Dimény Attila

A kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum fél évszázada

1969–2019

Intézmény- és gyűjteménytörténeti összefoglalás

Kézdivásárhely első múzeumát dr. Ikafalvi Diénes Ödön (1874–1936) kézdivásárhelyi ügyvéd tizennyolc évi gyűjtőmunkával hozta létre, és 1932. szeptember 4-én nyitotta meg a kézdivásárhelyi Erzsébet Árvaleány-nevelő Intézet emeleti termében. A mindenféle múzeumi szakra kiterjedő múzeum a Kézdivásárhelyi Kaszinó intézményeként jött létre, melynek megalapításáról már 1922-ben határozat született, az új hatalmi viszonyok között azonban tíz évet kellett várni a megnyitásával.[1] Diénes Ödön halála után a Kaszinó vezetőségében felmerült annak a szándéka, hogy az egész gyűjteményt átadják a Székely Nemzeti Múzeumnak, viszont a múzeumalapító öccse, dr. Ikafalvi Diénes Jenő (1876–1946) ügyvéd tiltakozásának eredményeként lemondtak erről a lépésről. Ezt követően Diénes Jenő vállalta fel a múzeumi bizottság elnöki tisztségét és a vele járó múzeumőri feladatokat, de a Kaszinó által fenntartott, több ezer tárgyat számláló múzeumot 1938 őszén a helyhiány miatt kénytelenek voltak bezárni. A folyamatosan gyarapodó tárgyak annyira zsúfolttá tették a kiállítótermeket, hogy szükségesnek látták azokat raktárakká alakítani. A második világháború idején, 1941 nyarán végleg ki kellett költöznie a múzeumnak az árvaházból, ami egyben a teljes felszámolását is eredményezte. A több mint húszezer tárgyat dr. Ikafalvi Diénes Jenő ládákba csomagolta, és ideiglenesen különböző helyiségekben helyezte el azzal a reménnyel, hogy később, ha ismét épületet sikerül szerezni a múzeumnak, újra megnyithatják a kiállításokat.[2] Dr. Ikafalvi Diénes Jenő 1946-ban bekövetkezett halála után a gyűjtemény felügyelet nélkül maradt és pusztulásnak indult. 1947 márciusára a súlyosan megkárosodott gyűjteményt a Kaszinó tagsága a Székely Nemzeti Múzeumnak ajánlotta fel, de ekkor már Székely Zoltán és Szabédi László ott igen kevés komoly múzeumi anyagot nézhetett meg. 1949-ben, a raktárak feltörését követően ez is szétszóródott. 1950 júliusában az Állami Levéltár kolozsvári igazgatósága szólította fel a Székely Nemzeti Múzeumot a maradék anyag átvételére.[3] Utóbbi a felleltározásra helyi tanárokat kért fel, de bementeni csak töredékeket sikerült. A mai kézdivásárhelyi múzeumba végül mindössze néhány néprajzi tárgy, jogi szakkönyv és az egykori Kaszinó könyvtárából megmentett folyóirat- és napilapgyűjtemény töredéke került be.[4]

Kézdivásárhely jelenlegi múzeumának a megnyitását 1969. július 6-tól számítjuk. 50 évvel ezelőtt váltak látogathatóvá a Turóczi Mózes-féle házként ismert épület két termében a Gábor Áron- és céhtörténeti emlékkiállítások. A következő években Incze László eredményes munkájának köszönhetően, ennek a két kiállításnak a gyarapítása révén nyitották meg 1972. március 3-án a Céhtörténeti Múzeumként ismertté vált intézményt.

Az 1950-es években többször felmerült egy újabb kézdivásárhelyi múzeum létesítésének a szándéka. 1955-ben a Székely Nemzeti Múzeum az egykori ágyúöntő műhely megmentését szorgalmazta, de nem kaptak rá felsőbb támogatást. A figyelem középpontjába ekkor már a szocialista iparosítás következtében rohamosan hanyatló helyi kézművesség pusztuló tárgyi emlékeinek összegyűjtése került. A kezdeményezést a város akkori polgármestere, Kulcsár Rudolf is felkarolta, azonban a politikai viszonyok nem kedveztek a múzeumalapításnak és megfelelő épületet sem tudtak volna biztosítani számára. Váradi Károly az Előre napilap 1956. augusztus 3-án megjelent Nemlétező múzeum című cikkében szomorúan állapította meg, hogy a néptanács nem tartja fontosnak a múzeum létesítését, miközben a muzeális tárgyak rohamosan szóródnak szét és mennek tönkre. A későbbiekben beigazolódott, hogy jelentős emlékanyag pusztult el ezekben az években, viszont voltak magánszemélyek, akik a feltűnést kerülve gyűjteni kezdték a céhes és ipartestületi emlékeket. Elsősorban Kovács J. István főszerkesztő, valamint Ádám János és Fülöp Kálmán történelemtanárok nevéhez köthető ez a mentőmunka. Remélték, hogy a nekik megőrzésre átadott tárgyak a kantai római katolikus főgimnázium épületében elhelyezve egyszer majd megfelelőbb helyre kerülnek. Reményeik beteljesültek, ugyanis ez az anyag lett a későbbi múzeum jellegének meghatározója.

A Székely Nemzeti Múzeum az Előre cikkét követően 1956 októberében megpróbálkozott egy kézdivásárhelyi (rajoni) múzeumot kilobbizni, de eredményt végül csak az 1968-as megyésítést követően érhetett el. 1969. július 6-án, Gábor Áron halálának 120. évfordulója alkalmából a Kovászna Megyei Művelődési Tanács és a Székely Nemzeti Múzeum (mely akkor Kovászna Megyei Múzeum néven működött) kezdeményezésére az egykori ágyúöntő műhely telkén álló Turóczi-ház két termében állandó kiállítást rendeztek be utóbbi szakemberei. Az egyikben 1848–49-es tárgyakat, a másikban pedig néhány kézdivásárhelyi céhes és ipartársulati emléket állítottak ki. A tárlaton látható kézművesipari emlékanyag részben a már említett személyek mentőmunkájának köszönhetően került be a kiállításba, de a szervezésbe és a gyűjtőmunkába ekkor kapcsolódott be még két nyugalmazott tisztviselő, Hankó László és Tóth Ernő, valamint Nagy Imre szűcsmester, az egykori szűcs ipartársulat elnöke és Derzsi Gyula vállalatigazgató. A múzeum részéről dr. Székely Zoltán igazgató támogatásán túl jelentős szakmai segítséget nyújtott Gazda Klára néprajzkutató és Cserey Zoltán történész muzeológus.

A kiállítás az akkori megyei és városi vezetőség felelősségvállalása és támogatása nélkül nem jöhetett volna létre. Elsősorban Király Károly megyei tanácselnök és Sylvester Lajos megyei művelődési elnök, valamint Makó Árpád és Márton Albert kézdivásárhelyi polgármesterek támogatták az állandó kiállítás, majd a későbbi múzeum létrehozását. Az új intézmény a Székely Nemzeti Múzeum külső részlegeként indult.

Az 1970-es évek elején Kézdivásárhely idősebb lakossága még emlékezett a régi múzeumra, így ennek újjászervezését is fontosnak tartotta. A Turóczi-házban berendezett kiállítás megnyitása után tűnt fel, hogy a kézdivásárhelyi mesteremberek és leszármazottjaik tulajdonában még jelentős tárgyi emlék található. A meglévő anyag összegyűjtését Incze László kezdte el sürgetni, akiben a Kézdivásárhelyen eltöltött 18 évi tanári munkája során megerősödött a helytörténeti kutatások iránti érdeklődés. 1970 decemberében a Megyei Tükör napilapban megjelent egy népszerűsítő írása Kell-e múzeum Kézdivásárhelynek? címmel, melyben a korábbi példákra hivatkozva érvelt egy helytörténeti múzeum létrehozása mellett. Az erdélyi magyarság ekkori, viszonylag kedvezőbb politikai helyzetét kihasználva, a kezdeményezést a Megyei Művelődési Tanács és a Székely Nemzeti Múzeum is saját ügyének tekintette, de befolyásoló tényezőként hatott az 1968-ban történt közigazgatási és területi átszervezés is, melynek során a település a korábbi rajonszékhelyből megyei alárendeltségű város lett. Az ekkor felszabadult középületek közül 1971. április 27-én átadták az újonnan létesítendő múzeumnak az 1857–1968 között Tanácsházként működő épületet, így elkezdődhetett egy újabb gyűjtés. Ezzel párhuzamosan megkezdték az épület átalakítását a múzeumi követelményeknek megfelelően.

A Céhtörténeti Múzeum mai formájában a közösség igénye révén jött létre, amelyhez lehetőségük szerint sokan járultak hozzá. Az Ikafalvi Diénes Ödön által létesített múzeumhoz viszonyítva, amely minden régiségnek számító tárgyat gyűjtött, az új múzeumban már jól átgondolt terv szerint zajlott a gyűjtés. Mivel helytörténeti múzeumot kívántak létesíteni, csak az ennek megfelelő emlékanyag mentése volt a cél. A Székely Nemzeti Múzeum gyűjteményeiből a kézdivásárhelyi kiállítás céljára részben már 1969-ben adtak át tárgyakat. Ezeket mindössze néhány hónapos gyűjtőmunka során további helyi anyaggal bővítve, 1972. március 3-án nyílt meg Kézdivásárhelyen a jelenlegi múzeum a céhes és kézművesipari, valamint a várostörténeti, ezen belül az 1848–49-es szabadságharc helyi emlékeit bemutató állandó kiállításokkal. 1974-ben egy újabb állandó kiállítással bővültek, ugyanis a Székely Nemzeti Múzeum átadta a kézdivásárhelyi részlegnek az akkoriban kapott babaméretű népviseleti gyűjteményének 60 darabját, amely Zsuzsi és Andris népviseletben néven vált ismertté. Az épület legnagyobb terme, az egykori tanácsterem időszaki kiállítások céljára lett átalakítva, ahol már a múzeum megnyitását követően elsősorban képzőművészeti kiállításokat rendeztek. A kiállító képzőművészek által adományozott alkotásokból alakult ki a múzeum folyamatosan gyarapodó képzőművészeti gyűjteménye.

Helytörténeti múzeumként Incze László fontosnak tartotta a város múltjának állandó kiállításon való bemutatását, többek között azért, hogy a látogatók elsőként ezzel ismerkedhessenek meg. Tárgyi anyag hiányában – tekintettel arra, hogy Kézdivásárhely területén napjainkig nem történtek szakszerű régészeti ásatások – a múzeum megnyitásakor az 1407-től kezdődő városi és vásártartási jogokat biztosító okmányok fényképmásolatai mellett céh kiváltságleveleket és a település építkezési sajátosságaira vonatkozó dokumentumokat állítottak ki. 1986-tól felsőbb utasításra a helytörténeti kiállítást egy, az ország történetét bemutató általános kiállítás keretébe kellett beépíteni, amely a csiszolatlan kőkorszakkal kezdődött és az 1980-as évek első feléig tartott. Ekkor került bemutatásra a helyi szocialista iparosítás eredményeként létrehozott gyárak ismertetésére szolgáló anyag is.

1990-ben, a rendszerváltással egy időben a diktatúra éveiben létesített történelmi kiállítást bezárták és csak az 1848–49-es forradalom helyi emlékanyaga maradt látogatható egy teremben. A helytörténeti kiállítást a kezdeti elgondolásnak megfelelően 1997-ben a múzeum 25 éves évfordulója alkalmából rendezték vissza az emeleten három teremben, melyet 2010-ben korszerűsítettek. Az első teremben a város múltjában mérföldkőnek számító történelmi események kerültek bemutatásra 1407-tel kezdődően nagy lépésekben az első világháborúig, míg a következő kettőben a kibővített 1848–49-es kiállítás kapott helyet.

Incze László 37 évet dolgozott a múzeum kötelékében, azonban a muzeológusi munka mellett is megmaradt pedagógusnak, amely elsősorban a múzeumba látogató vendégek fogadásában nyilvánult meg. Az évek során ez vált az intézmény népszerűsítésének leghatásosabb módszerévé. A vendégfogadás ma is erre a hagyományra épül. A részlegvezetői feladatokkal 2001. szeptember 1-től Dimény Attilát bízták meg, aki az Incze László által felépített intézmény szakszerű továbbéltetését és fejlesztését vállalta.

A kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum 2012-ben vette fel Incze László nevét. Az Incze László Céhtörténeti Múzeumba 50 év alatt közel 8000 tárgy és dokumentumértékű anyag került be, amiből raktárban található az önkéntes tűzoltók emlékanyaga, a város szocialista iparosítására vonatkozó gyűjtemény, a helyi nyomdatörténeti anyag, a polgári viselet-, lakás- és étkezési kultúra tárgyi emlékei, a dokumentációs könyvtár, valamint a képzőművészeti anyag.

Erőforrás-elemzés

Az első alkalmazott Balogh Mária teremőr volt, majd távozása után egy szűk hónapon át Gazda Klára felügyeletével működött a múzeum, azonban 1970 szeptemberétől Incze László (1928–2007) történelemtanárt bízták meg a muzeológusi és egyben részlegvezetői feladatokkal. Az ő szakmai elkötelezettsége és muzeológusi tevékenysége tette ismertté a későbbi intézményt, valamint alakította a múzeum arculatát az első három évtizedben.

Az első három évtized alatt rendre 27 munkatárssal dolgozott együtt Incze László. Egyidejűleg átlagban négy-öten dolgoztak a múzeumban: egy-két muzeológus, egy gyűjteménykezelő, egy takarítónő és egy karbantartó asztalos. A múzeum megnyitását követően 1988-ig Jánó Mihály volt az intézmény gyűjteménykezelője, majd az egyetem elvégzése után művészettörténésze. 1993-tól Szabó Judit (1942–2017) néprajzossal és Dimény Attila gyűjteménykezelővel bővült a múzeum munkaközössége. 2000-ben alkalmazták Dimény Erika néprajzos-muzeológust, majd 2005-ben Dobolyi Annamária művészettörténészt.

Dimény Attila 2000-ben végzett a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem néprajz szakán, ezt követően muzeológusként dolgozik az intézményben. 2001. szeptember 1-től bízták meg a részlegvezetői feladatokkal. 2001 végén hét és fél állása volt a múzeumnak, vagyis három teljes- és egy félállású muzeológus, két gyűjteménykezelő, egy teremőr és egy karbantartó asztalos dolgozott az intézményben. Incze László 2003-ban vonult végleg nyugdíjba, de amíg egészsége engedte, naponta bejárt és segítette a gyűjteményekben való eligazodást. Szabó Judit néprajzos 2007-ig, nyugdíjba vonulásáig dolgozott a múzeumban.

Az Incze László Céhtörténeti Múzeumban jelenleg három muzeológus dolgozik. Dimény Erika néprajzos-muzeológus, aki az alapképzést a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalom és Néprajz szakán végezte, majd Bukarestben muzeológiából és múzeumpedagógiából szerzett oklevelet. A múzeum művészettörténésze Dobolyi Annamária, aki a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem végzett, majd Bukarestben szerzett muzeológus oklevelet. Dimény Attila részlegvezető muzeológus 2015-ben védte meg doktori disszertációját a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Kulturális Antropológia tanszék doktori iskolájának keretében.

A múzeum szakalkalmazottai magyar, román és angol nyelvtudással rendelkeznek.

2016-ban Magyarország Köztársasági Elnöke Dimény Attilának a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozta „Felső-Háromszék és Kézdivásárhely kulturális értékeinek megőrzését célzó, sokrétű és odaadó munkája elismeréseként”.

Intézményi infrastrukturális helyzet

A kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum az egykori Tanácsház egyemeletes épületében, ennek pincéjében és a hozzá tartozó melléképületben, valamint a mellette lévő bérelt egyemeletes épület nagy részében működik. A két ingatlan összesen 35 teremmel és kisebb helyiséggel rendelkezik, melyek alapterülete a folyósokkal együtt 878 m². Az intézmény udvara a 10. Udvartér főtér felőli zárt része és a bérelt épület 11. Udvartér felőli bejárata, melyek összterülete 639 m². A múzeum által elfoglalt terület összesen 1517 m², ebből 468 m²-t (16 helyiség) az állandó és az időszaki kiállítások foglalnak el, 400 m²-t (13 helyiség) pedig a raktárak. Ebből 110 m² raktárfelület a főépület alatti pince, ahol a páratartalom folyamatosan 85% fölötti. Az épületen belül két szinten találhatók a WC-k, melyek alapterülete egyenként 12-12 m². Ugyanakkor az udvar 1/4 része is raktár, egy másik 1/4 része pedig kiállítási felület. A raktárban lévő tárgyak teljes egészében betöltik a rendelkezésre álló helyiségeket, így az Incze László Céhtörténeti Múzeum tárgyállományának gyarapítására, szakszerű tárolására és a jelenlegi kiállítások bővítésére az egykori székely katonanevelde épületébe való átköltözés jelenthet megoldást.

Gyűjteményi adatok

Várostörténeti emlékanyag

Kézdivásárhely történelme 1407-től követhető nyomon. A település helyén már a római korban volt élet, és feltehetően a népvándorlás nyomai is megtalálhatóak a föld alatt, azonban egyelőre csak a dokumentumok által igazolt középkori településről vannak ismereteink. A város múltja a tárgyi emlékek kevés száma miatt többnyire dokumentumokon és fotókon jeleníthető meg. A várostörténeti kiállításban elsősorban a Sepsiszentgyörgyi Állami Levéltárban őrzött első írásos említés, valamint vásártartási jogokat biztosító okmányok és különböző kiváltságlevelek fotómásolatai láthatóak.

A régészeti ásatások hiányában tárgyi emlékként néhány korabeli fegyver látható a kiállításban, melyek a Székely Nemzeti Múzeum gyűjteményéből kerültek Kézdivásárhelyre. Helyi anyagként mindössze néhány tárgyat őriz a múzeum. Adományként került a múzeumba a városi tanács 19. századi faládája, illetve az 1847-ben készített hütösi kar (tanácsosok) behívótáblája. 1973-ban Torján vásároltak meg egy belül osztrák császári címerrel díszített, feltehetően a 19. század elejéről származó vasládát, melyet a városi tanács ládájaként vettek nyilvántartásba. A láda érdekessége, hogy titkos zárral van ellátva. Eredeti darabként őrzi továbbá az intézmény a Pokornyi László rajztanár által rajzolt és 1909-ben elfogadott új városcímert, illetve a raktárban található még néhány, városi hivataloktól származó gumipecsét is.

A várostörténeti kiállításhoz tartozik a múzeum udvarán kiállított mestergerenda-gyűjtemény is. Az 1972 után elbontott kézdivásárhelyi öreg házakból megmaradt tárgyi emlékek adományként kerültek a múzeumba. A házak építési évét és építtetőik neveit megörökítő 32 gerenda közül a legrégebbi 1757-ből származik, a többi 19. századi, ezen belül többségük az 1834-es tűzvész utáni.

Céhes és kézművesipari gyűjtemény

A céhes és ipartársulati emlékanyagot a múzeum névadó gyűjteményeként tartják számon, 2002-től hivatalosan is a Céhtörténeti Múzeum megnevezést használja az intézmény. A mesterségek szerszámanyagának, valamint a céhek és az ipartársulatok emlékeinek egy jelentős része adományként került a múzeumba, de vásárlás útján is gyarapodott a múzeumi anyag. A gyűjtemény törzsanyaga a múzeum szervezésekor és a megnyitást követő első években alakult ki. Az első három évtizedben, főleg ennek első éveiben összesen 162 céhes és ipartársulati emléket tudtak összegyűjteni, ami azóta sem gyarapodott. Ezekből 52 az írásos emlék. Ez idő alatt a szerszám- és termékanyag 19 kategóriába sorolva összesen 1280 muzeális tárgyat jelentett. Ezek száma a későbbiekben lassabban ugyan, de bővült.

A kézművesipari anyagot nem sikerült teljessé tenni, részben azért, mert a múzeum szervezésekor a mesterségek egy része már kihalt, másrészt pedig az akkor még működő mesterségek művelői a használatban lévő szerszámokat nem adták be a múzeumba. Incze László a múzeum megnyitásakor a hiányt a Székely Nemzeti Múzeum anyagából pótolta, viszont még így is a tizenegy céhes mesterség közül csak kilenc emlékanyagából lehetett kiállítást szervezni, amely a főépület földszinti nyolc termében kapott helyet.

A kézdivásárhelyi kézművesek legrégebbi céhes mestersége a tímár, céhszervezetük 1572-ben alakult. A két világháború közti időszakban már csupán 7 tímár dolgozott a városban, de a múzeum szervezésekor már nem működött a mesterség. A szerszám- és céhes emlékanyag a leszármazottak révén került a múzeumba. A kiállításban látható a tímár céhláda, a behívó- és névsortábla, a díszkorsó és az ipartársulat 1887-ben készített zászlója. Egy tárlóban két pecsétnyomó és néhány írott dokumentum kapott helyet. A mesterséget a munkaasztal köré elhelyezett különféle szerszámok teszik látványossá.

A legjellemzőbb és a városban legelterjedtebb foglalkozás a csizmadia mesterség volt. Céhszervezetüket a tímár mesterségből kiválva I. Rákóczi György kiváltságlevele alapján 1638-ban alakították. A múzeum tulajdonába került a csizmadia céh 1638-ban pergamenre írott privilégiuma, két céhláda, egy díszkorsó, egy névsortábla és egy 1939-ből származó ipartársulati zászló. A múzeum szervezésekor még éltek a mesterség idős képviselői, akik jelentős segítséget nyújtottak a szerszám- és céhes emlékanyag gyűjtésében. Fazakas István cipészmester a múzeumba került szerszámokkal helyben készítette el az egykori hagyományos ványolt csizma női és férfi változatának egy-egy darabját. Az általa elrendezett műhelyrészlet fogadja ma is a látogatókat.

1857-re a cipész mesterség is annyira megerősödött, hogy a csizmadia céhtől különválva önálló társulatot hozott létre. A szervezeti emlékek közül a társulat ládája és díszkorsója is megőrződött. Az adományozóknak köszönhetően néhány fotó, egy 1885-ben készített vásáros láda és több cipész szerszám egy 112 darabot számláló gyűjteményt eredményezett.

Kézdivásárhelyen a bőriparral kapcsolatos mesterségek voltak a jelentősebbek, így a 17. században a szűcs mesterség is céhbe tömörült. Céhük II. Rákóczi György kiváltságlevelével alakult 1649-ben, amely pergamenre íródott, és amely jelenleg a múzeum gyűjteményét gazdagítja. Az időközben megszűnt mesterségnek az 1970-es években még voltak képviselői, akik hozzájárultak a múzeumi anyag gyarapításához. Például a kiállításban látható nagyméretű vásáros bundát, melyet egykor a szűcsmesterek reklámként akasztottak a sátorra, a múzeum megnyitása után készítették el.

A fazekas mesterek 1649-ben alakítottak céhet. Műhelyeiket és lakóházaikat a város legrégibb települési helyén, a Kovácsszerben építették fel. Jellegzetes termékeik a bokálykorsók, a mintás kályhacsempék és más, sajátos díszítésű edények voltak. A mesterség fokozatosan elvesztette jelentőségét. A 20. század elején már csak 14 fazekas működött a városban. Ez a kézműves iparág 1966-ban szűnt meg az utolsó mester, Szász Bálint halálával. A kiállításban a céhláda és a díszkorsó mellett régi bokályok és néhány kályhacsempe látható, összesen 37 darab, melyek a Székely Nemzeti Múzeumból kerültek vissza Kézdivásárhelyre. A kiállított műhelyfelszerelés az utolsó mester családjától került a múzeumba az intézmény szervezésekor. Ezek mellett időközben számos cserépedényt sikerült bementeni a múzeumba, ami végül egy 263 darabot számláló gyűjteményt eredményezett. 2006 nyarán a fazekas kiállítás egy 18. századi rekonstruált cserépkályhával egészült ki.

A 16–17. században alakított első négy céhet csak a 19. század első felében követték újabbak. 1807-ben tömörültek céhbe a szíjgyártók, akiktől mindössze 34 kisebb szerszám került be a múzeumba. A céhes emlékek közül a serleget őrzi a múzeum. A nagyon hiányos tárgyi emlékek nem teszik lehetővé a mesterség bemutatását.

A húsfogyasztás mindig jelentős mértékű volt Kézdivásárhelyen, így a mészárosok száma is mindig számottevő volt. Bár céhszervezetük későn, csak 1809-ben alakult, gazdasági szempontból mégis ez volt a legerősebbek egyike. Céhes anyagként a kiváltságlevél, a zászló, a láda, a behívótábla és három serleg került a múzeumba. Annak ellenére, hogy több hússzék és vágóhíd is működött a városban, a mészáros mesterség szerszámanyaga a leghiányosabb. A raktáron lévő nyolc tárgyi emlék néhány mészáros mérleget jelent. A háromszéki húsipar szegényes tárgyi anyaga 2015-ben a polgári étkezési szokáskutatás és kiállítás eredményeként egy 1930-as években készített jégszekrénnyel gazdagodott.

A szabó céh 1841-ben alakult húsz taggal, majd a mesterek a helyi polgárság igényeinek megfelelően szakosodtak. Úri szabók, egyenruhaszabók, papi és katonai szabók, angol és francia úri szabók szolgálták ki a helyiek igényeit. Az üzleti életet jellemző féltékenység ellenére a társulati életben nagy volt a szolidaritás, a szabóipar 1947-ig őrizte hagyományait. A szabó mesterségtől is kevés emlékanyag maradt ránk. A céh zászlója a két világháború közötti időben bekerült az Ikafalvi Diénes Ödön gyűjteményébe, azonban ezt ma már csak fotóról ismerjük. A múzeumba a szabó céh ládája, behívótáblája és néhány írott dokumentum került be. A korábban gyűjtött 28 darab műhelyfelszerelés három munkaasztalból, néhány ollóból, többféle vasalóból és apróbb tárgyakból tevődik össze. Jelentősebb gyarapodás a 2007-ben elindított helyi polgári viseletkutatás eredményeként történt. Az időszaki kiállításra kölcsönkért tárgyak nagyobb része adományként a múzeumban maradt, így néhány hiánypótló tárggyal egészült ki a gyűjtemény, ami lehetővé tette a szabók kiállításának bővítését.

A város gazdasági életében jelentős szerepük volt az asztalos mestereknek. A 19. század elején az ácsokkal együtt szerveztek társaságot. Az asztalosok száma folyamatosan nőtt, s így 1844-ben 24 taggal önálló céhbe tömörültek. A céh megalakítását és működését I. Ferdinánd kiváltságlevele biztosította. A kézdivásárhelyi asztalosok kiváló mesterei voltak a fafaragásnak, ami elsősorban a növekvő polgári igényeknek felelt meg. Céhes, ipartársulati hagyományaikat a 20. század közepéig őrizték. A pecsétnyomó, a céhláda és az ipartársulat 1904-ben készített zászlója maradt az utókorra. A múzeumban a céhes emlékanyag mellett jelentős mennyiségű szerszám és termék is látható, melyek többnyire adományok útján kerültek a múzeum tulajdonába. Az intézmény első három évtizede alatt az asztalos gyűjtemény 112 asztalos és 33 darab faesztergályos szerszámból és egyéb tárgyakból állt össze. A 2011-ben megrendezett polgári lakáskultúrát bemutató időszaki kiállítást követően különböző bútorokkal gazdagodott a gyűjtemény. Ugyanakkor asztalos termékként is számontartható tárgyak, mint például a fából készített szervezeti emlékek vagy a vásáros ládák minden mesterség tárgyanyagában megtalálhatók, azonban a festett hozományos ládák és szekrények, valamint a különböző bútordarabok önálló néprajzi gyűjteményt alkotnak.

A kalapos céh 1844-ben alakult tizenkét taggal. A kézdivásárhelyieken kívül a környék lakosságát is ők látták el különféle kalapokkal. A 20. századi ruhaipar, valamint a divat fejlődésével, változásával jelentősége fokozatosan csökkent, míg a kalapos ipar teljesen meg nem szűnt. A kalapos céh 1845-ben kiállított privilégiumát és két céhes ládáját őrzi az intézmény. Kovács József volt az utolsó kézdivásárhelyi képviselője a mesterségnek, aki 1998-ban hunyt el. A múzeumban kiállított műhelyberendezést és kalapokat neki köszönheti az intézmény. A kalaposmester még dolgozott a múzeum szervezésekor, ezért csak a használaton kívüli szerszámokat adományozta a múzeumnak, azzal az ígérettel, hogy idővel a teljes műhelyfelszerelést az intézményre hagyja. Ez azonban a mester halála után nem történt meg, így a jelenleg hiányos gyűjtemény 42 tárgyból áll. A hiányosságok ellenére a műhelyrészletet bemutató kiállításon olyan különleges szerszám is látható, mint a gyapjúpengető, melyet a kalaphoz szükséges mosott gyapjú lazítására használtak.

A Kézdivásárhelyen alakult tizenegy céh közül a kovácsok, lakatosok, puskamívesek és pléhesek szervezete volt az egyetlen egyesült céh. Mivel egyik mesterségnek sem volt elég képviselője, hogy önálló céh alakításához kiváltságlevelet nyerhetett volna, a rokon szakmájú mesterek érdekeik védelmére közös céhbe tömörültek, és 1844-ben kaptak kiváltságlevelet. A városban a kovács mesterség 1989 után felszámolódott, de a környező falvakban napjainkban is él. A 128 darabos gyűjteményt többnyire a kézdioroszfalvi kovácsműhelyből származó tárgyak alkotják. A lakatos mesterségtől mindössze 36 tárgy került be a múzeumba. A kevés céhes emlék közül a kovács és lakatos céh réz behívótáblája és a céh vasládája látható a kiállításon. Iratanyagként mindössze az 1844-es privilégiumot őrzi a múzeum. A kiállított kovács-lakatos termékek közül említésre méltó az a templom kapuzár, melyet mesteri vizsgamunkaként – mesterremekként – tartunk számon. Ugyanakkor a lakatos mesterség az egyedüli, ahonnan cégér is került a múzeumba. 2008-ban a múzeum munkatársai műhely jellegűvé alakították át a kovács kiállítást a tárgyak jobb érvényesülése végett.

Az üstgyártók is 1844-ben tömörültek céhbe. Annak ellenére, hogy a mesterség jelentős szerepet töltött be az 1848–1849-es háromszéki önvédelmi harcban, a Céhtörténeti Múzeum mesterségre vonatkozó gyűjteménye nagyon szegényes, csupán 20 tárgy. Néhány kisméretű üllő, kalapács, üst, valamint a céh 1844-ben kelt kiváltságlevele és pecsétnyomója került be a múzeumba, ezért ez a mesterség nem látható a kiállításon.

Jellegzetes helyi foglalkozás volt a mézespogácsa-sütés. A hagyományos, barna székely pogácsa híres és keresett árucikk volt az erdélyi vásárokban. A 19. század végén hat pogácsasütő folytatta a városban ezt a mesterséget. A kézdivásárhelyi pogácsasütők nem alakítottak céhet. A színes, díszes cifrapogácsát Hahn Jakab honosította meg Kézdivásárhelyen a 20. század elején, tőle tanulta meg néhány kézdivásárhelyi család, így a 21. század elején még élő mesterség. A kézdivásárhelyi múzeum gyűjteményébe 66 darab, többnyire bádoglemezből készült vágóforma került be. A kiállításon egyrészt a Székely Nemzeti Múzeum gyűjteményéből származó 23 faragott forma és ütőfa kapott helyet, melyek a helyi mesterek által készített mézespogácsa-típusokkal egészültek ki.

Az állandó kiállításon látható mesterségeken kívül még számos más kézműves foglalkozás működött Kézdivásárhelyen, azonban ezek emlékanyagának begyűjtésére nem került sor a múzeum szervezésekor, mert a céhes mesterségeken volt a hangsúly. Az elmúlt évtizedek alatt az ipari és technikai fejlődés eredményeként a kézműves mesterségek többsége felszámolódott, és a használati tárgyak jórészt elkallódtak. 1989 előtt két mesterségtől mégis került nagyobb számú tárgyi emlék a múzeumba. Legtöbb a kádár mesterséghez kapcsolódik, vagyis 76 darab kisebb kézi szerszám, míg 24 darab tárgy a kötélveréshez szükséges alapszerszám. Ebben az időszakban a múzeumba további 88 darab, különféle mesterséghez köthető tárgy is bekerült, melyek többsége az állattartáshoz és háziiparhoz tartozik.

Az 1848–1849-es forradalom helyi emlékei

Kézdivásárhely legjelentősebb történelmi eseménye az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc. A helytörténeti kiállításon belül két teremben látható a többnyire Kézdivásárhelyre vonatkozó emlékanyag. A kevés tárgyi emlék közé tartozik a Székely Nemzeti Múzeum anyagából kiállított néhány fegyver, a Gábor Áronról készült egyetlen hitelesnek tartott arckép, a Gábor Áron által készített íróasztal és szekrény, valamint Kossuth Lajos, Turóczi Mózes, Bem József és Petőfi Sándor gipsz mellszobrai – valamennyi Vetró András kézdivásárhelyi szobrászművész alkotása.

Hiánypótló az 1971-ben Kézdivásárhelyen öntött Gábor Áron-ágyú másolata. A kézdivásárhelyi múzeum megnyitásakor a legszebb kiállítási tárgyak egyike volt. A 397 kg-os másolathoz szükséges rezet és bronzot a város vezetőségének támogatásával a helyi vállalatok vezetői és diákok gyűjtötték össze. Az öt darabból összeállított ágyúcső az egykori Sport-Ind üzem átalakítása után létesített ipari vállalat öntödéjében egy lelkes szakemberekből álló csoport munkájának köszönhetően készült el.

Az önkéntes tűzoltók emlékanyaga

Kézdivásárhelyen a polgári eszmék hatására számos egyesület alakult. Ezek közül a közbiztonság tekintetében a legjelentősebb az 1876-ban alakított önkéntes tűzoltók szervezete volt. A 19. század második felétől a törvény is kötelezővé tette a települések számára a tűzvédelem megszervezését, így nem csak a városokban, hanem kisebb településeken is létesültek hasonló civil alakulatok. A szervezeti formában működő tűzoltók saját egyenruhával, zászlóval és korszerű felszereléssel rendelkeztek, ugyanakkor írott formában is dokumentálták tevékenységüket. Az önkéntes tűzoltók a helyi társadalmak megbecsült személyei közül kerültek ki. A közbiztonsági feladatok ellátása mellett a művelődési életben is aktív szerepet vállaltak, többek között fúvószenekarokat hoztak létre és számos kulturális esemény szervezésében vettek részt.

Kézdivásárhelyen az önkéntes tűzoltó egyesület az 1960-as évekig, a hivatásos katonai tűzoltóság megjelenéséig működött önállóan. Az 1970-es évek elején már megyeszinten megszűntek az egyesületek, azonban a szervezeti emlékanyag egy része az egykori önkéntes tűzoltók tulajdonában maradva nem kallódott el. 1973-ban a városi és a megyei vezetőség, illetve a katonai tűzoltóság támogatásával Incze László és az egykori önkéntesek tűzoltómúzeumot hoztak létre az alakulat székházában. Az új múzeum felügyeletét és bemutatását az önkéntes tűzoltók vállalták fel. 1992-ben a helyi önkormányzat az ott őrzött emlékanyagot átadta a Céhtörténeti Múzeumnak. A múzeumba egy összesen 338 leltári tételből álló tűzoltógyűjtemény került, melyet a tárgyi emlékanyag mellett dokumentumok és fotók alkotnak.

A tűzoltó múzeumban kiállított anyag Kovászna megye több településéről lett összegyűjtve, de a tárgyak többsége a kézdivásárhelyi önkéntes tűzoltóktól került be. Négy nagyméretű tűzoltószekeret és néhány kisebb fecskendőt a múzeummá átalakított épületnél őriztek, de a gyűjteményt egy 1856-ban készült kökösi pompával és egy fülei víztároló hordós szekérrel is kiegészítettek. A kisebb tűzoltó-felszereléseket és -tárgyakat nem lehet helyhez kötni, viszont a meglévő anyag alapján azt lehet feltételezni, hogy a gyűjtéskor már csak töredéke volt meg annak, amit egykor a tüzek oltásánál használtak. Néhány kézi szerszám, több hasonló fecskendőhegy és pár 20. század eleji tűzoltópalack mellett korabeli egyenruhadarabok, többségében sisakok alkotják a gyűjtemény ezen részét.

Szervezeti zászlókat, iratanyagot, valamint fotókat elsősorban a kézdivásárhelyi és a sepsiszentgyörgyi önkéntes tűzoltó egyesületektől sikerült begyűjteni, de Árkosról és Illyefalváról is található dokumentum a gyűjteményben. Az öt, rúddal együtt megmaradt zászló közül kettő a kézdivásárhelyi, egy-egy a sepsiszentgyörgyi és az árkosi önkénteseké volt. Egy román feliratú, kisebb méretű zászló feltehetően az éves megmérettetések során kiemelkedő teljesítményt nyújtó egyesületek vándorzászlója lehet. A második világháború utáni gyakori tűzoltóversenyeken elért eredményeket kisebb zászlókkal és kitüntetésekkel jutalmazták, melyek közül több is a múzeumba került.

A polgári életvitel emlékanyaga

Az 1950-es évek előtti városi polgárság életvitelének és szokásainak vizsgálatát Incze László is fontosnak tartotta. Tudományos és ismeretterjesztő írásainak egy része a város épített örökségével, valamint az itt élő fontos közéleti szereplők viselt dolgaival foglalkozik. Az általuk használt tárgyi emlékek összegyűjtésére azonban már nem vállalkozott, feltehetően azért, mert az 1970-es és 1980-as években a polgári családok leszármazottai még használták, vagy az érzelmi kötődés révén ragaszkodtak tárgyaikhoz. Ennek ellenére a múzeum gyűjteményébe 30 darab különféle polgári jellegű tárgy is bekerült. Néhány hiányos óraszekrény, pár rézmozsár és egyszerű réz gyertyatartó, valamint a háztartásban használt apróbb tárgyak tartoznak ebbe a korai gyűjteménybe.

2008 őszén megnyitott Jó ruhában járni-kelni elnevezésű kiállítás a régi időkből megőrzött ruhák, ruhadarabok és különféle kiegészítők segítségével a 19. század második felétől az 1950-es évekig terjedő kézdivásárhelyi polgári viseletkultúra meghatározó részét mutatta be a látogatóknak. A kiállítás szakmai sikerét jelzi, hogy a kölcsönadott tárgyak nagy része, közel 200 tárgy adományként a múzeumban maradt, illetve a gyűjtemény a későbbiekben is gyarapodott. A viseletgyűjtemény részét képezi egy díszkard is, melyet családi hagyomány szerint a 19. század végén Szentkatolnai Bakk Endre vízaknai plébános díszmagyar öltözetéhez tartozott.

A következő hasonló kiállításra 2011-ben került sor Békebeli otthonok címmel, melynek keretében a polgári lakáskultúra tárgyi emlékei kerültek előtérbe. A kiállítás eredményeként több mint 200 tárggyal gyarapodott a gyűjtemény.

A viseletkutatást követően már 2009-ben elkezdődött a polgári étkezési szokás kutatása és a hozzá kapcsolódó tárgyi anyag összegyűjtése, azonban a kiállításra csak 2014 őszén került sor. Az étel tisztessége nevet viselő kiállítás az élelem beszerzésének, tárolásának, elkészítésének és felszolgálásának helyszíneihez kapcsolódó tárgyi anyag bemutatása mellett a természetben történő étkezésre és a vendéglők világára is kiterjedt.

Az első felhívástól kezdődően tíz év alatt 778 darab polgári életvitelhez kapcsolódó tárggyal gyarapodott a gyűjtemény, amely különböző ruhadarabokból, öltözködéshez kapcsolódó kiegészítőkből, konyhai eszközökből, bútorból és egyéb lakásberendezésből tevődik össze. Sokak számára a kiállítások révén értékelődtek fel a kidobás határán lévő tárgyak, de remélhetőleg ennek köszönhetően maradnak meg az utókornak.

A szocialista iparosítás emlékanyaga

A több évszázados múltra visszatekintő kézdivásárhelyi kézműves hagyományoknak a második világháború utáni politikai rendszerváltás vetett véget. Az átmenet az ipartestületek felszámolásával kezdődött és a gyáripar kiépítésével érte el a tetőpontját. A gyárakba kerülő fiatalok idővel jobb esetben szakmunkásokká váltak, akik a technikai fejlődésnek köszönhetően és a hagyományos mesterségtanulás hiányában már csak a termékelőállítás egy-egy fázisát tudták elvégezni.

Kézdivásárhelyen az első gyárat 1946-ban létesítették Sport-Ind néven, ahol többnyire asztalosokra, fémesekre és cipészekre volt szükség sportfelszerelések gyártásához. Az üzem az 1960-as évek végén beinduló gyárépítések idején Gábor Áron néven bútorgyárrá alakult át.

Kovászna megye adminisztratív létrehozásának első éveiben több nagyobb gyárat építettek Kézdivásárhelyen, melyek jelentős változásokat hoztak a város társadalmában. A szocialista iparosítás vívmányainak múzeumban való bemutatását 1985-ben rendelték el. Az akkor még teljes kapacitással működő csavargyár, szigetelőgyár, keményítőgyár, tejfeldolgozó üzem és készruhagyár vezetősége olyan termékeket adott be a múzeumba, melyekkel szemléltetni lehetett munkájukat. Az 1989 után fokozatosan megszűnő és átalakuló gyáriparnak a múzeumban őrzött kisszámú gyűjteménye ma már jelentős kordokumentumnak számít, melyet érdemes tovább bővíteni és a várostörténeti kiállításban bemutatni.

Nyilvántartási és digitalizálási helyzet

A Céhtörténeti Múzeum megnyitásakor a még fellelhető tárgyi anyag begyűjtése jelentette a legfontosabb feladatot. Az akkori kisszámú szakmai személyzetnek nem volt lehetősége a szakleltárakkal foglalkozni. A múzeumba többségében adományként bekerült tárgyakról elsősorban feljegyzések, jobb esetben köszönőlevelek révén maradt fenn információnk. A jóval kevesebb vásárolt tárgy esetében már több dokumentum maradt az utókorra, de még így is keveset lehet tudni az tárgyak előéletéről. A múzeumba került tárgyak nyilvántartása nem leltárkönyvekben, hanem összesített leltári jegyzékben darabszámra (például 10 db csizmadia szerszám) és ezek összértékében történt. 1974-ben csupán az egykori Kaszinó könyvtárából bekerült 1337 régi kiadványt és korabeli sajtóterméket vezették szakszerű leltárkönyvbe. Az 1980-as évek második felében, az akkor már több mint 360 műalkotást számláló képzőművészeti gyűjteménynek készült el a leltárkönyve és a tárgyak leírókartonja. A kor technikai hátrányai (pl. az analóg fotózás időigényes és főleg költséges volta) is a nyilvántartást nehezítették.

A 2000-es évek elején a digitális technológia térhódításával egy időben indult el a gyűjtemények szakleltárainak és a tárgyleíró kartonoknak az elkészítése, amit a 2001-ben történt intézményvezető cseréje is indokolt. A szakleltárak egyenként való átnézése több éves munkát jelentett, amit elsősorban a szakmai személyzet bővítésével lehetett megvalósítani.

Az első években a raktárak újrarendezésére fektettek nagyobb hangsúlyt, ugyanis az időközben felgyűlt tárgyak elfoglalták a raktáraknak fenntartott termeket. Ezen belül állagvédelmi szempontból a pincében tárolt sérülékeny múzeumi anyag megóvása volt az elsődleges cél. A polcrendszer kibővítésével és a tárgyak rendszerezésével, dobozolásával elérték, hogy hely szabadult fel, ahová felhozhatták a pincében tartott tárgyak egy részét, és ezáltal az időközben múzeumba kerülő tárgyak számára is helyet tudtak biztosítani. Ezzel egy időben a múzeumi anyag leltárkönyv szerinti ellenőrzése és beazonosítása is megtörtént, ugyanakkor a könnyű eligazodás végett a raktárhelyiségeket és az ott található polcokat azonosító helyrajzi számokkal látták el. A raktárrendezés során a két gyűjteménykezelő már folyamatosan gondot tudott fordítani a károsodott tárgyak kezelésére is.

A több éves kimaradás után újrakezdődött a szakleltárkönyvek és a leírókartonok kiegészítése. Ezt a munkát korábban Jánó Mihály művészettörténész kezdte el, aki munkája során az 1980-as évek közepéig összegyűlt képzőművészeti gyűjtemény 363 műtárgyának szakszerű nyilvántartásba vételét végezte el. Ehhez hasonlóan az 1990-es években Szabó Judit néprajzos-muzeológus a 342 miniatűr népviseletről készített részletes nyilvántartást. A szakmai leltárívek alapján 2002-ben kezdődött el a néprajzi és történelmi jellegű tárgyak leltárkönyvekbe írása. Ezzel egy időben a muzeológusok a múzeumi tárgyaknak külön leírókartonokat nyitottak. A rohamos digitális fejlődés jelentős mértékben megkönnyítette és gyorsította a szakemberek munkáját. A számítógépen történő adattárolás időközben múzeumi követelmény lett, amivel a nyilvántartásba vétel és a leltári tárgyak közti eligazodás felgyorsult. A 2001 után gyűjtött tárgyak estében a digitális feldolgozással párhuzamosan a korábbi papíralapú nyilvántartást is folytatták a múzeum munkatársai.

A raktárrendezés és a korábban begyűjtött múzeumi tárgyak beazonosítása, beleértve a kiállításon lévőket is, közel 10 évi munkát jelentett, ugyanis kezdetben a kiállítótermekben és raktárakban nem volt központi fűtés, így csak a meleg időszakban lehetett ezt a munkát végezni. 2005-ben a múzeum főépületét saját fűtésrendszerrel látták el, ami kellemesebbé tette a mindennapi múzeumi munkát, azonban csak részben oldotta meg a problémát, ugyanis a többnyire bérelt épületrészben lévő raktárakban továbbra is maradtak a régi állapotok. A folyamatosan gyarapodó képzőművészeti anyag is egy fűtetlen helyiségben volt elhelyezve, ezért 2010-ben átköltöztették a főépületbe. A gyűjteményt 2005-től ismét szakember gondozza, Dobolyi Annamária művészettörténész személyében.

A gyűjteményben található dokumentumok rendszerezése és feldolgozása Incze László halálát követően 2007-ben kezdődött el. A helyi polgári élet kutatásának forrásanyagaként használható dokumentumokkal és családi hagyatékkal jelentős mennyiségű fénykép is bekerült a múzeumba. 2009-ben a K. Kovács István hagyatékban található fotók digitalizálásával kezdődött el a múzeum fotóarchívumának létrehozása. Az időközben több témakörbe csoportosított fotótár a dokumentációs könyvtáron belül önálló gyűjteményt alkot, melyben 2019 végéig 1660 fényképet tartanak nyilván.

ARCHÍVUMI, KÖNYVTÁRI GYŰJTEMÉNYEK

A kézdivásárhelyi múzeum szervezésekor a tárgyi anyag mellett irat- és fotóanyag is került be a múzeumba. A figyelem elsősorban a céhes és ipartársulati dokumentumok begyűjtésére irányult, melynek eredményeként 52 írásos emlék került elő. A csizmadiák és a szűcsök 17. századi pergamen kiváltságlevelein, valamint a szűcs céh által egy 18. század utolsó évtizedeiben vezetett jegyzőkönyv kivételével az iratok a 19. századból származnak. Ezek közül is többségében a század második feléből valók, ugyanis az 1834-es tűzvészben a korábbi anyag nagy része megsemmisült. A város 11 céhes szervezetbe tömörült mesterségéhez viszonyítva a dokumentumanyag szegényes és aránytalan. Mindössze kilenc céhes mesterségtől – tímár, csizmadia, szűcs, mészáros, szabó, asztalos, üstgyártó, kalapos és kovács – kerültek elő iratok, melyek számarányukban nagyon eltérőek. A tímár céh kivételével a többi nyolc szervezetnek a kiváltságlevele bekerült a múzeumba, ezek közül hatot 19. századi könyv alakban adott ki az erdélyi kormányzóság. A legtöbb dokumentum a mészárosoktól maradt meg, ezt követi a szűcsök és a csizmadiák írásos emléke. A múzeumban őrzött céh- és ipartársulati jegyzőkönyvek, számadáskönyvek és szabályzatok segítségével vált ismertté a kézdivásárhelyi céhes élet egy-egy fontosabb momentuma.

A Céhtörténeti Múzeum megnyitását követően a város vezetése az egykori Kaszinó államosított könyvtárának egy részét az intézménynek adta át. Az évfolyamonként bekötött korabeli helyi és országos újságok mellett különböző szakmai folyóirat (oktatási, orvostudományi, jogi, egyházi, gazdasági stb.), valamint jelentős mennyiségű jogi könyv került a múzeum tulajdonába. A kézdivásárhelyi múzeum könyvtárában 1974-ben már 1337 régi kiadványt tartottak számon és a későbbiekben ez az állomány lett az intézmény dokumentációs könyvtárának az alapja. A 19. század hetvenes éveitől a második világháborúig megjelenő helyi lapok a helytörténeti kutatás egyik legjelentősebb forrásanyagát jelentik mind a mai napig.

A kézdivásárhelyiek is felismerték a múzeumban azt a helyet, ahol a dokumentumértékű iratok és családi hagyatékok biztonságban megőrződnek, hasznosulnak. Így került be a Kaszinó egykori vezetőinek, illetve a város jeles közéleti szereplőinek: K. Kovács Istvánnak, Ikafalvi Diénes Ödönnek és Jenőnek jelentősebb hagyatéka is. Ez a gyűjtemény az elmúlt 50 év alatt folyamatosan gazdagodott.

A több mint négy évtized alatt a múzeum szakkönyvtára is folyamatosan bővült. Elsősorban az újonnan megjelenő történelmi, néprajzi, művelődés- és művészettörténeti, múzeumi szakkönyvekből, tanulmánykötetekből, valamint különféle periodikákból tevődik össze. A közel 2000 kiadványával napjainkban a város és a vidéke egyik fontos szakmai könyvtára.

Legfontosabb kiadványok

Incze László – Szabó Judit (szerk.)
1997   Emlékkönyv a kézdivásárhelyi múzeum 25. évfordulójára. Sepsiszentgyörgy: Médium Kiadó.

Dimény Attila (szerk.)
1990–2020   A Március 15. ünnepi tárlat kiállítási katalógusai – az évente megrendezett tárlatoknak az első 20 évben kevés katalógusa jelent meg, 2010-től kezdődően folyamatos.

Incze László
2012   A rendtartó székely város. Tanulmányok, cikkek, beszélgetések Kézdivásárhely múltjáról és múzeumáról (Szabó Judit szerk.). Kolozsvár: Polis Könyvkiadó.

Dimény Attila (szerk.)
2018   Az Incze László Céhtörténeti Múzeum és gyűjteményei. Sepsiszentgyörgy: Székely Nemzeti Múzeum.

Dimény Attila
2018   A polgárosodás társadalmi és kulturális hatásai Kézdivásárhelyen (1750–1944). Kolozsvár: Kriza János Néprajzi Társaság.

Dimény Attila
2019   Kegyelet emlékéül állították. A kézdivásárhelyi református temető kulturális öröksége. Sepsiszentgyörgy: Kriza János Néprajzi Társaság.

Állandó kiállítások, jelentősebb időszaki tárlatok

Állandó kiállítások

A legnagyobb és egyben a múzeum jellegét meghatározó kiállítás a céh- és ipartörténeti tárgyakból jött létre. A céhtörténeti múzeumként közismertté vált intézmény egyediségét Incze László azzal alapozta meg, hogy a város céhes és ipartársulati háttérrel rendelkező mesterségeit, ezek szervezeti jelvényeit, valamint szerszám- és termékanyagát külön kiállítótermekben, mesterségenként mutatta be. Ezáltal az erdélyi múzeumokban található, néhol gazdagabb céhes anyaghoz képest a kézdivásárhelyi múzeum szerényebb és hiányosabb emlékanyaga közérthetőbbé, látványosabbá vált. A város 11 céhes mesterségéből 9-et sikerült csak bemutatni, ugyanis az üstgyártók és a szíjgyártók tárgyi emlékeiből azóta sem lehetett reprezentatív anyagot összegyűjteni. A régi mesterségek közül viszont bekerült a kiállításba a mézeskalácsos és a cipész mesterség eszközkészlete.

Kézdivásárhely legjelentősebb újkori történelmi eseménye az 1848–49-es magyar forradalom- és szabadságharchoz köthető. A Gábor Áron és Turóczi Mózes nevével fémjelzett időszak szellemi öröksége generációkon át elevenen élt a kézdivásárhelyiekben, amely elsősorban a hősökre való emlékezésben és az emlékjelhagyásban nyilvánult meg. A Turóczi-házban létrehozott állandó kiállítás, majd ennek a múzeumban kibővített változata is ebben a szellemiségben jött létre. A Székely Nemzeti Múzeum anyagából kölcsönzött korabeli tárgyak kiegészítéseként a kedvező politikai helyzetnek és a helyi mesterek hozzáértésének köszönhetően 1971-ben, a múzeum szervezésével egy időben készült el a Gábor Áron ágyú hiteles másolata. Kezdetben a kiállítás központjában lévő ágyú szellemi értékét növelte az a tény is, hogy ekkor vitték el a Székely Nemzeti Múzeumból Bukarestbe az egyetlen fennmaradt hiteles ágyúcsövet. A helytörténeti kiállításnak ezt a részét a diktatúra későbbi szorítása idején sem bántották, így az állandó kiállítás részeként folyamatosan látogatható maradt.

Állandó kiállításként látható a Zsuzsi és Andris népviseletben elnevezésű babaméretű népviseleti gyűjtemény. A ruhákat 10–14 éves erdélyi magyar gyerekek készítették 1970–71-ben a Jóbarát című folyóirat felhívására. A Székely Nemzeti Múzeum anyagát képező gyűjtemény egy részét 1974-ben adták át a kézdivásárhelyi múzeumnak. 1995-ben a kézdivásárhelyi múzeumba került a teljes gyűjtemény. 2001 nyarától a 342 viseletből három teremben 244 tekinthető meg.[5]

Időszaki képzőművészeti kiállítások

A múzeum megnyitása óta az egykori tanácsterem időszaki képzőművészeti és szakmai kiállításoknak ad helyet. Az öt évtized alatt több mint 200 tárlatra került sor és több mint 100 képzőművész állított ki. A kiállító művészek által adományozott képzőművészeti alkotások a múzeum saját képzőművészeti gyűjteményét alkotják. Ezeknek az alkotásoknak a száma mára elérte az 534-et. Évente 8-10 kiállításra kerül sor. Ezek közül három, a márciusi ünnepi tárlat, a kantai Nagy Mózes Elméleti Líceum V–VIII. osztályos rajztagozatos diákjainak évzáró kiállítása és az Incitato művésztábor záró kiállítása évente ismétlődik, hagyományossá vált.[6]

Időszaki szakmai kiállítások

2004-től az időszaki képzőművészeti tárlatok mellett évi rendszerességgel szakmai kiállításokra is sor került. Elsőként a felsőháromszéki római katolikus templomokból összegyűjtött miseruhákat állították ki, melyet a következő években a szolnoki Damjanich Múzeum élő kézműves mesterségekkel kapcsolatos vendégkiállításai követtek. Dimény Attila helyi polgári kultúrával kapcsolatos kutatásai alapján 2007-től három ehhez kapcsolódó kiállítást szerveztek. A kézdivásárhelyi polgárság megszólításával elsőként a polgári öltözködés, majd a polgári lakáskultúra, végül pedig az étkezési szokások megmaradt tárgyi emlékeit sikerült bemutatni. A kiállítások bezárását követően a kölcsönkért tárgyak jelentős része adományként a múzeum tulajdonába került, melynek eredményeként egy újabb gyűjteménnyel gazdagodott az intézmény.

Intézményi küldetés, koncepció változásai, jelentős tudományos projektek

A helyi céhes mesterségek emlékanyagának kutatása, az 1848–49-es szabadságharc tárgyi és szellemi örökségének ápolása, a helyi polgári kultúra feltárása, valamint mindezek tárgyi emlékeinek a gyűjtése és bemutatása jelenti az intézmény elsődleges küldetését. A múzeum másik fő feladatát a babaméretű népviseleti gyűjtemény gondozása és népszerűsítése jelenti. Kézdivásárhely épített örökségének a dokumentálása, a változások követése és ennek a jelentős hagyatéknak a köztudatban tartása, lehetőségei szerinti megóvása úgyszintén a múzeum faladatai közé tartozik.

A múzeum mindenkori munkaközösségének legfontosabb feladatát a helyi írásos és tárgyi emlékek megmentése, kiállításon való bemutatása és tudományos feldolgozása jelenti. Incze László tudományos-ismeretterjesztő írásainak és a múzeum helytörténeti kiállításának köszönhetően Kézdivásárhelyt a céhek, a vargák, az udvarterek városaként tartják számon, illetve bekerült a köztudatba az Orbán Balázs által adott Háromszék Párizsa megnevezés is. Incze László azonban egy olyan rendszerben élt és dolgozott, melyben az évek során felhalmozott ismereteit a mindennapi kötelezettségek miatt nem tudta teljes egészében hátrahagyni az utókornak. 1990 után már súlyosbodó betegsége gátolta meg abban, hogy a kézdivásárhelyi céhes és kézműves élettel kapcsolatos kutatásait, személyes élményeit megírja. Amennyiben lehetséges, ezt a hiányt szeretné pótolni a Céhtörténeti Múzeum azzal, hogy a múzeumba került céhes és ipartestületi hagyatékot feldolgozza, illetve szakemberek számára lehetővé teszi ezek kutatását.

Jelentősebb tudományos projektek:

• július 15. – augusztus 16. között Kézdivásárhely és Felső-Háromszék épített örökségének inventarizációja. A felmérést a magyarországi Nemzeti Kulturális Örökség Minisztérium Műemléki Főosztályának munkatársai, a kolozsvári Entz Géza Alapítvány szakemberei és kolozsvári művészettörténész hallgatók végezték a Céhtörténeti Múzeum közreműködésével.
• 2010–2011 között Dimény Attila a MTA Határon Túli Magyar Tudományos Ösztöndíj program támogatásával Kézdivásárhely polgári egyesületeinek kutatását végezte.
• 2011–2012 között Dimény Attila a Bethlen Gábor Alap kutatási támogatásával a Székely Nemzeti Múzeum néprajzi kutatócsoportjának keretében Kézdivásárhely privát és publikus térhasználatát kutatta. A Kézdivásárhely polgárosodásával kapcsolatos kutatások eredményeit Dimény Attila 2018-ban A polgárosodás társadalmi és kulturális hatásai Kézdivásárhelyen (1750–1944) című könyvben jelentette meg.
• 2014–2019 között Dimény Attila a Bethlen Gábor Alap kutatási támogatásával a Székely Nemzeti Múzeum néprajzi kutatócsoportjának keretében, valamint Magyar Tudományos Akadémia Szülőföldi Domus Senior program támogatásával Kézdivásárhely régi református temetőjének kulturális örökségét kutatta. A kutatás eredményeként 2019-ben jelent meg a Kegyelet emlékéül állították című könyv.

Múzeumpedagógia [7]

A kézdivásárhelyi múzeumban Dimény Erika néprajzos-muzeológus 2000-ben történt alkalmazásával indult el a múzeumpedagógiai foglalkozások szakszerű kidolgozása. A kezdeti útkeresés után ma az állandó és időszaki kiállításokhoz kapcsolódó múzeumpedagógiai foglalkozások jelentik a Céhtörténeti Múzeum egyik vonzerejét.

A látogatói statisztikák tükrében mindig nyilvánvaló volt, hogy az Incze László Céhtörténeti Múzeum látogatóinak jelentős része diák, illetve nyugdíjas. Évente körülbelül 3–4 ezer tanuló, átlagban évi 150–160 osztály tekinti meg kiállításainkat. Ezeknek kis része külföldi, főleg magyarországi.

A diákcsoportok zöme környékbeli és helyi, sok osztály évente akár többször is bejön a múzeumba. Őket elsősorban a most már rendszeres és állandó múzeumpedagógiai kínálat vonzza. Az utóbbi másfél évtizedben tudatosan kiemelt figyelmet fordítunk arra, hogy kiállításaink a fiatalabb korosztályok, gyermekek, kisiskolások, óvodások számára is „fogyaszthatóak”, élvezhetőek és hasznosíthatóak legyenek. Ennek érdekében minden állandó kiállításunkhoz és a nagyobb időszaki kiállításokhoz kidolgoztunk olyan múzeumpedagógiai foglalkozásokat, melyek során a gyerekek játékos, könnyen érthető, tudásszintjüknek megfelelő tárlatvezetés, feladatlapos feldolgozás és különböző kézműves tevékenységek által ismerkedhetnek a kiállításokkal, az általuk közölt tartalmakkal, a velük kapcsolatos új információkkal, tudnivalókkal.

Az iskolai tananyaghoz legszorosabban a múzeumi óra kapcsolódik, ekkor tematikus tárlatvezetés, ahhoz kapcsolódó beszélgetés során elsősorban az ismeretszerzés, az új, illetve a felelevenített ismeretek rögzítése, megerősítése a cél.

Tartalmilag és módszertanilag sokoldalúbb a gyermekek aktivitására, kreativitására épülő múzeumi foglalkozás, foglalkozás-sorozat. Itt a cselekvés, az egyéni felfedezés, a tárgyalkotás, a szerep-, helyzet- és dramatikus játék válik hangsúlyossá. Állandó és időszaki kiállítások kiegészítője a múzeumi feladatlap, játéklap vagy gyermekvezető kiadvány. A feladatlap vagy gyermekvezető a gyerekek számára érthető információkat szelektál és hangsúlyoz a kiállított anyagban, végigvezeti a fiatal tárlatlátogatót a kiállításon, segíti az eligazodásban. Játékos, képes, rajzos, rejtvényes feladatokkal önálló ismeretszerzésre ösztönöz, sajátosan aktivizálja a gyerekeket az összefüggések keresésére, a látottak rendszerezésére.

Az állandóan igényelhető, Beavatás. Az inasságtól a mesterré válásig című foglalkozásunkon a gyerekek szerepjáték segítségével járják végig a céhen belüli élet lépcsőfokait (inasság, mesterlegénység, vándorút, remekév, mestervizsga), megismerik a céhes tárgyakat (céhes zászló, céhes láda, céhes dokumentumok, behívótábla, céhes korsó, pecsétnyomók, cégér, fotók), vándorkönyvet töltenek ki, címert terveznek, illetve múzeumi tevékenységüket elismerő „mesterlevelet”, emléklapot kapnak.

A Céhes mesterségek című foglalkozást kisebbeknek, óvodásoknak javasoljuk. A bemutatott mesterségeket, ezek szerszámait, eszközeit, a különböző munkafolyamatokat, illetve a végtermékeket, az elkészült tárgyakat, ezek használati alkalmait, az ezekkel kapcsolatos szokásokat dolgozzuk fel.

A helytörténeti kiállítást feldolgozó foglalkozások alkalmával Kézdivásárhely vásáros múltjával, jellegzetes udvartereivel és főtéri épületeivel, az 1848-as háromszéki és helyi eseményeivel foglalkozunk.

A Zsuzsi és Andris népviseletben című babaméretű népviseleti gyűjtemény az erdélyi néprajzi tájegységek, népművészeti, viselettörténeti, valamint társadalomnéprajzi fogalmak feldolgozására kínál lehetőséget.

Filiák, tájházak, kiállítóhelyek

A Kézdivásárhelyi Múzeumbarátok Egyesülete (KMBE) 2001-től ügykezelője a magyar állam tulajdonában lévő 19. századi Napfényműteremnek (Kézdivásárhely 40. Udvartér 1. szám), amely jelenleg a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő tulajdonát képezi. A korabeli ipar- és kultúrtörténeti ingatlan 2007-től fotótörténeti múzeumként működik. A KMBE 2001-ben vette át a Napfényműtermet a magyar állam Kincstári és Vagyoni Igazgatóságtól (ma Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.) 49 évre azzal a megbízással, hogy a romos épületet feljavítja, és fotótörténeti múzeumként üzemelteti. A javítási munkálatok 2002–2007 között zajlottak, majd ezt követően a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum szakmai felügyeletével látogathatóvá vált Erdély egyetlen fotótörténeti múzeuma. Megfelelő működési költség hiányában az elmúlt 13 évben csak az előre bejelentett látogatóknak lehetett bemutatni, ugyanis az egyesület nem tudott alkalmazottat fizetni. A számottevő érdeklődőnek a Céhtörténeti Múzeum muzeológusai álltak a rendelkezésre.

---