkó 2014.

[14] Németh 1989.

[15] Lásd a mellékelt bibliográgiában.

[16] Makra 1991.

[17] Szabó 1993.

[18] Lásd a mellékelt bibliográgiában.

[19] Ratkó 2014.

[20] Lásd a mellékelt bibliográgiában.

[21] Páll 1993.

[22] Páll 1994: 1.

[23] Domanovszky 1994.

[24] Páll 2009.

[25] Lásd a mellékelt bibliográgiában.

[26] Ratkó 1996.

[27] Ratkó 2014.

[28] Vö. Páll 2001.

[29] Páll 1988: 207.

[30] Lásd Bodnár 2009.

[31] SZMSZ 6–7.

[32] A Sóstói Múzeumfalu küldetésnyilatkozata 2017.

[33] Lásd a 8. pontban.

[34] ICOM: International Council of Museums (Múzeumok Nemzetközi Tanácsa)

[35] ICOMOS: International Council on Monuments and Sites (Műemlékek és Műemlékhelyszínek Nemzetközi Tanácsa)

[36] AEOM: Association of European Open Air Museums (Európai Szabadtéri Múzeumok Szervezete)

[37] Lásd Ratkó 1999.

[38] Ratkó 2012.

[39] Ratkó 2014, 2019.

[40] Körösfői – Pintye 2018, Istvánovits – L. Nagy – Ratkó 2018.

Válogatott néprajzi bibliográfia

(Összeállította Kosztyu Brigitta)

Balogh Ilona
[1935] 1994 Magyar fatornyok. Budapest, 1935. Hasonmás kiadás. /A Sóstói Múzeumfalu Kiskönyvtára 2./ 194 p. Nyíregyháza–Sóstófürdő: Múzeumfalu Baráti Köre.

Baranyi Ferenc – Páll István
1997   Tiszacsécse – műemlékek. /Múzeumok, kiállítóhelyek Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében 2./ Második, átdolgozott kiadás: 2006. 30 p. Nyíregyháza–Sóstófürdő.
1997   Tiszabercel – Bessenyei Emlékház. /Múzeumok, kiállítóhelyek Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében 4./ 23 p. Nyíregyháza–Sóstófürdő.

Bodnár Zsuzsanna
1991   Feliratos textilek. /A Sóstói Múzeumfalu időszaki kiállításainak vezetői 1./ 6 p. Nyíregyháza.
1991   Népélet és vallásosság. /A Sóstói Múzeumfalu időszaki kiállításainak vezetői 2./ 13 p. Nyíregyháza.
1994   A kender termesztésétől a népi textíliákig. /A Sóstói Múzeumfalu időszaki kiállításainak vezetői 3./ 16 p. Nyíregyháza–Sóstófürdő.
1995   Dohánymagtól pipaszóig. A dohány termesztése és felhasználása. /A Sóstói Múzeumfalu időszaki kiállításainak vezetői 8./ 11 p. Nyíregyháza–Sóstófürdő.
2002   „Áll a baba áll, mint egy kismadár”. Gyermekélet, gyermekjátékok a hagyományos paraszti életben. /A Sóstói Múzeumfalu időszaki kiállításainak vezetői 11./ 4 p. Nyíregyháza–Sóstófürdő.
2004   A magyar parasztság és a külvilág. Gépek, találmányok, külhoni csecsebecsék az Észak-Tiszántúl paraszti háztartásaiban. /A Sóstói Múzeumfalu időszaki kiállításainak vezetői 13./ 15 p. Nyíregyháza–Sóstófürdő.
2011   „Amely gyermek megijed, anyja ölébe siet”. A születés és az újszülött kor hagyományköre Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. /A Sóstói Múzeumfalu időszaki kiállításainak vezetői 16./ 16 p. Nyíregyháza–Sóstófürdő.

Bodnár Zsuzsanna – Páll István
1991   Szatócsbolt és kocsma. /A Sóstói Múzeumfalu állandó kiállításainak vezetői 1./ 21 p. Nyíregyháza.

Bodnár Zsuzsanna – Páll István – Ratkó Lujza – Szabó Sarolta
1995   Kismesterségek műhelysora. /A Sóstói Múzeumfalu állandó kiállításainak vezetői 3./ 55 p. Nyíregyháza–Sóstófürdő.

Buczkó József
1999   Újfehértó – Városi Múzeum. /Múzeumok, kiállítóhelyek Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében 6./ 27 p. Nyíregyháza–Sóstófürdő.

Dăncuş, Mihail
2006   Téli népszokások. (Maszkok a Máramarosszigeti Néprajzi Múzeum gyűjteményéből). /A Sóstói Múzeumfalu időszaki kiállításainak vezetői 14./ 15 p. Nyíregyháza–Sóstófürdő.

Domanovszky György
[1936] 1994 Magyarország egyházi faépítészete. Bereg megye. Hasonmás kiadás. /A Sóstói Múzeumfalu Kiskönyvtára 1./ Nyíregyháza–Sóstófürdő: Múzeumfalu Baráti Köre.

Felhősné Csiszár Sarolta
1997   Vásárosnamény – Beregi Múzeum. /Múzeumok, kiállítóhelyek Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében 3./ 79 p. Nyíregyháza–Sóstófürdő.
1998   Vásárosnamény – Beregi Múzeum. /Múzeumok, kiállítóhelyek Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében 5./ 31 p. Nyíregyháza–Sóstófürdő.

Gaál Ibolya
2004   Földbe mélyített lakóépítmények és az azokban lakók életviszonyai Szabolcs és Szatmár-Bereg vármegyékben a XX. században. /Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Múzeumok Igazgatóságának Kiadványai 57./ 380 p. Nyíregyháza.

Istvánovits Eszter – L. Nagy Márta – Ratkó Lujza (szerk.)
2018   Bőségszaru. Ízelítő a 150 éves Jósa András Múzeum gyűjteményeiből. / Cornucopia. A Taste of the Collections of the 150-year-old Jósa András Museum. /Jósa András Múzeum Kiadványai 75./ 317 p. Nyíregyháza.

Makra Sándor
1991   Görbedi István mesél. /Jósa András Múzeum Kiadványai 33./ 214 p. Nyíregyháza.

Nagyné Bősze Katalin – Páll István
1997   Cigány lakóépületek. /A Sóstói Múzeumfalu állandó kiállításainak vezetői 5./ 39 p. Nyíregyháza–Sóstófürdő.

Németh Péter
1988   (szerk.) Nyíregyházi szlovák („tirpák”) nyelvjárási és néprajzi emlékek IV. /Jósa András Múzeum Kiadványai 27./ 96 p. Nyíregyháza.
1991   (szerk.) Nyíregyházi szlovák („tirpák”) nyelvjárási és néprajzi emlékek V. /Jósa András Múzeum Kiadványai 32./ 113 p. Nyíregyháza.
1996   Szabolcs – műemlékek. /Múzeumok, kiállítóhelyek Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében 1./ 23 p. Nyíregyháza–Sóstófürdő.

Páll István
1993   Sóstói Múzeumfalu. 66 p. /A Sóstói Múzeumfalu állandó kiállításainak vezetői 2./ Bővített kiadás: Bodnár Zsuzsannával, 1999. 74 p.; Második utánnyomás: 2005; Harmadik, átdolgozott és bővített kiadás: 2007. 72 p. Sóstógyógyfürdő.
1994   Cigánykunyhók a Sóstói Múzeumfaluban. /A Sóstói Múzeumfalu időszaki kiállításainak vezetői 4./ 6 p. Nyíregyháza–Sóstófürdő.
1995   A tirpák malom termékbemutatója a Sóstói Múzeumfaluban. /A Sóstói Múzeumfalu időszaki kiállításainak vezetői 7./ 6 p. Nyíregyháza–Sóstófürdő.
1996   Elemi népiskola. /A Sóstói Múzeumfalu állandó kiállításainak vezetői 4./ 31 p. Nyíregyháza–Sóstófürdő
2000   „A’ magyar nép zivataros századaiból”. (Történelmi személyek, események, szimbólumok a paraszti és polgári dísztárgyakon.) Időszaki kiállítás a Sóstói Múzeumfaluban 2000. április–október. /A Sóstói Múzeumfalu időszaki kiállításainak vezetői 10./ 12 p. Nyíregyháza–Sóstófürdő.
2001   Sóstói Múzeumfalu. /A Sóstói Múzeumfalu állandó kiállításainak vezetői 6./ 48 p. Nyíregyháza–Sóstófürdő.
2009   Kelet-magyarországi tájházak. /A Sóstói Múzeumfalu Kiskönyvtára 8./ 45 p. Nyíregyháza–Sóstófürdő.
2009   (szerk.) Ahol visszafordul az idő kereke… Írások a Sóstói Múzeumfalu 30 évéről. /A Sóstói Múzeumfalu Kiskönyvtára 9./ Nyíregyháza–Sóstófürdő: Múzeumfalu Baráti Köre.

Rácz Magdolna, D. – L. Szőlősi Katalin
2018   „Útszélen fekvő kincsek ezek…” Válogatás Kiss Lajos hírlapi cikkeiből. /Jósa András Múzeum Kiadványai 76./ 236 p. Nyíregyháza.

Ratkó Lujza
1996   „Nem úgy van most, mint vót régen…” A tánc mint tradíció a nyírségi paraszti kultúrában. 341 p. + mellékletek. Nyíregyháza–Sóstófürdő.
1999   (szerk.) Néprajzi munkafüzet általános iskolásoknak. A Felső-Tisza-vidék tárgyi és szellemi néprajzából. Nyíregyháza: Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Megyei Pedagógiai Intézete és Továbbképző Központja.
2014   (szerk.) Szabolcs-Szatmár-Bereg megye népművészete. /Népművészeti örökségünk/ 783 p., Második, javított kiadás: 2019. 783 p. Nyíregyháza: Jósa András Múzeum.

Romsics Imre
1995   Kalocsa népművészete. /A Sóstói Múzeumfalu időszaki kiállításainak vezetői 5./ 6 p. Nyíregyháza–Sóstófürdő.
2008   Népművészet Kalocsán. /A Sóstói Múzeumfalu időszaki kiállításainak vezetői 15./ 5 p. Nyíregyháza–Sóstófürdő.

Rózsáné Bóna Bernadett
2011   „Kombina? Az nem vót…” (viseletdarabok eszenciája). /A Sóstói Múzeumfalu időszaki kiállításainak vezetői 17./ 15 p. Nyíregyháza–Sóstófürdő.

Sisa Béla
1995   Táltos a templomtornyon. A magyar ősvallás emléke Erdélyben. /A Sóstói Múzeumfalu Kiskönyvtára 3./ 217 p. Nyíregyháza: Múzeumfalu Baráti Köre.
1996   Erdélyi képek. /A Sóstói Múzeumfalu Kiskönyvtára 4./ 264 p. Nyíregyháza: Múzeumfalu Baráti Köre.
2001   A Kárpát-medence fatornyai. /A Sóstói Múzeumfalu Kiskönyvtára 6./ 365 p. Nyíregyháza: Múzeumfalu Baráti Köre.
1999   (szerk.) Népi műemlékek – nemzeti örökségünk. /A Sóstói Múzeumfalu Kiskönyvtára 5./ 175 p. Nyíregyháza–Sóstófürdő: Múzeumfalu Baráti Köre.

Sisa Béla – Páll István (szerk.)
2003   Népi műemlékek helye az európai integrációban: a Szigligeten 2002. november 5–8. között tartott népi építészeti konferencia előadásai. /A Sóstói Múzeumfalu Kiskönyvtára 7./ 205 p. Nyíregyháza.

Szabó Gyula
1989   Történeti és néprajzi dolgozatok Tarpáról. /Jósa András Múzeum Kiadványai 29./ 163 p. Nyíregyháza.

Szabó Sarolta
1993   Céhek Szabolcs vármegyében. /Jósa András Múzeum Kiadványai 30./ 159 p. Nyíregyháza.
1995   „…az főtt birsalmát verd által…” Tartósítási eljárások a paraszti háztartásokban. /A Sóstói Múzeumfalu időszaki kiállításainak vezetői 6./ 11 p. Nyíregyháza–Sóstófürdő.
1999   Adventtől vízkeresztig. Karácsonyi szokások. Időszaki kiállítás a Sóstói Múzeumfaluban 1998. november 26. – 1999. január 6. /A Sóstói Múzeum­falu időszaki kiállításainak vezetői 9./ 11 p. Nyíregyháza–Sóstófürdő.
2005   (szerk.) Hagyomány és változás a népi kultúrában. Tanulmányok a 60 éves Dám László tiszteletére. /Jósa András Múzeum Kiadványai 58./ 612 p. Nyíregyháza.

Winkler Ferenc
2003   Somogyi formahagyományok. Az úgynevezett „pásztorfaragás”. /A Sóstói Múzeumfalu időszaki kiállításainak vezetői 12./ 23 p. Nyíregyháza–Sóstófürdő.

Irodalomjegyzék

Bodnár Zsuzsanna
2002   Korszakok és életformák tükre. Múzeumban a Galambos Dezső-féle néprajzi gyűjtemény. [Spiegel der Epochen und Lebensformen. Die ethnographische Sammlung von Dezső Galambos im Museum.] A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve XLIV. 229–256. Nyíregyháza: Jósa András Múzeum.
2009   Emlékképek… A Sóstói Múzeumfalu időszaki kiállításai 1990–2009. In Páll István(szerk.): Ahol visszafordul az idő kereke… Írások a Sóstói Múzeumfalu 30 évéről. /A Sóstói Múzeumfalu kiskönyvtára 9./ 35–72. Nyíregyháza–Sóstófürdő: Sóstói Múzeumfalu Baráti Köre.

Domanovszky György
[1936] 1994 Magyarország egyházi faépítészete. Bereg megye. Hasonmás kiadás. /A Sóstói Múzeumfalu Kiskönyvtára 1./ Nyíregyháza–Sóstófürdő: Múzeumfalu Baráti Köre.

Erdész Sándor
2009   Előszó. In Páll István (szerk.): Ahol visszafordul az idő kereke… Írások a Sóstói Múzeumfalu 30 évéről. /A Sóstói Múzeumfalu kiskönyvtára 9./ 1–4. Nyíregyháza–Sóstófürdő: Múzeumfalu Baráti Köre.

Istvánovits Eszter – L. Nagy Márta – Ratkó Lujza (szerk.)
2018   Bőségszaru. Ízelítő a 150 éves Jósa András Múzeum gyűjteményeiből. / Cornucopia. A taste of the collections of the 150-year-old Jósa András Museum. /Jósa András Múzeum Kiadványai 75./ Nyíregyháza: Jósa András Múzeum.

Körösfői Zsolt – Pintye Gábor (szerk.)
2018   Ad hoc. Tárgyak, kutatók, történetek. Nyíregyháza: Jósa András Múzeum.

Makra Sándor
1991   Görbedi István mesél. /Jósa András Múzeum Kiadványai 33./ Nyíregyháza: Jósa András Múzeum.

Németh Péter (szerk.)
1989   A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve XXIV–XXVI. (1981–1983) Nyíregyháza: Jósa András Múzeum.

Páll István
1981   Kiss Lajos és a Jósa András Múzeum néprajzi gyűjteményének története. In Németh Péter (szerk.): 100 éve született Kiss Lajos. /Szabolcs-Szatmári Múzeumi Füzetek 6./ 21–28. Nyíregyháza: Szabolcs Megyei Lapkiadó Vállalat.
1989   Szabolcs-Szatmár megye néprajzi gyűjteményeinek és a múzeumok tudományos munkájának története. In Selmeczi Kovács Attila–Szabó László(szerk.): Néprajz a magyar múzeumokban. 205–219. Budapest–Szolnok: Néprajzi Múzeum–Szolnok Megyei Múzeumi Igazgatóság.
1993   Sóstói Múzeumfalu. Sóstógyógyfürdő, 1993 /A Sóstói Múzeumfalu állandó kiállításainak vezetői 2./ Bővített kiadás: Bodnár Zsuzsannával, 1999. 74 p.; Második utánnyomás: 2005; Harmadik, átdolgozott és bővített kiadás: 2007. 72 p. Nyíregyháza–Sóstófürdő: Múzeumfalu Baráti Köre.
1994   Beköszöntő egy új kiadványsorozat első kötetéhez. In Domanovszky György: Magyarország egyházi faépítészete. Bereg megye. Budapest, 1936. 106 p. Hasonmás kiadás. /A Sóstói Múzeumfalu Kiskönyvtára 1./ 1–2. Nyíregyháza–Sóstófürdő: Múzeumfalu Baráti Köre.
2001   Sikertörténet(?) Dokumentumok a Sóstói Múzeumfalu első éveiről. [Eine Erfolgsgeschichte(?) Dokumente aus den ersten Jahren des Museumsdorfes Sóstó.] A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve XLIII. 637–657. Nyíregyháza: Jósa András Múzeum.
2009   (szerk.) Ahol visszafordul az idő kereke… Írások a Sóstói Múzeumfalu 30 évéről. /A Sóstói Múzeumfalu Kiskönyvtára 9./ Nyíregyháza–Sóstófürdő: Múzeumfalu Baráti Köre.

Ratkó Lujza
1996   „Nem úgy van most, mint vót régen…” A tánc mint tradíció a nyírségi paraszti kultúrában. Nyíregyháza–Sóstófürdő: Múzeumfalu Baráti Köre.
1999   (szerk.) Néprajzi munkafüzet általános iskolásoknak. A Felső-Tisza-vidék tárgyi és szellemi néprajzából. Nyíregyháza: Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Megyei Pedagógiai Intézete és Továbbképző Központja.
2012   „Kerek az én szoknyám alja.” Szabolcsi viseletek a Rétközi Múzeumban. Kisvárda: Rétközi Múzeum–Rétközi Múzeum Baráti Köre Egyesület.
2014   (szerk.) Szabolcs-Szatmár-Bereg megye népművészete. [The Folk Art of Szabolcs-Szatmár-Bereg County. Summaries in English.] /Népművészeti örökségünk/ Nyíregyháza: Jósa András Múzeum.
2019   (szerk.) Szabolcs-Szatmár-Bereg megye népművészete. [The Folk Art of Szabolcs-Szatmár-Bereg County. Summaries in English.] Második, javított kiadás. Nyíregyháza: Jósa András Múzeum.

Szabó Sarolta
1993   Céhek Szabolcs vármegyében. /Jósa András Múzeum Kiadványai 30./ Nyíregyháza: Jósa András Múzeum.

Egyéb források

A Sóstói Múzeumfalu küldetésnyilatkozata, 2017. https://muzeumfalu.hu/kuldetesnyilatkozat/

A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Múzeumok Igazgatósága (Jósa András Múzeum) és intézményei éves munkajelentései 1988–2018.SZMSZ – A Jósa András Múzeum Szervezeti és Működési Szabályzata, 2017.