Cseri Miklós – Kemecsi Lajos – Veres Gábor

Néprajz a magyar közgyűjteményekben

A szaktudomány szerves és komoly szegmensét jelentik a néprajzi gyűjteménnyel rendelkező magyarországi múzeumok. Gyűjteményeik, eredményeik, problémáik egyaránt alapvető jelentőséggel formálják a szélesebb néprajzi terület minőségét is. Nem túlzás azt leszögezni, hogy szinte mindazt, amit a magyar nép hagyományos műveltségéről, ennek alakulásáról tudunk, nagymértékben a múzeumokban őrzött forrásanyagnak köszönhető. Az országhatárokon túli múzeumokban őrzött, magyar vonatkozású néprajzi gyűjtemények, valamint a határon inneni és túli szabadtéri néprajzi gyűjtemények és tájházak gyűjteményei, természetesen az ott dolgozó szakemberekkel egyetemben szerves részei a közös szaktudományi körnek. Helyzetük alapos megismerése elengedhetetlen a szaktudomány hiteles összképéhez a nemzetközi diskurzus jelenségeire is ügyelve.[1]

A Magyar Néprajzi Társaság századik évfordulója alkalmával 1989-ben megjelent egy összefoglalás: Néprajz a magyar múzeumokban címmel.[2] Ebben a centenáriumi kötetben 21 tanulmány keretein belül ismertették az akkori néprajzi muzeológia jeles személyiségei az általuk vezetett vagy ismert két országos múzeum és a 19 megyei múzeumi szervezetben folyó néprajzi muzeológiai munkát és eredményeket. A kötet főbb megállapításai a tanulmányok heterogén összetétele, témakibontása és minősége ellenére napjainkban is meghatározók, de nyilvánvaló, hogy e magyar nyelvű tanulmánykötet nem ment fel az alól bennünket, hogy az utóbbi három évtized és az aktuális magyarországi múzeumi szférában tapasztalható változások ismeretében a néprajz közgyűjteményi helyzetének elemzését elvégezzük. Nagy örömünkre szolgál jelezni, hogy magyar szaktudomány két múzeumi központi intézménye a Néprajzi Múzeum és a Szabadtéri Néprajzi Múzeum szervezésében megtettük az első lépéseket az 1989-től napjainkig tartó hazai és határainkon túli néprajzi múzeumi helyzet összefoglaló igényű felmérésének és kötetbe való szerkesztésének munkálataiban.[3] Erre a helyzetértékelésre feltétlen szüksége van a magyar szaktudománynak, hiszen a különböző kultúr- és tudománypolitikai szempontú átszervezési kísérletek, a közel fél évszázadig működő korábbi regionális megyei múzeumi hálózat 2013-ban lezajlott átalakítása[4], a szaktudomány akadémiai kutatóintézete körüli formációs folyamatok arra kényszerítik a néprajzi muzeológiát és az annak keretet adó múzeumi egységeket, hogy a sokszor nem kívánt változásokhoz is flexibilisen, az értékeket megtartva tudjanak alkalmazkodni.

INTÉZMÉNYEINK HELYZETE

E témakörön belül az alábbi megosztásban tárgyaljuk e kérdéskört:
a) központi néprajzi közgyűjtemények,
b) korábbi megyei hatókörű városi, városi vagy helyi, illetve regionális múzeumok,
c) regionális szabadtéri gyűjtemények,
d) tájházak, falumúzeumok

a) Központi néprajzi közgyűjtemények

Néprajzi Múzeum

A hiteles magyarországi körkép meghatározó elmeiként kell, hogy tömören jelezzük a két országos múzeum jelenlegi működését alapvetően formáló nagy projektek jellegét. Az intézmények igen gazdag és komplex tevékenységének részletezése, illetve a későbbi összegzés számára készülő összefoglaló igényű áttekintés helyett elsősorban ezeknek a kiemelt programoknak a hangsúlyozását célozzuk meg ezen tanulmány keretében, ezzel is érzékeltetve,
hogy megvalósításuk messze túlnyúlik az egyes intézmények kompetenciáin és a szaktudomány nagy jelentőségű és nemzetközi figyelemre méltó korszakos vállalkozásainak körébe tartozik!

A budapesti Néprajzi Múzeum Európa egyik legkorábbi néprajzi múzeumaként 1872 óta gyűjti, archiválja, óvja, kutatja és közvetíti a magyarországi, az európai és az Európán kívüli közösségek hagyományos és modern kulturális emlékeit. Az intézmény küldetése szerint tárgyak, képek, szövegek, hangok és gondolatok gyűjteménye, amely a világ megismerésének gazdag és sokrétű forrása. A Néprajzi Múzeum korszerű társadalmi múzeumként a múltbeli és a jelenkori tárgykultúra, valamint a társadalmi jelenségek kutatásának és bemutatásának reflexív helyszíne, a néprajztudomány, az európai etnológia, a kulturális antropológia meghatározó magyarországi intézménye, múzeumtudományi műhelye. Az intézmény több, mint 250.000 műtárgyat gondoz, ennek egynegyedét teszi ki a nemzetközi szaktudományban is elismert értékű etnológiai anyaga.[5] A Néprajzi Múzeumban a magyarság és a hazai nemzetiségek mellett a finnugor rokonság, a közép-ázsiai török népek, s számos más ázsiai nép, indonéziai, afrikai, amerikai gyűjteményei is jelen vannak. Ezáltal egyedülálló lehetősége van saját anyagaiból egyetemes kultúrtörténeti kiállítások rendezésére, kiadványok létrehozására, illetve nemzetközi múzeumközi tudományos feltáró és kiállítási együttműködések formálására.[6] Tudományos bázisként működteti a szaktudomány legnagyobb magyarországi archívumát, amely több millió oldal archivális anyagot, több mint 400.000 képi dokumentumot tartalmaz, továbbá hangarchívumot és filmtárat. A Néprajzi Múzeum könyvtára európai rangú szakkönyvtár. A budapesti intézmény nemzeti jellegű hagyományos magyar néprajzi anyaga nemzetközileg kiemelkedő, kerámia-, valamint textil- és viseletgyűjteménye a kontinens legnagyobb ilyen jellegű kollekciói közé tartozik. A Néprajzi Múzeum 150 éves története során most került legközelebb az alkalmas saját épületekben történő elhelyezéshez. Az 1972-től Budapest központjában a Kossuth téren, a Parlamenttel szemben működő Néprajzi Múzeum elhelyezését az utóbbi években (2015-2022) megvalósuló kiemelt kormányzati beruházás tette lehetővé.

A program első lépcsőjében megvalósult a Néprajzi Múzeum Gyűjteményi Központja (NMGYK). A múzeumi kollekcióból 225.000 db műtárgy kerül az NMGYK épületében működő raktárakba. A tisztán raktári funkciót hatékony helykihasználást biztosító korszerű tömör tárolási rendszerekkel felszerelve 10.088 négyzetméteren alakítottuk ki négy földalatti szinten. Az NMGYK-ban (az első emeleten 1.080 nm-es alapterületen) a különböző anyagok eltérő tulajdonságai indokolják a különálló, specializált restaurátor műhelyek működését. A már használatba vett Gyűjteményi Központhoz hasonló méretű és komplexitású intézmény nemzetközi összehasonlításban is kivételesnek ítélhető.[7] Több éves intenzív költözéselőkészítési tevékenységet folytattak a múzeum munkatársai, melynek járulékos eredményeként jelenleg rendkívül pontos gyűjteményi, nyilvántartási és állományvédelmi adatokkal rendelkezik a gyűjteményeiről a múzeum. Nem lehet eléggé hangsúlyozni a digitalizálással egybekötött módszeres költözés révén hitelesé vált gyűjteményi tudásbázis jelentőségét az intézmény kibontakozó tudományos és ismeretátadási tevékenységének szempontjából.[8]

A tanulmány szövegezésekor már a Néprajzi Múzeum főépületének kivitelezési munkálatai is befejeződtek a főváros legnagyobb parkjának közelében lévő 56-osok terén. A zöldtetős kialakítású impozáns épület több mint 34.000 négyzetméteren oldja meg a Néprajzi Múzeum ebben az objektumban tervezett funkcióinak elhelyezését.[9] A Néprajzi Múzeum 2022-ben itt megnyíló új állandó kiállításának tematikája központi kérdéskörnek számít az intézményi praxison túl is. A főépületben készülő 3.000 négyzetméteres állandó kiállítási tér lehetőséget kínál egy korszerű szemléletű, nagyszabású látogatóbarát tárlat létrehozására. A tárlat műfaja hangsúlyozottan saját gyűjteményi tárgyakra épülő, a múzeum küldetésnyilatkozatával összehangolt üzeneteket megfogalmazó gyűjteményi kiállítás. Az állandó kiállítás célja a múzeum legfontosabb célcsoportjait kiszolgáló turisztikai látványosság, oktatási–ismeretátadási helyszín, a nemzeti identitásépítést és a világ diverzitásának megértését egyaránt szolgáló helyszín megvalósítása. Az új épület földalatti szintjén 8.000 műtárgy, többszáz archív fotó- és filmrészlet, hangzóanyag felhasználásával jön létre. A megújulás szükségességét fölismerő intézmények új kiállítási formákat és új stratégiákat (új kiállítások, interaktív megoldások, kutatási projektek) alakítottak ki Amerikában és Európában. Az elmúlt két évtizedben a néprajzi múzeumok a legtöbb országban újradefiniálták magukat.[10] Az alapkérdés, ami fölmerült a nemzetközi szcénában az volt, hogy mi a néprajzi múzeum?[11] A budapesti Néprajzi Múzeum új épületében készülő állandó tárlatai közül a legnagyobb alapterületű és leggazdagabb műtárgykollekciót bemutató gyűjteményi kiállítás koncepciójának is gyakorlatilag ez az identitáskérdés az alapja. Miközben a néprajz identitástudományi megítélése széleskörben elfogadott, a néprajzi múzeumok identitásával foglalkozó kérdésfeltevés Magyarországon – sőt tágabb közegben így Közép-Kelet Európában – még esetenként meglepő reakciókat válthat ki.[12]

A Néprajzi Múzeum főépületében lehetősége nyílik az intézménynek a látványraktári funkció továbbfejlesztésével a fentiekben jelzett tárlattól térben elkülönülő további állandó kiállítást is megvalósítani. A Kerámia térnek nevezett állandó kiállítás múzeumi látványtár, nyitott gyűjteményi tér. A nemzetközi kerámiaanyag bevonásával a nem csupán magyar Néprajzi Múzeum képének hangsúlyozása összhangban áll az állandó és időszaki kiállítások koncepciójával. A Kerámia tér elhelyezése kb. 2.000 négyzetméter kiállítófelület 4.000 (!) tárggyal. Az új épületben egy harmadik állandó kiállítás is megvalósításra kerül. Az Ifjúsági múzeum a Néprajzi Múzeum társadalmi gyermek- és ifjúsági kiállítása közel 1.000 négyzetméteres térben készül. A több mint 1500 tárgyat bemutató tárlat a kulturális sokszínűségre fókuszál, gyermeknézőpontú és gyermekeket érintő néprajzi-kulturális antropológiai témákkal foglalkozik.[13]

Szabadtéri Néprajzi Múzeum

A 20. század folyamán, és különösen a második világháború után a tudomány beköltözött az egyetemekre (kutatóintézetekbe), és maguk mögött hagyták a gyűjteményeket. A múzeum szinte az elavult tudományok és gyűjteményeinek letéteményese lett. Igazi változás csak az 1990-es években következett be, amikor a múzeumok újbóli felfedezésében az „örökség ügynökei” lettek, és ebben a szabadtéri muzeológiának ma már történelmi érdemei is vannak. Különösen abban az aspektusban, hogy a szabadtéri muzeológia (nemcsak az angolszász és skandináv modellben, de itthon is) az örökség definícióban és értelmezésében a közösségek szerepét hangsúlyozta, és a rezervátum jelleg mellett egyre inkább az in situ megőrzés gyakorlatát is kialakította. Ez jelent meg erőtejesen az új muzeológia fogalma alatt (még ha ez alapvetően a latin-amerikai alapokat hangsúlyozza is) Európában az ökomúzeumok, living history múzeumok vagy éppen a skanzenek és tájházak esetében. Ezek a múzeumi formák az elméleti diskurzus mellett egyre inkább a gyakorlati, alkalmazott muzeológia eszközeit használják, a közösségek bevonásával, részvételre ösztönözve. A már említett centenáriumi kiadványban a Szabadtéri Néprajzi Múzeum kialakítását bemutató szerző, Balassa M. Iván, cikke lezárásaként ezt írja: „Csak remélni lehet, hogy visszatérhet még egy olyan lendületes időszak, mint amilyen például az 1967-et követő évek voltak, s a megnövekedett lehetőségeket az immáron több mint húsz éve felhalmozódott tapasztalatok birtokában az akkorinál jobban ki tudjuk használni.” Bátran jelentem, kihasználtuk! Az 1990-es évek közepétől kezdve örvendetesen felgyorsultak a tájegység-építési munkálatok, és míg az 1967–1997 közötti harminc év során három tájegységet sikerült felépíteni, addig a rákövetkezendő újabb húsz év során ötöt adhattunk át a szakmai és laikus közönségnek. Kialakult a megfelelő infrastruktúra, az intézmény megszilárdította helyét és szerepét a hazai tudományosság palettáján, a Néprajzi Múzeummal közösen és az adottságokhoz alkalmazkodó feladatmegosztással kompetenciaközpont jött létre Szentendrén. Az országban először látványtárat építettünk, mely azután módszertani követendő példa lett a teljes hazai muzeológia számára. Igen komoly lépést tettünk a gyűjtemények teljes digitalizálása terén, gyűjteményeink szinte teljes egészében – az Open Access jegyében – online elérhetők. Hozzánk került a szellemi örökség védelme, a tájházak menedzselésének feladata, melyek a hálózatépítés keretén belül sok száz településhez és még több közösséghez biztosítottak kapcsolódást. A múzeum keretei között megalakult Múzeumi Oktatási és Módszertani Központ szintén országos lefedettséget biztosít a Skanzenben kialakult módszertanok disztribúciója számára. Mindezekről vázlatos értékelést adtunk a Skanzen alapításának 50. évfordulójára megjelentett Skanzen 50 című kiállítási katalógusunkban.[14] Gyűjteményeink óriás léptékben fejlődnek és gyarapodnak, köszönhetően annak az intézményi stratégiának, miszerint minden újabb belépő tájegységhez biztosított beruházási összeg egy jelentős részét műtárgy-gyarapításra, preventív konzerválásra és digitalizálásra tudtuk fordítani, esetenként száz millió forintnyi nagyságrendben, ami példa nélküli a hazai és nemzetközi muzeológiában egyaránt.[15]

A Skanzen gyűjteményei:

Műtárgygyűjtemény: 104 453 darab
Ebből Erdély: 15 004 darab

Demonstrációs tárgy: 13 021 darab
Ebből Erdély: 680 darab

Általános Néprajzi Dokumentumtár: 7 509 tétel
Ebből Erdély kb. 355 tétel

Történeti Néprajzi Dokumentumtár: 9 918 tétel
Ebből Erdély kb. 390 tétel

Épületdokumentációs Gyűjtemény: 477 doboz (ennyi épület/építmény kapott számot), ami összesen 20 773 oldalt jelent
Ebből Erdély: 45 doboz

Adattári Dokumentumgyűjtemény: 1 346 tétel

Fotó Gyűjtemény: 190 029 tétel
Erdély (2018): 288 tétel

Adattári Fotógyűjtemény: 1 185 tétel

Film- és hanganyag:
18 711 perc videó
3 148 perc hangfelvétel

Könyvtár:
29 801 darab

Ezek az adatsorok azt mutatják, hogy a Szabadtéri Néprajzi Múzeum a kezdeti bizonytalanságok, tétovázások és múzeumszakmai hibák után végérvényesen kinőtte magát, mint országos közgyűjtemény, s a Néprajzi Múzeum mellett és azzal karöltve a hazai néprajzi muzeológia vezető intézményévé vált.

A skanzenekben az egész világon – már ahol elterjedt ez a múzeumi műfaj – természet és kultúra, spirituális és materiális, elmélet és gyakorlat együtt jelenik meg, teljes élményt nyújtva, szerencsés esetben a látogató bevonásával. Nemzetközi téren mára egyértelműen elfogadottá vált, hogy létezik egyedi szabadtéri muzeológia (skanzenológia), amely nem csak az épületekről és a tárgyakról, hanem az emberekről szól. A múzeumi kiállítások – akár szabadtéri akár termes intézmény esetében – tervezésekor és megvalósításakor minden esetben célszerű figyelembe venni, hogy a 21. században nem a puszta tények, hanem a történetek keltik fel és tartják ébren a látogatói érdeklődést.[16] A hitelesen felépített épületek adottságainak figyelembevétele a szabadtéri néprajzi múzeumok munkatársai számára visszatérő kihívás és lehetőség is egyszerre. A szabadtéri múzeumok a világ egyik legsikeresebb múzeumtípusát képviselik, jelentős etnográfiai és történeti gyűjteményekkel, meghatározó, látogatóbarát és látogatókat vonzó kiállításokkal, valamint a kiállításokhoz kapcsolódó programokkal és rendezvényekkel.  A múzeumtípus sikere leginkább azon múlott, hogy a társadalom igen széles rétegeit – iskolázottságuktól, társadalmi és gazdasági állapotuktól függetlenül – tudták integrálni a múzeumba. A szabadtéri múzeumok a hétköznapi emberek élettörténeteit mesélik el: önmaguk, családjuk történeteivel találkozhatnak a látogatók.[17]

A szabadtéri múzeumok állandó kiállításai a tájegységek, amelyek egy-egy régió jellemző településképét reprezentálják. A bennük megjelenő épületek az adott régió jellegzetes építészeti szerkezeteit, megoldásait mutatják be. Az épületekben berendezett enteriőrök alapos, sokrétű néprajzi kutatáson alapulnak, egy adott idősíkot reprezentálnak. A hazai skanzenek gyakorlata az apró részletekbe belemenő, részletesen kidolgozott, rengeteg tárgyat bemutató, hiperrealisztikus lakásbelsők, amelyek egy-egy szituációt jelenítenek meg, de gyakran muzeologizált változatban. A nemzetközi szaktudomány szentendrei módszerként hivatkozik rá.[18] A funkcionális elrendezési elvnek megfelelően a lakóházak berendezései az adott tájegység – azon belül az adott település, társadalmi csoport, és gyakran az adott család – hagyományos tárgykultúráját tükrözik. Ennek lényege, hogy az egyes berendezési tárgyak és bútordarabok nem egymástól függetlenül, hanem valamiféle hagyományos kontextusban, egy adott élethelyzetet ábrázolva jelennek meg, ezzel még jobban kihangsúlyozva a néprajzi tárgyak funkcióját is.[19]

A kilencvenes években megkezdődött a kiútkeresés és az építészeti-életmód múzeumból a mindennapi élet kultúráját bemutató társadalmi múzeummá válás lépéseinek előkészítése. Ennek lett eszköze a tárgyközpontúság mellett a történetmesélés (az oral history anyagok múzeumi használata), a kiállítások élet- és élményszerűvé tétele (az élő múzeum koncepciója), és az időbeli változások bemutatása, a kutatott és bemutatott idősíkok szélesítése. 

Két nagyon fontos alapvetést kell leszögezni, az egyik, hogy folyamatosan a hozzánk közelebb eső idősíkok is a bemutatás tárgyát képezik, a másik pedig, hogy a korábbi idősíkok esetében már nem elég az enteriőrszerű bemutatás, hiszen az értelmezhetőség csorbát szenved azáltal, hogy a látogató nem ismeri azokat a tárgyakat, amelyekkel a gyűjteményeink rendelkeznek. Már az Európai Szabadtéri Múzeumok Szövetsége 2001-es konferenciáján, amelyet történetesen épp Szentendrén rendeztünk meg, megtörtént az elméleti szintézis megfogalmazása, hogy mit lehet egy 19. századi ideával kezdeni a 21. században, hogy hol a határ a szabadtéri múzeumi bemutatásban. Ahogy azonban a nemzetközi példák is mutatják, a termes és a szabadtéri bemutatás együttélése természetessé válik, egymást kiegészíti a szabadtéri múzeumokban. Nincs szereptévesztés vagy identitásválság, az idő- és a társadalmi kihívások, a látogatói igények együttesen idézik elő, kényszerítik ki a szabadtéri múzeumok esetében a sokrétű interpretációs megoldások alkalmazását: megjelennek a multimédiás eszközök, a művészi installációk, meghökkentő elemek is a kiállításokban.[20]

A koncepcionális megújulást mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy az alapítók által kigondolt telepítési koncepciót továbbfejlesztve, a kor hazai és nemzetközi skanzenológiai kihívásainak megfelelve, térben, időben és tematikában egyaránt kidolgoztuk a bővítés új területeit. Elkészítettük a 10-15. századi régészeti település ásatások eredményein nyugvó, ún. történeti tájegységünk koncepcióját, elkezdtük a 20. századi falu épületegyüttes épület- és tárgygyűjtését, s megjelentek az első épített objektumok a Kárpát-medencén kívüli diaszpórában élő magyarság köréből is, konkrétan a pennsylvánia-i Vintondale-ből, illetve az argentin Chaco tartományból. A legnagyobb fejlesztési irányt egyértelműen az ún. Erdély tájegység koncepciójának kialakítása és az építési munkálatok megkezdése jelenti. Jó másfél évtizedes előkészítő munkálatok után kialakult a véglegesnek mondható telepítési koncepció, melyben mintegy 140 épülettel, a Trianon után elcsatolt 103 ezer négyzetkilométeres erdélyi és partiumi területeket 18 táji és két tematikus kiállítási egységgel reprezentáljuk.[21] Épül egy, az ún. erdélyi faluhoz szervesen kapcsolódó kisvárosi épületegyüttes is, mely az impériumváltást megelőző és azt követő időmetszetben a jellegzetes kisvárosi építészetet, életmódot, az ott élő társadalmi szegmenseket és közösségi funkciókat mutatja be olyan épületekkel, mint városi kaszinó, nyomda, sörfőzde, postahivatal, szabó- és bútorasztalos műhely, vagy éppen a Kós Károly építette, ún. Keresztes ház, melyben a tervezett bemutatási szituáció a valóságban is az épületben megszállt és dolgozó Bartók Béla népzenekutatásának állít emléket.

Nagy hangsúlyt fektet a múzeum az Erdélyre jellemző etnikai és vallási sokszínűség, interetnikus kapcsolatok reprezentálására. (Az épületegyüttesben helyet kap egy szász, egy román és egy cigány ház is.) Bár összefoglalóan Erdély névvel illetjük az elkészülő épületegyüttest, de Erdély, a Partium és a Bánság területeinek egységes elnevezéseként használjuk a kifejezést, ahol még egy moldvai magyarokat reprezentáló ház is helyet kap. Kiemelt szakrális épületként unitárius templom épül, hiszen Erdélyre a vallási türelem földjeként is tekintünk, amely a 16. században az unitárius vallás bölcsője volt.   

Az értékmentés és a hagyományos erdélyi társadalom életmódjának dokumentálása és közvetítése mellett a 20–21. század fordulóján zajló modernizációs folyamatok, társadalmi változások bemutatására is törekszik a Skanzen. Fontosnak tartja a múzeum az Erdélyhez kötődő sztereotípiák értelmezését, újragondolását, hiteles kép nyújtását. A tájegység kifejezetten kerüli a „romantikus-pántlikás” megközelítéseket, s szigorúan a megalapozott történelmi, néprajzi, szociológiai kutatásokra támaszkodva mutatja be egy kisebbségbe szorult népcsoport túlélési stratégiáit, választási kényszereit a mindennapi élet reprezentációjának segítségével.

A tájegységhez nagyszabású ismeretátadási program kapcsolódik, mely képes lesz kiszolgálni a prognosztizált 60-80 ezer fős plusz látogatóközönséget. Az erdélyi épületegyüttes 2022-es megnyitásával párhuzamosan lépéseket tettünk az Erdéllyel kapcsolatos kollektív népemlékezet tárgyi és szellemi anyagának összegyűjtésére is a teljes nyelvterületen, egy, a finn Karelia házhoz hasonló intézmény keretein belül. Már folynak a munkálatok egy olyan ismeretátadási módszertan és eszközkészlet kidolgozására, mely egyrészt a világon is egyedülálló és legmodernebb, ugyanakkor a szabadtéri múzeumokban nem megszokott láttatást és megismerést biztosít, ahol lényegesen kevesebb szerepe lesz az enteriőröknek. Az elmúlt másfél-két évtized fejlődése és annak eredményei következtében a Szabadtéri Néprajzi Múzeumot ma már az öt legelismertebb európai skanzen között emlegetik, s örömmel mondhatom, hogy már nemcsak a szentendrei és a magyar kollegák járnak külföldre skanzenológiát tanulni, hanem legalább ilyen – ha nem nagyobb – mértékben Szentendre vált mintává a külföldi kollégák számára.

Az elmúlt évtizedekben a Szabadtéri Néprajzi Múzeum kiterjedt nemzetközi kapcsolathálót hozott létre, amelynek elemei a szabadtéri muzeológia mellett, az általános muzeológia, a múzeumi oktatás, és a szellemi kulturális örökség területén is megmutatkoznak. A Skanzen tagja az Európai Szabadtéri Múzeumok Szövetségének (AEOM), a Networks of European Museum Organization-nak (NEMO) és az ICOM-nak is. Ezek a szervezeti tagságok is a Skanzen nemzetközi lehetőségeinek a forrásai, hiszen munkatársaimmal rendszeresen veszünk részt a szervezetek konferenciáin, szakmai rendezvényein. A Skanzen számára az európai uniós pályázatok nemcsak külső pénzeszközök bevonását jelenti a múzeumi feladatokba, hanem hálózatépítést és nemzetközi ismertséget is. Az elmúlt ciklusban két Erasmus+ projektünk volt sikeres, az egyik a demenciával élő időskorúak múzeumi aktivitásának lehetőségeit vizsgálata, ennek eredményeként kidolgoztuk a Skanzen speciális programját, illetve elkészítettünk egy módszertani kötetet, amely más múzeumok számára ad segítséget. A másik programunk 2019-ben indult, CREative MAking for Lifelong Learning című projektünk, amelyben hét partnerintézménnyel közösen dolgozunk a múzeumok és a kreatív ipar lehetőségeinek összehangolásán az úgynevezett múzeumi labor műfajának keretében.

A nemzetközi elismerés megmutatkozik a szakágat tömörítő nemzetközi szervezet vezetésében és elnökségében elfoglalt vezető szerepünkben is. Úgy érzem tehát, hogy a bevezetőben emlegetett lehetőségekkel és tapasztalatokkal jól sáfárkodtunk, és közel jutottunk ahhoz a ponthoz, amikor a teljes néprajzi szakma kijelentheti, hogy kész-közeli állapotba került szakmánk egyik legnagyobb vállalkozása, a magyar Skanzen fel- és kiépítése.

A két magyar országos néprajzi múzeum működési gyakorlatát vizsgálva egyértelmű a cél a társadalmi múzeumi működés kiteljesítése irányában. A társadalmi múzeum (écomusée) fogalma az európai, frankofón muzeológiában kristályosodott ki az elmúlt három évtizedben. Újdonsága leginkább abban az általános orientációban mutatkozik meg, ami érzékenységet, elkötelezettséget jelent a társadalom széles rétegeinek mindennapi élete, kultúrája, a folyamatos társadalmi változások, az új jelenségek, a jelenbeli aktuális társadalmi kérdések iránt.[22] A társadalmi múzeum nyilvánvaló módon épít a történetiségre és él annak konkrét múzeummódszertani eszközeivel. A nemzetközi turizmus és a helyi közösségek kettős érdeklődése a néprajzi – etnológiai gyűjteményekkel foglalkozó múzeumok esetében rendkívül sokrétű és irányú módszertant tesz lehetségessé. Fontos azt tudni, hogy mit várnak el a múzeumtól az azzal kapcsolatba kerülők turistaként, kutatóként, forrásközösségként, állami vagy önkormányzati fenntartóként. A néprajzi múzeumoknak ki kell tudni elégíteni ezen csoportok igényeit, megőrizve identitásuk, tudományos szerepük, küldetésük komplex és érzékeny egyensúlyát.

b) Megyei hatókörű városi, városi vagy helyi, illetve regionális múzeumok

A volt megyei hálózatba tartozó intézmények általános helyzetéről elmondható, hogy rendkívül heterogén a magyarországi vidéki közgyűjteményekben a néprajzi szakág állapota, megítélése. A megyei múzeumi szervezetek az utóbbi két évtizedben több alkalommal is a belső erők átszervezésével kísérelték meg a költségek átcsoportosítását, vagyis létszámrevízió során először a múzeumi segéderők egy részétől váltak meg. Ezt a folyamatot fokozatosan (és kényszerből!) felváltotta a vállalkozói szemlélet, amelynek legfontosabb tapasztalata, hogy a vidéki múzeumok strukturális fejlesztés nélkül alkalmatlanok idegen funkciók ellátására. Az utóbbi évtizedben elsősorban alapítványoktól, pályázati kiírásokból sikerült anyagiakat szerezni a szakmai munkához, ugyanis az intézményi költségvetési támogatás csupán a működtetés költségeit fedezte (gyakran csak részlegesen). A megyei múzeumi szervezetek felbomlása után általánosan érzékelhetővé vált, hogy a megyék területén működő muzeális intézményekkel a szoros együttműködés megszakadt, a szakmai és a személyes kollegiális kapcsolat is jelentősen veszített korábbi intenzitásából. Aktuálisan az figyelhető meg, hogy jelentős mértékű átrendeződés következtében, a megyék területén működő muzeális intézmények (a magángyűjteményekre épülő kiállítóhelyeket is ideértve) egyfajta demokratizálódási folyamat részeként, egyenlő távolságra kerültek a korábbi megyei múzeumi intézménytől.

Tagadhatatlan, hogy a korábbi megyei múzeumi rendszer átalakításának vannak komoly nyertesei; olyan intézmények melyekben a néprajz területe sikeres projektek révén értékelhető. Persze egy-egy sikeres időszaki tárlat, de még egy új állandó kiállítás megvalósítása sem jelenti az adott közgyűjteményben a néprajzi terület teljes sikertörténetét. Tanulmányunkban néhány, korábbiakban megyei múzeumként működő intézmény néprajzi szakággal összefüggő tevékenységének kiemelésével kívánjuk érzékeltetni az aktuális helyzetet és az ezt eredményező formációs folyamatokat.

A hazai múzeumi gyakorlatban a látványraktárak létrejöttét támogató pályázati forrásokkal összefüggésben több sikeres néprajzi gyűjtemény korszerű elhelyezésére és hozzáférhetőbbé tételére is lehetőség nyílt. De például a volt megyei múzeumként Veszprémben átgondolt és minőségi munkaként kialakított néprajzi gyűjteményt[23] is tartalmazó látványraktár nem minősíti az egyéb területen komoly problémákkal küzdő néprajzi szakág aktuális helyzetét a helyi múzeumban. Szintén komplexebb a kép a kiemelkedő jelentőségű gyarapodási – bemutatási projektként értékelhető miskolci viseletgyűjtemény és a miskolci Herman Ottó Múzeum nagy hagyományokra építő néprajzi szakmai tevékenységének összefüggéseit megismerve. Sokirányú tanulságokat hordoz a debreceni Déri Múzeum közel 30.000 darabos néprajzi gyűjteményével kapcsolatos szakmai munka eredményeinek értékelése is, melynek csak egyik – de talán legismertebb eleme az Ethno-Trezor látványraktári kiállítás megvalósítása.[24] Az 1883-ban létrejött szegedi Móra Ferenc Múzeum néprajzi gyűjteményének története is több mint 100 évet ölel fel. A befogadó városi múzeum évtizedekig önálló intézményként, 1962 után a múzeumi megyei szervezet központjaként működött, majd 2013-tól ismét önálló, megyei hatókörű városi múzeum lett. A gyűjtemény gyarapodásában, összetételében a szervezeti változások nem hagytak mély nyomot, hiszen alapításától kezdve a helyet adó város határain túl, széles földrajzi területet felölelve végeztek a múzeum munkatársai gyűjtéseket, kutatásokat.[25]

A megyei hatáskörnél kisebb városi múzeumi gyűjtemények is igen változatos előtörténettel és számos önkéntes vagy kényszerű átalakításon keresztül jutva értek el a 21. század harmadik évtizedébe. Az Alföldön Jász-Nagykun-Szolnok megyében lévő mezőtúri városi Finta Múzeum a vidéki kisebb intézmények „típusát” képviselheti egy tömör elemzés részeként. A magyarországi vidéki múzeumok néprajzi gyűjteményei számos településen hasonló úton formálódtak. Rendszerint az érintett település és környezete már a 19. század végén felkeltette a néprajzi tudományterület kutatóinak figyelmét. Az érdeklődés indokaként rendszerint az említhető, hogy a korabeli etnográfiai paradigmához igazodva sok mindent egyfajta regionális zárványként őrzött meg a helyi kultúra. A magyarországi kisvárosokban fennmaradt szokások és tárgyi eszközök és a helyi lokálpatriotizmus azt eredményezték, hogy a fellelhető értékek őrzése intézményesített formában történjen helyben. Így létesültek a napjainkban is működő magyar helyi múzeumok, melyekben az utóbbi évtizedekben általában szakirányú végzettséggel rendelkező néprajzos muzeológusok is dolgoztak. A Finta Múzeum intézményesülésének kezdetei 1907-re nyúlnak vissza. A többszöri átszervezés, elhelyezési változások mentén az intézmény saját közösségében meghatározó jelentőségű identást formáló elismert intézménnyé vált évszázados története során. A fentiekben vázolt folyamathoz igazodva az 1917-ben alapított ceglédi Kossuth Múzeum történetében számos magyarországi intézményhez hasonlóan tragikus cezúrát jelentett a második világháború, melynek idején megsemmisült a korábbi gyűjtemény 70%-a. Az 1948-as újjászületést követően a néprajzi szakterület a fő kutatási irányok közé tartozott a Kossuth Múzeumban. A kismesterségek, a népi földművelés, állattenyésztés eszközei és szerszámai, a viselet egykori darabjai a településről és a közeli községekből kerültek a gyűjteménybe.[26] Folytatható lenne az ismereteink szerint több mint száz önálló néprajzi gyűjteményt is gondozó magyarországi múzeum számos intézményének elemzése, de ez meghaladja problémafelvető tanulmányunk célkitűzését.[27]

Nem célja a tanulmányunknak a magyarországi vidéki közgyűjteményi teljes panoráma felvázolása, viszont egy konkrét jelenségre elengedhetetlenül fontos fölhívni a figyelmet. A ma már önálló intézményekben dolgozó néprajzos muzeológusok fölkészültsége, elkötelezettsége a korábbi évtizedeknél hangsúlyosabbá teszi az egyén felelősségét a hazai múzeumokban! Egy-egy kiváló néprajzos muzeológus életmű hosszú időre formálja/hatja a néprajzi gyűjteményeket. Viszont egy alkalmatlan, hanyag, képzetlen muzeológus működésének hatása sokkal nehezebben orvosolható a regionális együttműködések hálózatának fölfoszlása után. A vidéki múzeumi hálózatban működő intézmények esetében egyértelműen kimutatható, hogy minél kisebb egy-egy múzeum, annál fontosabb a (gyakran hosszú évtizedeken át egyetlen) néprajzos muzeológus egyéni felelőssége és szerepe.[28]

c) Regionális szabadtéri gyűjtemények

Magyarországon jelenleg öt regionális szabadtéri néprajzi gyűjtemény található, melyek alapítása 1967 és 1983 között lezajlott. Az eredeti koncepciókat megvalósították, kialakultak állandó kiállítási kereteik, s továbbfejlődésre nem nagyon nyílott lehetőségük. Legutoljára talán épp Nyíregyháza-Sóstó akkori vezetője, Páll István jelentette ki 2001-ben, hogy Nyíregyháza-Sóstó építése befejeződött. Aztán persze hamar kiderült, hogy a skanzenek fennmaradása, az általuk gerjesztett érdeklődés fenntartása érdekében szükség van újabb és újabb bemutatható vagy megjeleníthető területek kialakítására, a fenntarthatóság záloga az állandó fejlődés. Szombathelyen kis kápolnát és kisebb-nagyobb melléképületeket emeltek, Nyíregyháza-Sóstón régészeti parkot, pálinkaházat nyitottak, új rendezvény- és kiállítási teret létesítettek. Ópusztaszer is kápolnát épített, illetve megújította időszaki kiállítási területeit, korszerűsítette az ismeretátadás helyszíneit. Szenna 2013-ban a megyei múzeumi hálózatból átkerült a szentendrei Skanzen kötelékébe, és ennek megfelelően nagyívű koncepciók és tervek készültek, melyek EU-s és hazai forrásokból lassan megvalósulni látszanak. Lesz új bejárati épület, pénztár, közösségi tér, múzeumpedagógai foglalkoztató, múzeum shop, étterem és kávézó és egy rekonstrukcióban elkészülő iskola teszi majd teljessé az épületsort. Az ökologikus szemlélet népszerűsítése érdekében kidolgozták az ún. permakultúrás üzemeltetés koncepcióját és módszertanát. Az öt regionális skanzen közül jelen pillanatban a zalaegerszegi Göcseji Múzeumnak lesz lehetősége a legnagyobb arányú fejlesztésre. A Holt-Zala partján elterülő múzeum a városfejlesztési terveknek köszönhetően része lesz a megyeközpont ún. kulturális-szórakoztató negyedének, ahol számos, turistát csalogató beruházás valósul meg. Ennek keretén belül a Göcseji Múzeumfalu bővül a régió népi építészetét bemutató, ún. második fázissal, vagyis a korábbi archaikus faépítészetet kiegészítendő megépülnek a döntően a két világháború időszakából származó tégla-, kő- és vályogépületek is. Ezzel az elmúlt 150 évre vonatkozóan a teljesség igényével teremtődik meg a hagyományos életmód bemutatása. A muzeológiai fejlesztés mellé új bejárati épület, közönségfogadási centrum és korszerű infrastruktúra is kiépül.

d) Tájházak, falumúzeumok

A magyar néprajzi muzeológia sajátos és karakteres szegmensét képezik a tájházaink, amelyek speciális muzeológiai és közösségi funkciókat egyszerre ellátó intézmények. Működtetésüket elsősorban a helyi önkormányzatok és hozzájuk kapcsolódóan lokális civil közösségek biztosítják. Hazánkban jelen tudásunk szerint 424 tájház található, ezen kívül még 49 helytörténeti és néprajzi témakörrel foglalkozó emlékszobát, illetve kiállítással rendelkező intézményt tartunk számon. Adatbázisunk szerint ezek közül 180 rendelkezik működési engedéllyel. Ez azért fontos, mert ez jelenti a tájházak szakmaiságának mércéjét, hiszen a múzeumi működési engedély megszerzése és megtartása alapvető muzeológiai, műtárgyvédelmi és közösségellátási kritériumrendszert feltételez.

Ebben a 424 + 49 muzeális intézményben évente megfordul mintegy 500–600 ezer ember, mely óriási társadalmi ismertséget mutat (viszonyításként jelezzük, hogy a két nagygyűjtemény látogatóinak száma a 300–350 ezer között mozog, míg a regionális skanzenjeink látogatottsága mintegy 120–150 ezerre tehető. A városi és helyi múzeumokra vonatkozóan nincs becsülhető adatunk). Ez hatalmas társadalmi presztízst feltételez, hiszen 2017-ben Magyarországon több mint tíz és fél millió ember látogatott múzeumba, ezeknek mintegy egy nyolcadát – egy tizedét a néprajzi gyűjtemények adják, ha pedig ennek a 473 helyi néprajzi muzeális intézményben őrzött műtárgyállományát vizsgáljuk, a mintegy fél milliós műtárgyegyüttes a teljes gyűjteményi vertikum 50%-át is eléri. Jelentősége tehát vitathatatlan és megkerülhetetlen mind a néprajzi muzeológia, mind a népi műemlékvédelem, az oktatás és a helyi identitás erősítése, valamint a falusi turizmus területén.

A többé-kevésbé egyéni indíttatású, szerencsésebb esetben megyei múzeumi központok által generált tájházak hosszú évtizedeken keresztül megfelelő szakmai koordináció nélkül jöttek létre, működtek, vagy éppen szűntek meg. Mérföldkőnek számít a Magyarországi Tájházak Szövetsége mint civil szervezet létrejötte, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum pártolásával 2002-ben, s még jelentősebb a szentendrei Skanzenban 2017. április 1-jén létrehozott Magyarországi Tájházak Központi Igazgatósága. Mindkét szervezeti egység a Skanzen szakmai védnöksége alatt koordinálja, irányítja a tájházat működtető és fenntartó egyének, civil szerveződések és önkormányzatok oktatását, felvilágosítását, a hálózat fenntarthatóságának biztosítását. Komoly lobbitevékenységünk hatására ma már a Kubinyi Program, illetve a Miniszterelnökség Népi Építészeti Programja sok százmilliós nagyságrendű támogatást tud biztosítani ezen intézményrendszer számára egy olyan időszakban, amikor a hazai hivatalos népi műemlékvédelem gyakorlatilag felszámolódott. Ezen pozitív képet kissé árnyalja, hogy a hazai tájházakat működtető személyzet néprajzos képzettsége szinte alig vagy csak nyomokban érhető tetten, noha a Skanzen munkatársainak Debrecenben, Pécsett, az ELTE-n vagy éppen Kolozsvárott végzett oktató munkája nyomán egyre több néprajzos talál helyet ezekben a gyűjteményekben. Az előbb említett nagyfokú ismertség és látogatottság, az itt összegyűjtött és megőrzött műtárgyállomány nagyságrendje, valamint a közösségi fejlesztésben betöltött szerepük miatt ezeknek az intézményeknek megfelelő szakmai kezekben kell működniük. E kihívásnak való megfelelés a néprajzi muzeológia következő időszakának nagy feladata lesz.

---

Az intézményrendszer vázlatos ismertetése után még két fontos elemet szeretnénk tárgyalni, mely mindkettő meghatározó a magyar néprajzi muzeológia egésze számára: a hálózatban dolgozó humán erőforrás jellemzői és annak tevékenysége, valamint az intézmények súlyát, jelentőségét biztosító gyűjtemények jellege.

A múzeumokban tevékenykedő néprajzos kollégák a magyarországi szaktudomány meglévő személyi bázisának többségét jelentik. A sajátos magyar tudománytörténeti helyzetből fakadóan a múzeumok számos régióban kivételes helyzetű, esetenként egyedüli tudományos szereplőként működnek. Ezen funkció változása napi szinten érzékelhető. Az MTA Néprajztudományi Bizottságának kezdeményezésére az illetékes Osztály is megtárgyalta és elfogadta azt az állásfoglalást, mely a vidéki közgyűjteményekben folytatott tudományos tevékenység védelme érdekében született. Az állásfoglalás hangsúlyozta, hogy számos településen, régióban felsőoktatási tudományos központ hiányában a múzeumok, könyvtárak és levéltárak munkatársai végeznek szinte kizárólag érdemi tudományos munkát. A közgyűjtemények fontos bázisai az akadémiai és egyetemi alapkutatásnak, a tudományos intézményhálózatnak. A felsőoktatásban több egyetemi alap- és mesterszakon kötelező múzeumi gyakorlatok színtereként a vidéki múzeumok és az azokban dolgozó tudományos munkatársak közvetlenül is hozzájárulnak a kutatóképzéshez.

A magyarországi közgyűjteményekben az aktuális néprajzi kutatásokhoz kapcsolódó szakmai tevékenység számszerűsíthető adatait komoly kihívás megismerni. Az állami kulturális ágazat által kezelt muzeális intézményekre vonatkozó statisztikák csak bizonyos fenntartással tekinthetők megbízhatónak. Ezen fenntartások ismeretében az alábbi számok inkább csak tájékoztató, iránymutató jellegűek, kevésbé alkalmasak egzakt megállapítások alapvetésére.

Az egyik leggyorsabban változó adatsor a magyarországi múzeumokban szakmai munkakörökben foglalkoztatott felsőfokú végzettséggel rendelkező néprajzos-muzeológusok száma. A legfrissebb statisztika szerint 205 fő közül180 a teljes munkaidőben foglalkoztatott és 25-en részmunkaidőben dolgoznak. Azon múzeumi feladatokat végzők számát csak becsülni lehet a fenti létszám 10-20%-ára, akik ugyan rendelkeznek etnográfus végzettséggel, de múzeumi foglalkoztatásuk alapvetően más munkakörben zajlik. Természetesen ezen néprajzos végzettségűek is végeznek érdemi muzeológusi szakfeladatot is, elsősorban projektek résztvevőiként.

Legnagyobb sajnálatunkra ezen statisztikák nem adnak megfelelő tájékoztatást a néprajzos végzettségű kollegáink tudományos minősítéséről, nyelvtudásáról, továbbképzésének szintjéről és mikéntjéről, esetleges más tudományos diplomáikról. Szomorúan állapíthatjuk meg, hogy jelen ismereteink szerint sem az országos, sem a vidéki hálózatban nem dolgozik aktív akadémiai doktori címmel rendelkező munkatárs, néprajzos muzeológus, s becslésünk szerint a PhD vagy kandidátusi fokozattal rendelkezők aránya sem éri el a 25-30%-ot. Ez mindenképpen elgondolkodtató, annak függvényében, amit a későbbiekben az alkalmazott kutatásokban betöltött szerepükről fogunk mondani. Sajnálatosnak érezzük a nem megfelelő szintű és minőségű idegen nyelvi felkészültség helyzetét is, hiszen ennek hiánya negatív hatással van a nemzetközi kapcsolatokra, mely magába kódolja a kutatások provincializmusát, elzártságát, esetenként reflekciótlanságát, pedig a megnövekedett nemzetközi együttműködési lehetőségek, pályázatok, a romló fenntartói finanszírozási viszonyok között kitörési pontok lehetnek a hálózatban működő tudományos néprajzi kutatások számára.

A múzeumi területen tevékenykedő néprajzosok szaktudományi szerepvállalását az általuk készített tudományos publikációk megismerhető adatai is alátámasztják. Az éves statisztikák alapján kb. 330/350 szakmai publikációt készítenek a magyarországi múzeumokban dolgozó néprajzos szakemberek évente. Az persze egyáltalán nem mellékes körülmény, hogy milyen jellegű és mennyire hozzáférhető ezen publikációk nagy többsége. A múzeumi évkönyvek korábbi „tanulmány temető” jellegén a korántsem teljeskörű digitalizáció ugyan érdemben javított, de messze van még a 21. század harmadik évtizedéhez méltó minőségi szint elérése. Egyébként az csak színesíti a néprajzos múzeumi dolgozók tudományos publikációs munkásságának értékelését, ha jelezzük, hogy a többi szakág közül a régészet, a történet és a képzőművészeti publikációk száma lényegesen nagyobb a néprajziakénál. Elgondolkodtató, hogy a létszámban lényegesen kisebb bázist jelentő természettudományi terület publikációinak száma is meghaladja a néprajziakét! Az idegen nyelvű publikációk statisztikai adatai nem ismeretesek, de tartunk tőle, hogy ezen a téren igen kedvezőtlen a kép.

A számos statisztikai adat közül – újra hangsúlyozva azok feltételes hitelességét – már csak egyetlen szegmenst emelünk ki: Ez pedig a szaktudomány paradigmaváltásával is szorosan összefüggésbe hozható tárgyi gyűjteményi anyag éves gyarapodása. Becslésünk szerint ma a magyar közgyűjteményekben mintegy 900.000-1.000.000 néprajzi tárgyat tartanak nyilván összesen, melyből a két központi gyűjtemény mintegy 350.000-et birtokol, a tájházhálózat és a regionális skanzenek további, mintegy 200-220.000 tárggyal veszik ki a részüket. A statisztikák szerint évente kb. 15-18.000 darab egyedi leltározott tárgy kerül a néprajzi gyűjteményekbe Magyarországon. Ezek mellett kb. 10-13.000 darab leltározatlan státuszba kerül a statisztikákba, és ami nagyobb baj, a gyűjteményekbe, múzeumi raktárakba, akár kiállításokba! Tagadhatatlan a felelőssége ezzel kapcsolatban az érintett muzeológusoknak, s múzeumi vezetőknek egyaránt. Mindez annak ismeretében igen sokatmondó, ha kiemeljük, hogy milyen következetes célzott gyarapítási és nyilvántartási munka zajlik hosszú ideje a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban a tájegységi projektekkel összefüggésben, illetve, hogy a Néprajzi Múzeum számára a gyűjteménygyarapítási tevékenység mennyire a háttérbe kényszerült a költözéssel kapcsolatos feladatrend módosulással is összefüggésben (az éves országos gyarapodás kb. 50%-át produkálja a Skanzen). Riasztó jelenségként értelmezzük azt, hogy elsősorban pénzügyi hiányok, de bizony sokszor a kellő szakmai figyelem hiánya miatt vannak múzeumok, ahol az éves gyarapodás elhanyagolható, pedig a már sokszor emlegetett szakmai paradigmaváltás miatt a jelen kutatás központba állításával (ld. Néprajzi Múzeum MaDok programja)[29] ezek a kutatások felértékelődnek, s megfelelő tudományos következtetések, terepmunka és az itt szerzett tárgyi és kutatási anyag nélkül nem kivitelezhetők. Pusztán jelezni kívánjuk egyébként a gyűjteménygyarapítások és a magángyűjtemények intézményekkel kapcsolatos kihasználatlan potenciális lehetőségeit.

A gyűjtemények közzététele tekintetében ki kell emelnünk a digitalizálás jelentőségét és fontosságát. Míg a korábbi évtizedekben meglehetősen sporadikus, egymással nem összeműködő, akár egyéni akcióknak is nevezhető digitalizálási munkálatokat láthattunk, addig az elmúlt években a Néprajzi Múzeum kompetencia feladatából fakadó irányításával és felelősségvállalásával ennek a folyamatnak egységesülése elkezdődött. Nem győzzük eléggé hangsúlyozni, hogy a korszerű és értékelhető adatokat szolgáltató digitalizálás csak rendkívül magas színvonalú és alapos muzeológiai felkészültséggel és lelkiismeretes munkával végezhető el. Itt óriási szerepe és felelőssége van a magyar néprajzi muzeológia személyi állományának.

Végezetül még egy problematikát kell jeleznünk – a teljesség igénye nélkül – ez pedig a néprajzos muzeológus szakma személyi állomány utánpótlásának és képzésének a kérdése. Már a tudományos minősítés kérdésekor is jeleztük, hogy generációváltás időszakát éljük a magyar néprajzi muzeológiában. A minősítéssel rendelkező, komoly kutatási programokat irányító és iskolateremtő kutatók nyugállományba vonultak. Nemcsak az ő módszerük, hanem az ő múzeumi képük is fokozatosan háttérbe szorul. Új kihívások, új társadalmi igények jelentkeznek, melyekre felkészült új generációnak kell (kellene) válaszolnia. A Néprajzi Múzeum, a Skanzen és néhány jelentősebb vidéki gyűjtemény komoly szerepet vállal a hat (Kolozsvárral együtt) Néprajzi Tanszék oktatói munkájában. Ennek többek között legfontosabb célja annak elérése, hogy az egyetemről kikerülő végzett hallgatókat felkészítse arra, hogy az adott intézményben teljes értékű munkát végezzenek. A végzett hallgatók számára szinte egyedüliként a néprajzi gyűjteményekben való munkavállalás biztosít szakirányú elhelyezkedési lehetőséget. A néprajzi közgyűjteményeinknek szüksége is lenne megfelelő minőségű és számú hallgatóra, de sajnos megfelelő képzés hiányában ez nagy nehézséget okoz, hiszen gyakorlott intézményvezetőkként elmondhatjuk, hogy a frissdiplomások a múzeumi munkára felkészületlenek, első két évük gyakorlatilag a néprajzi muzeológiai szakma megértésére irányul. Fontos lenne a néprajzos egyetemi képzés és az őket felhasználó közgyűjtemények között egy megfelelő konzultáció vagy kooperáció, szoros és összehangolt tevékenység. Különösen annak fényében fontos ez, hogy a korábbi megyei múzeumi hálózat felbomlása után megszaporodott a helyi települési önkormányzatok által fenntartott múzeumok és kiállítóhelyek száma, ahol feltétlenül szükség lenne jól képzett és felkészült néprajzos muzeológusokra. Gondolunk itt falumúzeumok, faluházak, tájházak, ökocentrumok, látogatóközpontok szakemberigényeire.

Összegzésképpen csak ismételni tudjuk a bevezetőben felállított állításunkat, miszerint a magyar néprajzi örökség és kutatás egyik legjelentősebb szegmense a muzeális néprajzi gyűjteményekben folyó munka. A korszerű néprajzi múzeum a kulturális örökségi közösségben egyenrangú félként vesz részt, platformként szolgál az egyének és csoportok számára saját örökségük gyűjtéséhez. A participáció és a diszkurzivitás kutatási tendenciaként jelentkezik a korszerű néprajzi múzeumi kiállítási programokban. Az új örökség diskurzus támogatja az együttalkotást és a megosztott kurátori gyakorlatot. Ezen folyamatok kiteljesedésével a kortárs néprajzi muzeológiában a figyelem középpontjában már nem pusztán a gyűjtés, hanem a gyűjteményfejlesztés áll. A célzott szerzeményezés az aktív gyűjtés arányát egészséges irányban javíthatja az intézmények működésében, esetenként akár évtizedes passzivitást, zsákutcás útkeresést követően is. A néprajzi paradigmaváltás eredményeként korábban soha nem gyűjtött és figyelmet nem kapott anyagok múzeumokba kerülése válik szükségessé és indokolttá. A múzeumi alap- és alkalmazott kutatások komoly muníciót adnak a magyar néphagyományban rejlő örökség mind szélesebb körben történő megismertetéséhez, de legalább ennyire fontos, hogy a hazai kutatóintézetekben folyó elméleti kutatásokhoz is. A társadalomtudományok tudományos háttérbázisai között érzékelhetően növekszik a néprajzi múzeumi gyűjtemények szerepe. A néprajzi múzeumok felelőssége és lehetőségei érdemben megnőttek az utóbbi évtizedben lezajlott emlékezetpolitikai fordulattal összefüggésben.[30] A múzeumi szerepvállalást árnyalja, hogy a hagyomány az identitás médiumaként működik és a hagyományok fenntartása vagy megmentése a társadalmak morális feladata. A hagyomány befolyásolására, felújítására, az újabb hagyományok kitalálására tett kísérletek az egyéni és csoportidentitások fenntartását, revitalizációját vagy éppen átalakítását célozzák meg. Nem könnyíti meg a helyzetet, hogy a néprajzi múzeumok eredendő múltorientációját a jelennel való szembesülés komoly kihívás elé állítja. Tehát nem lehet indifferens a szakmai körök számára a néprajzi gyűjtemények helyzete, az itt dolgozó munkatársak felkészültsége és elhivatottsága a közös ügy iránt. A társadalmi hasznosság felismerése és felismertetése mára nemzetközi és magyarországi szintéren egyaránt az intézmények fönnmaradásának és fejlesztésének alapjaként értékelhető. A korszerű múzeumi praxisban lendületes ritmusban előtérbe lépnek a történetek és az emlékezések, valamint a képek és filmek, melyek a hétköznapi életben is roppant módon fölértékelődtek. A magyar központi és vidéki néprajzi gyűjtemények olyan hagyományos kultúrát, tárgyakhoz kapcsolódó háziipari és kézműipari technikai tudást örökítenek, melynek a praxis, a gyakorlat számára pénzben is kifejezhető értéke van. Gondoljunk akár az építőtechnikák, anyagok őrzésére a skanzenekben. Az ottani épületek fenntartása ma is ácstechnikák, nádazás, zsúpfedés stb. ismeretét kívánják meg. A magyar néprajztudomány eredményei és a néprajzi gyűjtemények közvetlenül megjelennek a jelenben az agrárgazdálkodók és a természetvédők működésének részeként is. A néprajzi gyűjtemények számos kézműves-iparág teljes eszközkészletét, rajzait stb. őrzik, olykor ipari műemlékként is bemutatják (kovácsműhelyek, szárazmalom, szélmalom stb.) ezáltal a tárgyalkotó népművészet és a kézműves örökség mai tevékenységével szoros kapcsolatban állnak. A múzeumokban folyó néprajzi alapkutatás esetenként alkalmazott kutatásba csap át, s hasznosul a társadalmi, gazdasági praxisban. A néprajzi múzeumok gyűjteményei közvetlenül hasznosulnak a szellemi kulturális örökség, a hungarikumok területein utóbbi évtizedben felerősödő széleskörű aktivitás számos pontján éppúgy, mint az oktatás különböző szintjein. A magyarországi néprajzi muzeológia csak a magyar néprajzi kutatások egésze szempontjából értelmezhető, attól elválaszthatatlan, annak alakulására meghatározó jelentőséggel bír. Bármilyen anomália, mint például a vidéki múzeumokban zajló kutatások vagy a digitalizáció, vagy éppen a gyűjteménygyarapítás lecsökkenése visszavonhatatlan károkat okozhat egész tudományszakunk számára. Létkérdés a megfelelő, gyakorlati tapasztalatokkal is rendelkező utánpótlás kinevelése, mely felelősség alól a magyar néprajzi tanszékek nem vonhatják ki magukat. Együttműködésre vagyunk ítélve. Az országhatárokon túli gyűjtemények, tájházak, kis skanzenek egyre szorosabb bevonása a magyar múzeumi életbe nemzetstratégiai fontosságú, s e sajátos nemzetegyesítésben a magyar néprajznak, s ezen belül a magyar néprajzi muzeológiának és intézményrendszerének megkerülhetetlen szerepe van.

Mindezeknek egy jelentős kiteljesedése, hogy a Debreceni Egyetem a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban megalapította az Alkalmazott Muzeológia Kihelyezett Tanszéket, melynek célja, hogy a magyar muzeológus szakembergárda továbbképzését elősegítse és egyetemi diploma szerzésére adjon lehetőséget. A tanszék nemcsak a néprajzi muzeológiát szolgálja majd, hiszen valamennyi szakág felé nyitott, a képzésben valamennyi szaktudomány és múzeum képviselteti magát.

---